Így minden brit szövetséges

Hiába voltak Nagy-Britannia szövetségesei, mégis fityiszt kaptak ajándékba azok az afgán különlegesen képzett kommandósok, akik teljes mellszélességgel álltak be London mellé saját hazájukban. A történet enyhén szólva „életveszélyes”, hiszen azzal, hogy a britek megtagadták áttelepülésüket, gyakorlatilag az új, tálib rezsim bosszújának szolgáltatták ki az érintetteket. Utóbbiak pedig mindennek nevezhetőek, csak megbocsátó és mókás kedvű figuráknak nem – sőt, olyanok, mint az elefánt, nem felejtenek és ráadásul bosszúállóak is.

Az abcúgolás amúgy egy brit főtiszthez, bizonyos Sir Gwyn Jenkins tábornokhoz köthető, lévén az ő intenciói alapján mondtak nemet – nem pár tucat, hanem egyenesen több mint ezer esetben. Őt amolyan ráadásként azzal is vádolják, hogy nem jelentette az angol különleges alakulat, azaz a nagy múltú SAS állítólagos afganisztáni háborús bűncselekményeit. Utóbbit amúgy a londoni hadügyminisztérium hevesen cáfolja, s arra hivatkozik, hogy minden vizsgálat nyitott módon zajlott, s nem került elő olyan bizonyíték, amely alátámasztaná a vádakat.

Nehezíti a „különleges” afgánok helyzetét, hogy az ügyükben indított vizsgálatban „fizikai képtelenség” őket kihallgatni tanúként. Egyrészt nem kapnak vízumot, másrészt ha mégis adnának nekik, akkor rögvest lelepleződnének. Harmadrészt pedig mindenféle angolszász jogi akadályok is lehetetlenné teszik fellépésüket a saját ügyükben. Amúgy 2021–22-ben, a szégyenteljes kivonulás idején Jenkins volt az összes brit különleges erő vezetője. A főtiszt ma John Healey védelmi miniszter egyik legbefolyásosabb stratégiai tanácsadója – aki a helyi sajtóhírek alapján koránt sem mellékesen hamarosan átveheti az első tengeri lord, azaz a Királyi Haditengerészet vezetőjének posztját.

A fentieknek látszólag semmi közük Ukrajnához és a jelenleg zajló konfliktushoz – azonban a külső, tárgyilagos szemlélő nem tud elvonatkoztatni bizonyos párhuzamoktól. Ezek egyike az ígérgetés, amelynek részeként London és Párizs tavaly nyár óta azzal eteti Kijevet, hogy már „csak pár nap”, és indulnak a haderőik segíteni. A másik pedig az ukrán menekültek ügye, ahol egyre inkább annak lehetünk a tanúi, hogy a „befogadók” lelkesedése mára köddé vált. Olyannyira, hogy az anyagi támogatás megvonásán túl mára a fokozódó utálat lett mérvadó, sőt, horribile dictu néhányan már azt is fölvetették, hogy egyszerűen haza kell(ene) toloncolni mindenkit (de leginkább a katonaköteles férfiakat), aki Ukrajnából érkezett.