Külföld
Így akarják szétdarabolni Oroszországot – a törököknél nem vált be a módszer
Az Oszmán Birodalom felosztásának terve még a trianoni békediktátumnál is brutálisabb volt
Másfél évvel ezelőtt a nemzetközi politikában nagy visszhangot kapott Kaja Kallas akkori észt miniszterelnök kijelentése, miszerint az cél, Oroszország feldarabolása kisebb államokra, és szerinte ez akár előnyökkel is járna. Kallas ma az Európai Unió kül- és biztonságpolitikáért felelős főképviselője.
Mára kiderült, hogy a háborúpárti európai országok valóban Oroszország feldarabolásáról beszélnek.
Ha bárki újszerű tervnek tartaná ezt, téved: az ötlet már az első világháború utáni rendezésnél felmerült, elsősorban a klasszikus gyarmattartó hatalmak részéről – miszerint hogyan lehet egy korábban nagyhatalomként létezett országot szétdarabolni.
A magyar olvasónak elsősorban a trianoni békediktátum jut az eszébe: hazánk területének kétharmadát és magyar lakosságának egyharmadát veszítette el.
Az Oszmán Birodalom felosztásának terve azonban ennél is brutálisabb volt, és több párhuzam vonható közte és az Oroszországra vonatkozó, kisebb államokra bontást célzó koncepció között.
Az első világháborút követő békekonferenciákon – a Párizs környéki tárgyalások keretében – Sevresben, az Oszmán Birodalom sorsa is napirendre került. VI. Mehmed szultán, a központi hatalmak oldalán vesztesként került ki az Antanttal folytatott harcból. Franciaország és Nagy-Britannia rendkívül kemény követeléseket fogalmazott meg; az oszmán küldöttséget egy olyan békeszerződés aláírására kényszerítették, amely sok tekintetben még súlyosabb volt, mint a trianoni békediktátum. (Lásd a térképet)
A tervezet értelmében például Görögország megkapta volna az Oszmán Birodalom európai területeinek egészét, valamint az Égei-tenger partvidékét és hozzá tartozó szárazföldi részeket is.
Északkeleten egy független örmény államot hoztak volna létre.
Mindkét esetben etnikai adatokra hivatkoztak, de a gyakorlatban ezek pontatlanok voltak és önkényes módon lettek kezelve.
A Boszporusz és a Dardanellák nemzetközi felügyelet alá kerültek volna, ezzel elzárva a törököket a világ egyik legfontosabb vízi útjától. Isztambul, amely páratlan etnikai, kulturális és felekezeti összetételű város, idegen csapatok kezére kerülhetett volna. Az Oszmán Birodalom megmaradó részeit a Földközi-tengerrel való kapcsolattól zárták volna el.
Az isztambuli lakosság történelmi emlékezetében máig élénken él az az időszak, amikor megszálló csapatok – többek között amerikai egységek is – provokatív parádékat tartottak az İstiklal (Függetlenség) sugárúton.
A helyiek számára az ilyen demonstrációk a függetlenségük megsértését, szó szerint a lábbal tiprását jelképezték.
A 1920. augusztus 10-én aláírt békediktátum értelmében Szíria és Libanon Franciaországhoz, Palesztina, Transzjordánia és Irak pedig Nagy-Britanniához került volna mandátum területként. Olaszország Anatólia déli részére szerzett volna jogosultságot. A török nemzetgyűlés – amelyet Kemal Atatürk vezetésével 1920. április 23-án alakítottak meg – az aláírás előtt már elutasította a diktátumot.
Fontos megérteni, mit jelentett a mandátumjog.
Az első világháborút követően a Népszövetség által létrehozott nemzetközi igazgatási rendszer keretében a győztes hatalmak nem közvetlenül egymás között osztották fel a vesztes államok gyarmati területeit, hanem azokat „nemzetközi felügyelet” alá helyezték, hivatalosan azzal a céllal, hogy felkészítsék őket a későbbi önállóságukra.
A gyakorlatban azonban a mandátumrendszer a gyarmatosítás új formájává vált.
A nagyhatalmak tovább gyakorolták befolyásukat a második világháború után is az általuk igazgatott volt gyarmatok felett , amikor mandátumterületek fokozatosan elnyerték függetlenségüket. A szuverenitás gyakran így csak formális volt.
A béketerv előkészítése során az Oszmán Birodalom térképén megrajzolt francia, brit és olasz zónák valójában a mandátumterületek létrehozását készítették elő; sok esetben olyan területekről volt szó, ahol a török többség jelenléte meghatározónak számított. A feldarabolási tervek az akkor fennálló oszmán területek több mint háromnegyedét érintették.
A szultán képtelen volt eleget tenni az Antant követeléseinek; több helyen zavargások törtek ki. Kemal Atatürk vezetésével a török nemzeti mozgalom ellenállt, amikor 1919-ben körülbelül 120 ezer fős – köztük mintegy 80 ezer görög – inváziós hadsereg partra szállt az Égei-tenger partján fekvő İzmirnél, Atatürk elhatározta, hogy szembeszáll a támadókkal. Az öt évig tartó véres konfliktust követően a török köztársasági erők győzelmet arattak,
és 1923. október 29-én kikiáltották a Török Köztársaságot.
Az ugyanebben az évben megkötött lausanne-i béke énytelenítette a korábbi sevres-i szerződést, és meghatározta a modern Törökország határait. Ez a példa azt mutatja, hogy a feldarabolási tervek nem minden esetben járnak sikerrel. Egyesek szerint a mostani diskurzus Oroszországról hasonló sorsot sejttet.
Egy 21. századi gyarmatosítási terv lehetőségét vetíti előre.
Visszatérve az EU külügyi és biztonságpolitikai főbiztos szavaihoz, miszerint egy ilyen felosztás még előnyökkel is járna, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy kinek?