Külföld
Huszonöt éve omlott le a gyűlölt berlini fal
Hazánk fontos szerepet játszott az 1989-es események sikerében, de kellett az „erő politikája is”
Erich Honecker, az NDK államtanácsának elnöke, 1989. január 19.
Orbán Viktor miniszterelnök csütörtöki bajorországi látogatásán beszélt arról, hogy a német újraegyesítés adta meg a magyaroknak azt a bizonyosságot, hogy már biztosan nem lesz visszarendeződés. A Johns Hopkins Egyetem tudományos munkatársa szerint noha a német újraegyesítés és a fal leomlása nagyrészt eldöntötte a dolgok alakulását, a fejlemények visszafordítására nyílott némi esély, amikor 1991 augusztusában puccsot kíséreltek meg Gorbacsov ellen. A szovjet vezető akkor három napot házi őrizetben is töltött, a történész úgy látja, ha akkor a Gorbacsov hatalmát megdönteni akaró vezetők sikerrel járnak, elképzelhető, hogy a szocializmus képes lett volna – legalábbis ideig-óráig – a túlélésre, és a Varsói Szerződés országai felett is visszaszerezhették volna az ellenőrzést. Ez volt azonban a legutolsó ilyen pont – emelte ki.
Joshua Muravchik Földre szállt mennyország – A szocializmus története című könyvét, amelyben a berlini fal leomlásáról is értekezik, pénteken mutatták be a Terror Házában.
A fal története
A második világháborút követően a vesztes Németországot és fővárosát megszállták a győztes antifasiszta koalíció csapatai. Berlinnek a nyugati szövetségesek által ellenőrzött része és a szovjet zóna között – amely az 1949-ben létrejött NDK fővárosa lett – szabad volt az átjárás, s ennek révén a keletnémet területeket 1949 és 1961 között 2,5 millió ember hagyta el. A tömeges kivándorlás már-már az NDK összeomlásával fenyegetett, ezért az elnyomó rendszer működtetőinek lépnie kellett.
A végső döntést Moszkvában hozták meg: a Szovjetunió akkori első számú vezetője, Nyikita Hruscsov elrendelte a berlini szektorhatár bármi áron való hermetikus lezárását. Walter Ulbricht, a német kommunista párt főtitkára 1961. augusztus 12-én aláírta a Kelet- és Nyugat-Németországot elválasztó határok lezárásáról szóló parancsot és augusztus 13-án éjjel „az NDK államhatárának biztosítása céljából” a keletnémet hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták a két Berlint elválasztó zónát. Két nappal később Szászországból érkezett építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett nekiláttak, hogy az akadályok helyén betonelemekből álló falat építsenek a határ mentén. Az 1961-es váratlan határlezárás mindkét oldalon sokkolta a berlinieket, családok szakadtak szét, ezrek nem tudtak eljutni munkahelyükre vagy rokonaikhoz. A 160 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfalrendszer vonalán 302 figyelőtorony és 43 földalatti bunker volt.
Az 1970-es évek elején Willy Brandt nyugatnémet kancellár elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A nem aktív (főként nyugdíjas) keletnémet állampolgárok újból utazhattak Nyugat-Berlinbe, s a nyugat-berliniek ismét meglátogathatták kelet-berlini, illetve a város körül élő rokonaikat.
A 1980-as évek végén látványosan megugrott az NDK-t elhagyó állampolgárok száma, különösen miután Magyarország 1989 szeptemberében megnyitotta nyugati határát a keletnémet menekülők előtt. Az 1989 őszén kibontakozó százezres megmozdulások megingatták a párt- és az állami vezetést: a népharag miatt október 18-án Erich Honecker pártfőtitkár-államfőnek távoznia kellett tisztségeiből, a megújult pártvezetés pedig radikális engedményre kényszerült. A Német Szocialista Egységpárt tájékoztatáspolitikai titkára, Günter Schabowski 1989. november 9-én a televízióban bejelentette, hogy azonnali hatállyal megnyitják az ország határait, beleértve a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket. Ezzel a fal aznap éjjel – bár fizikai valójában még állt egy darabig – leomlott.
Röviden
Georg Paul Hefty magyar származású német újságíró és politológus szerint a berlini fal leomlása nem 1989. november 9-én kezdődött, hanem legkésőbb 1979 és 1981 között. Hefty szerint a Szovjetuniót elsősorban belső, főként gazdasági, valamint a „csatlósok” elfordulása és a NATO kettős határozata miatti végelgyengülés fenyegette. A lengyelek és a magyarok ezt nagyon korán észrevették: „Sem Lech Walesa, sem Pozsgay Imre nem várták be Mihail Gorbacsovot” – fogalmazott Hefty, aki szerint a nyugati lakosság csak a végső döntésekre emlékezik: az 1989-es „félig szabad” lengyel választásokra, a magyar határnyitásra és a lipcsei gyertyás tüntetésekre. Ezek azonban már elkerülhetetlenek voltak, épp úgy, mint a forradalmak sorozata Prágától Szófiáig, végül pedig a szovjetunióbeli puccs 1991-ben.
Franz Vranitzky volt osztrák kancellár szerint ugyan voltak a berlini fal leomlására utaló jelek, azt mégsem lehetett megjósolni. Vranitzky a Die Presse című osztrák lapnak elmondta: akkoriban az sem volt egyértelmű, hogy a fal leomlását követően bekövetkezik Kelet- és Nyugat-Németország újraegyesítése. Hozzátette: az osztrák kormány nem rendelkezett semmilyen megkülönböztetett információval 1989. november 9. előestéjén, nem volt semmifajta híráramlás a kormányok között.