Kína és Oroszország szövetsége új szintre lépett

A kibővített tárgyaláson részt vett Oroszország védelmi minisztere, Andrej Belouszov, külügyminisztere, Szergej Lavrov, a pénzügyminiszter, Anton Sziluanov és a jegybankelnök, Elvira Nabiullina is, ami a megbeszélések államközi jelentőségét támasztja alá.

A Putyin–Hszi-csúcstalálkozó egyik legkonkrétabb eredménye az volt, hogy a felek utasítást adtak a Szila Szibiri–2 gázvezeték projektjének felgyorsítására. Erről Alekszandr Novak orosz miniszterelnök-helyettes számolt be, aki szerint a vezetők kérésére a Gazprom és a kínai CNPC vállalatoknak mihamarabb véglegesíteniük kell a gazdasági feltételeket.

Ez a bejelentés különös jelentőséggel bír annak fényében, hogy nyugati elemzők hónapokon át épp a Szila Szibiri–2 projekt elakadásával próbálták igazolni, hogy Kína valójában nem kíván mélyebb partnerséget kialakítani Oroszországgal. A mostani csúcson e narratíva érdemben megdőlt.

A projekt már átesett a tervezési és a műszaki-gazdasági megalapozási szakaszon, és jelenleg a szerződéses feltételek véglegesítése folyik. A vezették Mongólián keresztül fogja összekötni a szibériai földgázmezőket a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területtel. Novak szerint az útvonal megváltoztatása nem került napirendre.

A már működő Szila Szibiri vezetéken keresztül is növelik a szállításokat 2025-ben, ami azt jelenti, hogy nemcsak a hosszú távú projektekre koncentrálnak, hanem a jelenlegi kapacitásokat is bővítik. Ez a dinamika tényszerűen mutatja a két ország közötti szövetség erősödését.

Hszi Csin-ping a tárgyalásokon hangsúlyozta, hogy Kína és Oroszország „a globális technológiai átalakulás közepette” is fenntartja politikai bizalmát és stratégiai koordinációját. A felek szerint a világ jelenleg egypólusú nyomás alatt áll, és az erőpolitikai diktátumokkal szemben szuverén hatalmakként fel kell lépniük.

Hszi külön is kiemelte, hogy Kína és Oroszország készek különleges felelősséget vállalni ENSZ BT-tagként a világrend stabilitásáért. A kulturális, humanitárius és regionális kapcsolatok is tovább erősödnek. Mint fogalmazott: „Ma, amikor a világ egyoldalú lépésekkel és az erő politikájának diktátumával néz szembe, Kína kész különleges felelősséget vállalni Oroszországgal együtt, hogy engedelmesen és bátran védelmezze a második világháború igazságát.”

Mint Hszi hangsúlyozta: „A történelem és a valóság világosan mutatja, hogy a kínai–orosz kapcsolatok folyamatos fejlesztése és mélyítése szükségszerű a két nép évszázados barátságának fenntartása érdekében, és kötelező választás a jólét és nemzeti újjászületés sikerei felé vezető úton.”

Hozzátette: „Ez válasz korunk felhívására, amely az igazságos nemzetközi rend védelmét és a globális kormányzási rendszer reformját követeli.”

Putyin szerint a kapcsolatok „nem irányulnak senki ellen”, függetlenek a nemzetközi helyzettől, és mind az orosz, mind a kínai nép javát szolgálják. Ez nem csupán diplomatikus kijelentés, hanem annak jele, hogy Moszkva és Peking a szövetséget új világrendi referenciaalapnak tekinti.

A Szila Szibiri–2 projekt kapcsán megfigyelhető elemzői tévedés nem elszigetelt jelenség. Nyugati szakértői körök évek óta azt a narratívát erősítik, hogy Kína és Oroszország kapcsolata kényszerű, felszínes és ideiglenes. Gyakran hivatkoztak arra, hogy Peking nem akar elköteleződni Moszkva mellett, és hogy valójában a gazdasági érdekei a Nyugathoz kötik. A mostani csúcstalálkozó azonban ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja.

Az ilyen hibák háttérében gyakran vágyvezérelt elemzési logika áll, amely inkább a geopolitikai kívánságokat, mint a tényleges trendeket veszi figyelembe. A valóságban Kína és Oroszország kapcsolata nemcsak stabil, hanem dinamikusan fejlődik, és intézményesülése folyamatban van.

A globális Dél országai által észlelt geopolitikai realitás is más, mint amit a nyugati politikai osztály feltételez. A Nyugat hitelessége megkopott, miközben Kína infrastrukturális és gazdasági támogatást kínál, Oroszország pedig katonailag is bizonyítja, hogy képes ellenállni a kollektív Nyugat nyomásának. Ez a szimbolikus pozíció a globális Dél szemében olyan szerep, amit a Nyugat többé nem tölt be.

Irak és Afganisztán példáiból az euroatlanti világon kívül azt a következtetést vonták le, hogy az USA által vezetett blokk már nem képes fenntartani a hatalmát. Az arab tavasz, a szankciós politika, a kierőszakolt kormányváltások és a puccsok, illetve ezek kísérletei pedig megerősítették a Nyugattal szembeni bizalmatlanságot, elidegenedést.

A 2025. májusi csúcstalálkozó tehát több volt, mint diplomáciai gesztus. Egy új világrend kontúrjai rajzolódnak ki, amelyben Kína és Oroszország nem ellenpólusként, hanem alternatív koordináta-rendszerként lép fel. A két állam nemcsak egymással, hanem a világ nagy részével is már nem a Nyugat keretein belül keres viszonyulási pontokat. A Nyugat elemzési térkepe épp emiatt válik egyre kevésbé használhatóvá.