Külföld
Még több betonbunkert?
Objektumi hiábavalóság
A nyugatról érkező bunkerépítési híreket olvasva az egyszeri polgárnak Szalacsi Sándor híres-hírhedt kocsordi videója jut(hat) az eszébe: Atom ellen véd? Ííígen - az ellen nem. Ami valahol igaz is, hiszen egy-egy objektum esetében még véletlenül sem „csak” a puszta falvastagság adja meg az oltalom fokát, hanem ezen túl elkél még néhány alapvető tulajdonság is.
A bunkerépítési láz amúgy nem ismeretlen jelenség Kelet- és Nyugat- Európában, valamint az Egyesült Államokban sem. Az első nagy hullám az 1950-es évek atomháborús légköréhez köthető, amikor minden, magára valamit is adó családfő privát rejtekhelyen kívánta átvészelni családjával egyetemben az első villanások idejét. Az őrület mind a NATO, mind a volt VSZ államokban a tetőfokára hágott, így sem metrók, sem közintézmények nem készülhettek efféle kiegészítések nélkül. Aztán az egyének - és nyomukban a kormányok - idővel ráébredtek, hogy nincs értelme a felszín alá, betonba önteni a nemzeti jövedelmet csak azért, hogy néhány nappal meghosszabbítsák pár ezer polgár életét. Lévén az elkészült objektumok döntő része valójában legfeljebb ennyi időre szabott túlélést biztosítana az oda menekülteknek.
A bunker- és műszakilag némileg igénytelenebb fedezéképítés kedv persze (más olvasatban: sajnos) nem múlt el, s pár éve, de különösen az orosz-ukrán háború kitörése óta ismét fölfutni látszik - különösen Németországban. Ami azért is meglepő, mert pont arrafelé tudhatnák leginkább, hogy a legszilárdabb betonfal sem védte meg az Atlanti-óceán partját a szövetségesektől, sem a franciákat a náciktól (lásd még: Maginot-vonal), sem Berlin népét az oroszoktól.
Mindennek ellenére bizonyos szaklapokban ismét föltűntek a pár főtől az egész csoportokig „biztonságot” nyújtó objektumok reklámjai. A kivitelezők azt ígérik, hogy a páncélajtót nem lehet átlőni, a szellőzésről pedig a legmodernebb technikával fölvértezett szűrőberendezések gondoskodnak majd. A mélyben lesz víz is - a saját fúrt karsztkút, önálló WC és temperált, páramentes hőmérséklet pedig épp oly alapkövetelmény, mint a bútorzat, a kommunikáció, a jól föltöltött élelmiszerraktár és bárszekrény.
Természetesen a fentiek az elitnek szólnak, ám hogy az egyszerű - értsd: kevéssé tehetős - honpolgár se érezze magát elhanyagolva, a kormányok nekik is szolgálnak pár jótanáccsal.
Mivel a pincelét terén amúgy a németeknek (sem) kell a szomszédba mennie tapasztalatokért, így kevéssé meglepő, ha az elhangzó ötletek a II. világháború borzalmait idézik föl az olvasóban. A tartós élelmiszerek és konzervek egybegyűjtése amolyan alapkövetelmény, mint ahogy az úgynevezett gravitációs (népszerűbb nevén: pottyantós) illemhely elkészítése és munkába állítása sem igényel atomtudományt - ellenben száraz fűrészport annál inkább.
A tisztálkodószerek, a vödör, az edények, a kempingfőző, a kisebb-nagyobb gázpalackok, a kellő mennyiségű ivóvíz fölhalmozása dettó hasznos, ahogy a konzervekből és a száraz/szárított étkekből sem cipelhet eleget az egyén magával szatyraiban a mélybe.
A sort amúgy a végtelenségig lehetne folytatni, pont olyformán, mint ahogy a polgárnak léteznek igényei „odafönt”. Példának okáért a föld mélyén általában hűvös van, tehát nem árt(ana) egy bőröndnyi tiszta ruha sem, de mosni is kéne olykor, no meg a társbérlőket (kevéssé népszerűen fogalmazva: egereket, patkányokat és tetveket) írtani.
S mindehhez jön amolyan ráadásként, hogy seregnyi új építésű ingatlannak nem hogy mélygarázsa, de pincéje sem születik. Tehát akik az efféle pontokon laknak, s egy támadás esetén be óhajtanának húzódni valahová, akkor jobb híján a szomszédjaikat fogják ezzel a szándékukkal terhelni.
Mindezen túl pedig azt sem tanácsos szem elől téveszteni, hogy a mai, nagy horderejű rakéták és lőszerek világában a korábbi követelmények szerint épült óvóhelyek többsége gyakorlatilag eleve hatástalan - a pincéket pedig még ennyire sincs értelme a képletbe vonni.
Figyelmeztető jel lehet minden betonfelhalmozónak Izrael, ahol a zsidó államot orvul megtámadó terrorlegények ellen szinte szó szerint hatástalannak bizonyultak azok a bunkerek, melyeket eredendően a sufnituning rakéták kellemetlen hatásainak elhárítására húztak föl a hatóságok. (Vagy írták elő elkészítésüket kötelező módon a kibucok.) A legtöbb efféle objektumon ugyanis eredendően nem akadt ajtó, így a gyilkosok szabadon garázdálkodhattak odabent.
Amúgy Budapesten legfeljebb a lakosság tíz, más olvasatban húsz százaléka találhatna ideig-óráig elfogadható minőségű oltalmat egy tömeges támadás során. Azt azonban, hogy a fennmaradó hányad hová mehetne, nem tudja megválaszolni senki.
Amúgy paradoxon, de könnyedén előfordulhat, hogy az jár jobban, aki otthon marad nyugton a fenekén. Akár itt, akár Németországban.
