Egyként pusztult a nyugati és az orosz technika Indiában

Dermedve figyelte a világ május elején, ahogy a két atomhatalom, Pakisztán és India egymásnak feszült. A konfliktus kirobbantó oka egy, az iszlám szélsőségesek által elkövetett tömeggyilkosság volt, melyre válaszul Újdelhi lebombázott több terrorista kiképzőközpontot és bázist régi riválisa területén. Természetesen megindult az adok-kapok, a harcok elfajultak, aztán váratlanul jött a hír, hogy május 6-án óriási légi ütközet zajlott le a két állam között. Igaz, e mozzanat nem egészen úgy futott le, ahogy például a filmvásznon megszokhattuk – azaz a vasmadarak nem kergették egymást az égen, sőt, azok a másik állam határát sem lépték át, hanem távolról lövöldöztek rakétákat a másikra.

Persze mindkét fél győzelmet jelentett, de valójában nagyon úgy tűnik, ezúttal India húzta a rövidebbet: három csúcstechnológiás masinája, egy-egy francia Dassault Rafale, orosz MiG–29 és Szu–30 veszett oda. Mivel egy kontinensnyi és kellően gazdag országról forog a szó, ezért e passzívumot relatíve rövid idő alatt képesek pótolni – viszont sokkal nagyobb baj a tekintélyen esett csorba – illetve az, hogy napvilágra jött a hadászati gyengeség.

A legfrissebb hírek szerint India vereségében nem Pakisztán, hanem Kína játszotta a legnagyobb szerepet. Jelesül Peking Chengdu J–10-es negyedik generációs, szuperszonikus, egy hajtóműves könnyű vadászrepülőgépe, amely némi elektronikai zavarást bevetve elvakította Újdelhi légiflottáját. Nem mellékes információként amúgy érdemes közbeszúrni, a nemzetközi katonai szakértők szerint Peking ilyen repülőgép létrehozására egyedül nem biztos, hogy képes volt. Azaz jó eséllyel külső segítséget kapott valahonnét – s ezt a támogatót rengetegen Izraelben – és kisebb mértékben Oroszországban – vélik megtalálni. Tel Aviv állítólag a mindössze egyetlen példányban készült Lavi nevű, amúgy igen csak előre mutató konstrukciójának a rajzait adta át Pekingnek, melyet ott némileg tovább csiszoltak.

A gép iránt komoly a nemzetközi érdeklődés, a már alkalmazó Pakisztán mellett Irán is hadrendbe óhajtaná állítani. Egy vasmadár ára a hírek alapján olyan negyvenmillió dollár – azaz 14,2 milliárd forint. Persze ez csak a nyers fém, mindenféle kiszolgálás és fegyverzet nélkül.

A legfejlettebb kommunikációs elektronikát és radarokat tartalmazó J-10 hossza 14,5 míg szélessége (fesztávja) 8,8 méter, tömege kilenc míg felszálló súlya maximum tizennyolc tonna lehet. Hatósugara valamivel több, mint félezer kilométer s legfeljebb 18 000 méterre képes fölemelkedni. Nagy magasságban 2,2, alacsonyabban 1,2-szer gyorsabban suhan, mint a hang. (Mach-1-nél a sebesség a légkörben 1225 kilométer óránként.) Fegyverzete alapvetően orosz és kínai, de lehetőség van más gyártók berendezéseinek is a fölhasználására.

Le kell szögezni, „magában” egyetlen vadászgép sem ér sokat – de ha van mögötte némi technikai és információs támogatás, akkor bizony már komoly fejtörést okozhat az ellenségnek. Márpedig a kínaiak nem csak a puszta terméket értékesítették Iszlámábádnak, hanem jelentős, valós idejű támogatást is nyújtottak, melynek révén a pakisztáni pilóták mind a „vakítás”, mind az on-line megkapott céladatok, mind a mesterséges intelligencia hadicélú alkalmazása terén fölénybe kerültek indiai kollégáikkal szemben.

Az pedig, hogy Kína erre a határaitól – ugyan nem lényegesen, de mégis csak – távolabb képes volt, most nem kevés fejfájást okoz – nem csak Újdelhiben, a világ más fővárosaiban is.