Európa a szakadék szélén

A Mandiner cikke szerint Európa továbbra is abban a hitben ringatja magát, hogy majd az Egyesült Államok intézi helyette a kellemetlen feladatokat, miközben Oroszország újra és újra demonstrálja, milyen közel van és mire képes. Douglas Murray emlékeztet: „a kontinens országai évtizedekig takaróztak a békeosztalékkal, csökkentették a védelmi kiadásokat, majd mindenféle kreatív könyveléssel próbálták eladni, hogy tulajdonképpen teljesítik vállalásaikat. A két százalékos GDP-arány eléréséhez több helyen még a katonai nyugdíjakat is beleszámolták, csak hogy papíron jól mutasson a teljesítmény.”

A tény hogy kik költenek érdemben védelemre, nem lehet meglepetés: Lengyelország és a balti államok – azok, amelyek a legközelebb vannak Oroszországhoz, és pontosan tudják, milyen szomszéddal élnek – mára négy százalék körüli GDP-arányt fordítanak katonai kiadásokra. A többiek viszont továbbra is úgy tesznek, mintha a realitás nem érné el őket.

• Spanyolország tavaly 1,28 százalékot tett le az asztalra,
• Írország pedig mindössze 0,24 százalékot

ezekre a számokra a lap egyszerűen azt írja: Szánalmas mutatók.

Az uniós súlytalanság másik jelképe az a friss fejlemény, hogy Európa még a befagyasztott orosz vagyon ukrajnai felhasználását sem tudja elfogadni. A vétó oka: Belgium.

Murray szerint ez is csak azt üzeni, hogy a kontinens még saját minimális vállalásai mögé sem hajlandó odatartani a hátát.

Közben pedig ott a kellemetlen kérdés, amelyet Donald Trump és sok amerikai ismét feltesz: miért várják el egy jóval távolabb fekvő országtól, hogy többet fizessen Európa védelmére, mint amennyit Európa saját maga?

A cikk egy frissen kiszivárgott részletet is felidéz: a beszámolók szerint Emmanuel Macron egy európai vezetőkkel folytatott telefonhívásban arról beszélt, hogy fennállhat annak a veszélye, miszerint az Egyesült Államok Ukrajna rovására egyezhet meg területi kérdésekben, ráadásul egyelőre nem látszanak világos biztonsági garanciák sem.

A kiszivárgott hívásleirat szerint Macron azt a szót használta, amely arra utal, hogy az Egyesült Államok „elárulná” Ukrajnát bizonyos területi kérdésekben.

Ezt később a párizsi vezetés tagadta — de maga a szó váltotta ki a politikai hullámokat. A valódi tét azonban Murray szerint nem az, hogy pontosan milyen szó hangzott el, hanem hogy Európa miért nem hajlandó érdemben hozzájárulni Ukrajna jövőbeli biztonságához. Ha a béketárgyalások során valóban felmerülhet az ukrán területek átadása — akár olyan régióké is, amelyeket Oroszország még nem ellenőriz teljes egészében —, akkor a kontinensnek nem újabb nagyívű beszédeket kellene gyártania, hanem végre tényleges felelősséget vállalnia.

Murray szerint az lenne a minimum, hogy Európa – ha már NATO-tagságot nem kínálhat – vállalja bizonyos számú csapat állomásoztatását Ukrajnában a harcok lezárulta után. Ez lenne az a visszatartó erő, amely megmutatná Putyinnak, hogy a kontinens ezúttal nem csak beszél, hanem hajlandó is felvállalni saját biztonságát.

A cikk arra is rámutat: az elmúlt három évben európai politikusok tucatjai riogattak továbbgyűrűző orosz agresszióval, újabb inváziókkal, sőt egyesek még az általános hadkötelezettség újbóli bevezetésének lehetőségét is bedobták.

A hangütés drámai, a tettek viszont… nos, a tank továbbra is az a bizonyos olasz konstrukció: négy rükverc, egy előremenet, és azt se nagyon találják. A New York Post megjegyzi: úgy tűnik, talán Nagy-Britannia és részben Franciaország készek lennének tényleges kontingenseket biztosítani. A kontinens többi része azonban mintha még mérlegelné, vajon melyik pózban mutat a legjobban a kamerának.

A német katonai erő növekedésével kapcsolatos félelmek még mindig gúzsba kötik az európai gondolkodást, pedig Murray szerint soha nem lesz biztonságos Európa jelentős német hadsereg nélkül. Ezt a tabut azonban még mindig nem sikerült feloldani, és így a kontinens továbbra is abban bízik, amiben már évtizedek óta: hogy majd „Uncle Sam” megoldja helyette.

Európának ideje lenne megtalálnia azt az egyetlen előremeneti fokozatot azon a bizonyos tankon.