Az ukránok még most is belerángatnák Európát a háborúba

Ungváry szerint van egy réteg, amelyik mindig elmagyarázza nekünk, hogy a saját értékrendünk szerint mit kellene csinálnunk, hogyan kéne gondolkodnunk, aztán ha nem úgy teszünk, akkor a saját szempontjai szerint, a saját érvkészletével megbélyegez minket. Ezek azok az emberek, akik maguk nem hívők, nem vallásosak, sőt kifejezetten ateisták, de pontosan tudják, hogyan kell viselkednie, mit kell mondania egy kereszténynek.

Semmilyen kötődésük nincs a magyarsághoz, a nemzethez, a hagyományainkhoz, a történelmünkhöz, de az orrunk alá dörgölik, miként viszonyuljunk az oroszokhoz, ukránokhoz, Európához, Amerikához, sőt a saját múltunkhoz.

A publicista szerint nagyon szemléletes példája volt a totális félreértésnek, amikor – a vármegye, főispán szavak újbóli hivatalos használatba vételekor – a szocialista Hiller István a parlamentben latinul szólalt fel (egyébként házszabály-ellenesen), azt sugallva, hogy legközelebb a kormány majd visszahozza a latin nyelv állami használatát. Pedig míg a vármegye Szent István óta ezeréves históriánk meghatározó eleme, az önrendelkezés és a szuverenitás bástyája, addig a latin a korabeli globalizmus uniformizáló törekvése, hazánkban a szupranacionalizmust képviselő idegen test. És most ezek a lépten-nyomon magukat lebuktató alakok oroszbarátsággal kezdték vádolni a nemzeti kormányt, s megannyi szavazójukat.

Ungváry szerint alapvetően három tábor van. Az egyik (hazaárulók) mindig a magyar érdekek ellen fordul, elviselhetetlen számukra a nemzeti dicsőség, szimbolika, összetartozás, tradíció. A másik (szuverenisták vagy hazafiak) mindig a magyar érdeket tartja szem előtt, képes kiegyezni akár a korábbi ellenféllel is, mert nem egy adott népet vagy dinasztiát gyűlöl, hanem a magyarok aktuális ellenségét.

A harmadik tábor tagjai (mocsár, vagyis a vélt erőhöz igazodó elvtelenek) azt hiszik, értik az idők szavát, és azt szajkózzák. Ők például belesimultak a Kádár-rendszer poshadt mindennapjaiba, és mire megértették, hogy az idők szava közben az oroszellenességre változott, addigra már nem az volt a jó megfejtés.

A publicista úgy folytatta, hogy ez utóbbiak most próbálnak a mi nyelvünkön beszélni, és győzködni bennünket, hogy álljunk teljes mellszélességgel az ukránok oldalára. Az egyik érvük Trianon, mondván, minket is megcsonkítottak, legyünk tehát szolidárisak. Csakhogy a mi esetünkben egy ezeréves államot daraboltak fel tulajdonképpen katonai győzelem nélkül. Az ukránok kizárólag a jelentős többségében oroszok lakta területeikből veszítenek, a két vitatott keleti megye pedig egyébként körülbelül akkora, amekkora földet az ukránok a hajdani Magyar Királyságból jelenleg is megszállva tartanak.

És míg a mi az arányaiban és számaiban nagyságrendekkel nagyobb veszteségeink miatt nem kaptunk semmiféle támogatást vagy kárpótlást, addig az ukránok elvárnák, hogy mindenki velük legyen.

Az ötvenhatos párhuzam pedig Ungváry szerint végképp hamis, mert ott egy megszállt ország lázadt fel azok ellen, akiket a nyugatiak engedtek be az adott területre, és ’56-ban az ország szabadságküzdelmét egyetlen puskagolyóval sem támogatták. Míg Magyarország sem az elképzelhetetlenül igazságtalan Trianon, sem ötvenhat vérlázító leverése miatt mi nem reszkírozta, hogy belerángassa a kontinenst egy háborúba, az ukránok szívbaj nélkül megtennék ezt.

Ungváry hozzátette azt is, hogy nemzetstratégiailag az Ukrajnában élő magyarok nyelvhasználati és kulturális-oktatási jogainak megnyirbálása, nemzetközi jogilag a magyar állampolgárságú kárpátaljaiak szabad mozgásának korlátozása, besorozása és vágóhídra küldése, szimbolikusan pedig a munkácsi turul ledöntése voltak azok a mozzanatok, amelyek alapján semmiképpen sem vélhettük, hogy mi ebben a konfliktusban az ukránokkal lennénk egy csapatban.