Ágyúval verébre – bombázókkal drogfutárokra

Igencsak elmérgesedett a viszony az Egyesült Államok és Venezuela között. Eleve a két állam vezetője sem túlzottan szimpatizál a másikkal, de azzal, hogy Donald Trump elkezdte Nicolas Maduro rezsimjének az egyik legfontosabb létalapját jelentő kábítószercsempészetet fölszámolni, végképp a gödörbe lökte az amúgy sem túl rózsás kapcsolatokat. Ami ugyanis nekünk „csak egy kilőtt hajó” pár szerencsétlen drogfutárral a fedélzetén – az ott helyben egy több száz millió dolláros rakomány elvesztését jelenti. Mivel az USA immár eléggé sok csónakot leradírozott a hullámok hátáról, érthető a drogkartellek és a velük szorosan együttműködő venezuelai elit egyre fokozódó dühe.

Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor itt a ráadás. E szerint a US Army ugyanis nekilátott egy húsz éve bezárt, alapvetően hidegháborús haditengerészeti bázist korszerűsíteni a Karib-térségben. A Roosevelt Roads telephelyén alig pár hónapja jelent meg újra a személyzet, akik viharos gyorsasággal kitakarították az egykori leszállópályákat és gurulóutakat. Ma pedig már a legmodernebb technika jön-megy földön s égen egyaránt.

Mindezt látva egy klasszikus magyar mondás, az „Ágyúval verébre” juthat az eszünkbe.

Ami nem is nagy csuda, hiszen nehezen hihető, hogy a sok, ember vezette ultramodern légijármű, pilóta nélküli UAV és kisebb-nagyobb drónok halmaza pusztán a kokain- és egyéb bódító termékeket szállító motorcsónakok ellen vár a bevetési parancsra. Avagy valami komolyabb dolog készül a háttérben. Utóbbi mellett szól, hogy a Pentagon augusztus óta legalább tizenhárom hadi- és öt támogató hajót, továbbá minimum egy atomtengeralattjárót delegált a régióba. A kollekcióban amúgy ott „figyel” legmodernebb egység, a nemzet büszkesége, a Gerald Ford repülőgéphordozó is. Csak az utóbbin hetvenöt vasmadár várja a bevetési parancsot – ami azért elgondolkodtató, mert számos NATO tagállamnak „együttvéve” sincs ennyi, bármikor indítható harci gépe.

Már a fentiek is elég aggodalomra adhatnak okot a külső szemlélőnek, amihez hozzátehetjük, hogy lőszerraktárakat is fölhúztak a dzsungelben, továbbá a légifelderítést dettó megacélozták. A parancsnokság jó gazda módjára egy messze látó radart is telepített a helyszín közelébe, továbbá a környéken egyre gyakrabban tűnnek föl olyan hajók, melyeket a szakmai közönség egyértelműen az amerikai titkosszolgálatokhoz köt.

Az esélylatolgatás természetesen beindult, s most a nemzetközi szaksajtó, a hírügynökségek és az egyszeri polgárok is azt találgatják, vajon az Egyesült Államok fegyveres csapást készül mérni Venezuelára – vagy csak az erejét fitogtatja azért, hogy végképp elvegye a kedvét a rezsimnek a drogcsempészettől. Caracas jelenleg durván százezer fős haderőnek parancsol – melynek durván a negyven-negyvenöt százaléka tartozhat a szárazföldi csapatokhoz, a többi pedig a haditengerészet, a légierő és a nemzeti gárda sorait erősíti. Ezen túl akad egy durván milliós tartalékos állomány is.

Utóbbi azonban csiklandós terület, lévén az államban gyakorlatilag a legalapvetőbb cikkek is hiányoznak, a villany- és egyéb közszolgáltatások pedig inkább a népmese „hol volt, hol nem volt” formuláját kaphatják meg mint a „fix és kiszámítható” jelzőt. A társadalmi elégedetlenség mérhető és látványos, évente tíz- és százezrek szavaznak a lábukkal, azaz hagyják el az elnyomó rezsim fennhatóságát. Kérdés tehát, hogy a Maduro által emlegetett milliós tartalékos állomány ki ellen fordítaná a kezébe nyomott fegyvert, ha valóban eljönne azok osztogatásának az ideje.

Persze az USA vezetése gondolkodhat olyformán is, hogy ők csak a dominót lökik meg (például pár célzott légicsapással), a többit pedig majd a nép elintézi. Mivel az Egyesült Államok számára a jelenlegi elnök egy vérdíjas bűnöző, saját berkeken belül nem lesznek erkölcsi skrupulusok, ha el kell őt távolítani a hatalomból.

Ami jelenleg bizonyos, az USA ennyi embert és fegyvert nem véletlenül delegált a térségbe – akár csak az, hogy ez a drogcsónakok ellen rettentően és fölöslegesen soknak tűnik.