A magyar filmtörténet két idősíkja elevenedik meg Szekfü András Így filmeztünk – Válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból című kötetében, amely nemrég látott napvilágot a Magyar Művészeti Akadémia Kiadó gondozásában.
A hiánypótló, tizenkilenc beszélgetést tartalmazó könyvben a filmtörténész, egyetemi tanár szerző mások mellett olyan neves rendezőkkel folytatott beszélgetéseket az 1960-as és 1970-es évek fordulóján, mint Szőts István, Ranódy László, Radványi Géza, Fábri Zoltán, Bacsó Péter és Makk Károly, valamint megszólalnak az 1945 utáni időszak kultúrpolitikai szereplői is.
Ahogy azt a kötet előszavában Gelencsér Gábor, a szintén filmtörténész, egyetemi oktató írja: a szerző az 1950-es évek és 1956 kapcsán elrejtett, felejtésre ítélt tudást igyekszik felszínre hozni az interjúalanyaiból. A tudatosan vezetett beszélgetésekben így újra és újra előkerülnek ugyanazok a témák és motívumok: Szőts István művészetének megítélése, Balázs Béla háború utáni helyzete a filmszakmában vagy a Föltámadott a tenger című játékfilm születésének körülményei. A kötet különlegessége és érdeme is egyben, hogy a filmtörténet mellett életpályákról, sorsokról is részletes képeket kapunk.
Szőts István, az Emberek a havason (1941) és az Ének a búzamezőkről (1947) alkotójáról például kiderült: a dél-erdélyi családból származó rendező tizenegy évesen került Budapestre, ahol hivatásos katonatiszt apja mindenáron katonát akart nevelni belőle. Ám 1939-ben bekerült a Hunnia Filmgyárba, amely művészileg is teljes csalódás volt számára: sokkal inkább iparnak tartotta, mint művészetnek. Mindenképp ki akart törni ebből az „olcsó, hamis levegőjű világból”, s meg szerette volna mutatni, mi a magyar film.
Idén lenne százéves Ranódy László, aki a jogi pályáról került a filmezés világába. Nyolc saját filmje közül kiemelkedik a Pacsirta (1963), az Aranysárkány (1966) és az Árvácska (1976). Munkásságát Cannes-ban és Karlovy Vary-ban is díjakkal ismerték el. Róla kiderül, hogy már iskolás korában elbűvölte a filmezés, tizenévesen vásárolt egy kilenc és fél milliméteres felvevőgépet, és arról is mesélt, miként alakult ki Móricz- és a Kosztolányi-élménye.
Radványi Géza, Márai Sándor öccse, aki a világot bejárt újságíróból lett forgatókönyvíró, majd rendezőassziszens, nagy sikert a Valahol Európában (1947) című filmjével aratott, amely szerepelt a Velencei Biennálén is. Huszonnégy évesen felismerte, hogy nem elég tehetséges az írásban: „Én csak azért lettem rendező, mert olyan rettenetesen komplikált leírni, hogy a nő bejön, és mit mond, és hogyan mondja, hogy sokkal egyszerűbb megcsinálni.”
Makk Károly azt meséli el, hogy miközben egyetemre, majd főiskolára járt, számos film munkálataiban részt vett, „végigjárta a szamárlétrát”. Radványi Gézáról elmondja: hosszú időn át a „súgója” vagy „bábája” volt az állami filmgyártásnak. Visszaemlékezése szerint Balázs Béla szerepe a Valahol Európában című filmnél egyszerű reklámfogás volt, mert ő abban nem tevékenykedett. Az Úttörők című, 1949-es filmje kapcsán pedig megjegyezte: gyerekes dolognak tartotta a betiltását, hiszen egy-egy film csak jottányival járul hozzá társadalmi helyzetek elmozdításához vagy az emberek tudatának megváltoztatásához.
Az 1945 utáni kultúrpolitika szereplőivel folytatott beszélgetések közül elgondolkodtató az Újhelyi Szilárddal felvett interjú, aki 1955-ben került a területre, amikor az addigi főosztály helyett megalakult a Filmfőigazgatóság – és didaktikus, közvetlen hatást vártak el a filmektől. Mint az interjúban elhangzott: naiv elképzelések is voltak arról, hogy egy-egy alkotás közvetlenül is emelheti egy-egy termelési ágban az eredményeket. Amikor Újhelyi odakerült, ez megváltozott, az apologetikus elvárásokat kezdte felváltani a kritikai. Ebben az időszakban létrejöhettek olyan filmek, mint Fábri Zoltán Körhintája, Hannibál tanár ura vagy Makk Károly kritikus hangvételű 9-es kórterme. Utóbbi filmben Újhelyi szerint a rendező tudatosan publicisztikai hangvételre törekedett. Felidézte a film fogadtatását is: szokatlan volt, hogy olyan dolgokról, amelyekről az emberek addig csak maguk között beszéltek, egyszerre a filmvásznon is hallani lehetett – és épp ez a filmezés lényege.
