Külföld
Izzadó hegyek szülhetnek apró zászlóaljakat
Ki fizeti majd a katonákat?
Akár hogy számoljuk, nem nagyon akar összeállni az a kétszázezer fős kontingens, amely – a nagy fogadkozás szerint – a majdani békekötés után a befagyasztott orosz–ukrán konfliktus nyugalmára ügyelne. Túl azon, hogy eleve mérsékelt az érdeklődés az ötlet iránt, az sem világos, hogy valójában ki fizetné ezt az egész projektet? A témában a legújabb hír az, hogy Nagy-Britannia és Franciaország tudatta, a rémisztőre sikeredett Trump–Zelenszkij-affért követően egy béketerv kidolgozására irányuló európai kezdeményezés élére fog állni.
Magyarán mondva Londonban és Párizsban úgy gondolják, hogy a már amúgy is kiürült hadikészletű NATO és egyéb államok majd tovább pénzelik és tömik fegyverrel Kijevet – miközben az általuk összefogott szövetség kétszázezer katonát küld a térségbe. A két „vezető” – állítólag – hetek óta tárgyal a részletekről, s – ugyancsak állítólag – vidám az egyetértés a telepítendő eszközök típusát és a csapatok számát illetően. Apró szépséghiba, hogy a frontvonal jóval meghaladja az ezer kilométert, a terep és az időjárás egyik évszakban sem túl barátságos, az infrastruktúra finoman szólva is romokban hever, a lakosság döntő hányada pedig már régen odább állt. (A konkrét felállás amúgy kísértetiesen hasonlít arra, amellyel a német–magyar–szlovák–román–horvát–spanyol–olasz, valamint az egyéb lelkes, virtigli fasiszta és antibolsevista ukrán és másféle európai eredetű nemzeti csapatok-csoportok találkoztak a második világháborúban a Szovjetunió földjein. S amelynek ugye – mára szemmel láthatóan elfeledni kívánt – katasztrófa lett a vége.)
Nem is nagy csoda, hogy a két lelkes próbálkozó a nagy egyhangúság mellett még mindig nem látja tisztán, pontosan hová is telepítenék a még csak elméletben létező az alakulatokat, raktárakat és tartalék egységeket.
Mindezek mellett persze van még két, „csekélységnek” nem éppen titulálható fölvetés: amúgy mi lenne az érintett alakulatok mandátuma? Továbbá az egész Amerika nélkül egy hajítófát sem ér. Utóbbi igazsággal természetesen minden érintett atompontosan tisztában van – s ez egyben burkolt elismerése annak is, hogy Európa korunkra már csak egy gyenge legényke a világpolitika színpadán.
A színes-szagos csapatok jogosítványa amúgy egy igen kényes dolog: mi történik, ha valaki rájuk lő? Viszonozzák azt, vagy behúzzák fülüket-farkukat, és eltűnnek a balfenéken? A NATO elleni csapásnak minősül, ha komolyabb támadás éri őket, vagy ott nem érvényes az a bizonyos V. cikkely? S azt sem ártana tisztázni, ha az ukránok kezdenék provokálni őket...
A lelkes lufieregetők mellé amolyan kötelező elemként szinte rögvest és szorosan fölzárkózott az EU háborúpárti vezetése is: Ursula von der Leyen és egysíkú gondolkodású barátai euró-százmilliárdos fegyverkezési programot vizionálnak – akárcsak a németek. Szintúgy apró szépséghiba, hogy Berlint éppen gazdasági recesszió sújtja, sorra zárnak be a kisebb-nagyobb nehézipari üzemek, az energiaköltségek pedig a Moszkva ellen agyatlanul bevezetett szankciók nyomán akkor sem fognak leesni, ha a liberális elit a feje tetejére áll.
Amúgy figyelmeztető jel lehetne számukra, hogy azt a hárommillió tüzérségi lőszert sem tudták legyártani és átadni Ukrajnának, amelyet nagyjából két éve fülsikektítő harangszó és trombitaharsogás között megígértek. Olyannyira nem, hogy mára már említés szintjén sem szerepel a téma – ami érthető, hiszen az ötvenszázalékos mutató minden, csak nem „siker”.
És ugye egy akárhány milliméteres tüzérségi „malac” még véletlenül sem annyira szofisztikált termék, mint példának okáért valami harckocsi, repülőgép, tarack, esetleg egy szimpla, de a katonai szabványhoz mégiscsak tökéletesen illeszkedő, strapabíró terepjáró.
