Erdoğan: „Bemehetnénk Izraelbe, mint Líbiába vagy Karabahba”

– Amikor Orbán Viktor a világrendszerváltásról beszélt Tusványoson, megemlítette Törökországot is, amelyik egyre inkább különutas politikát folytat, habár tagja a nyugati szövetségi rendszernek. Most például Erdoğan elnök egy pártrendezvényen Izraelt fenyegette azzal, hogy Karabahhoz és Líbiához hasonlóan oda is „bemehetnének”. Ez most egy kardcsörtetés – mert abból sok volt, mióta izraeli kommandósok megtámadtak egy török segélyhajót 2010-ben –, vagy a klasszikust idézve: a nemzetközi helyzet egyre fokozódik?

– Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról! Erdoğan nagyon érdekes pályát futott be. Egy iszlamista politikusként lett Törökország első számú embere. Utána viszont, amikor hatalomba került, teljesen más, mérsékelt irányvonalat kezdett követni – így kerülhettek például a hidegháború idejéből származó, Izraelben modernizált M60-as amerikai harckocsik a török hadsereghez. Tehát amikor az izraeli hadsereg kivonta őket az állományból és a tartalékból is, a törököknek adta, amely egy szoros együttműködést, egy nagyon komoly kapcsolatot feltételezett. Viszont, amikor Izrael – mondjuk úgy – föllép a biztonságát fenyegető különféle kihívásokkal szemben, a török vezetés újra és újra visszatalál a több száz éves oszmán hagyományhoz, amely szerint ő a muszlimok védelmezője, és ennek megfelelően lép föl, harcias üzemmódba kapcsol, ahogy most is.

Ami az erőviszonyokat illeti, a török hadsereg létszámában ugyan nagyobb, mint Izraelé, de a képességei korlátozottabbak. Ha azt nézzük, hogy mit összeszerencsétlenkedtek a szíriai bevonuláskor, nem tűnik olyan ütőképes fegyveres erőnek, mint amilyet Erdoğan szeretne látni. Persze, lehet, hogy az elmúlt tíz évben történtek változások – ezt ugye nem tudni –, mert közben volt még egy puccs is, viszont a két ország között a távolság is jelentős. Nehéz elképzelni, hogy a törökök mondjuk Szírián keresztül mérjenek csapást izraeli célpontokra. Maradjunk tehát annyiban, hogy valószínűleg egy újabb retorikai fogásról, szóbeli kardcsörtetésről van szó.

– Ezzel együtt Erdoğan egyre határozottabbnak tűnik. Nemrég felvetődött az ENSZ részéről egy kezdeményezés Ciprus egyesítésére egy föderációban, amire egyből rávágta, hogy nem. Ezen kívül egy sor biztonsági megállapodást között jellemzően afrikai országokkal, Azerbajdzsán mellé is odaállt Örményországgal szemben, drónokkal támogatta Hegyi-Karabah megszerzését. Mégis mire készülhet? Mi Erdoğan nagy terve Törökországgal?

– Azért azt vegyük figyelembe, hogy Törökország lakossága nagyjából 90 millió fő. Ehhez egy meglehetősen stabil gazdaság társul, amely ugyan évek óta billeg, ám amikor a billegésről van szó, ne feledjük: öt éve már felreppentek arról hírek, hogy csődbe megy, és mégsem ment. Tehát Erdoğan egy rendkívül ügyes reálpolitikát folytat, ami mögött van egy stabilnak mondható gazdaság és egy rendkívül dinamikusan növekvő népesség. Mindezek alapján egyértelmű, hogy egy regionális hatalomról beszélünk, ami egyre több irányba terjeszkedik. A török hadiipar mostanra olyan szintre jutott, hogy az eredetileg Oroszországnak szánt, ám Törökország által megvásárolt francia partra szállító hajóból egyfajta drónhordozót csináltak, ami az első ilyen a világtörténelemben. Szóval, Erdoğan egyre ambiciózusabb külpolitikát folytat, amelyet a hadsereg és a gazdaság alá is támaszt, és ezeknek a jeleit látjuk ezekben a beavatkozásokban. Ennek az ideológiája alapvetése pedig a muszlimok és különösen a türk népek közötti testvériség – ezeket felváltva alkalmazza az aktuális érdekei szerint.

– A kijelentés, amivel kezdtem, azután hangzott el, hogy Izrael a nyugati nyomás ellenére sem akarja leállítani a hadműveleteket Gázában, és a Golán-fennsíkon történt szombati támadás után már az is felvetődött ott sokakban, hogy meg kellene nyitni az északi frontot, és be kellene vonulni Libanonba egészen Bejrútig, mint ’82-ben. Borzasztóan instabilnak tűnik tehát a Közel-Kelet, amelynek a stabilitását a nyugati elemzők jellemzők Izrael amerikai támogatásának és annak tudják be, hogy Törökország, Irán és Szaúd-Arábia kölcsönösen sakkban tartja egymást. Viszont a Biden-adminisztráció négy éve alatt megváltoztak a viszonyok. Volt arab–perzsa megbékélés, és az egyik friss nyilatkozatában Erdoğan örömét fejezte ki, hogy az új iráni miniszterelnök „türk származású”, ami szerinte segíthet elmélyíteni a török–iráni kapcsolatokat. Felborult a közel-keleti egyensúly?

– Még nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy felborult a közel-keleti státus quo, viszont afelé haladunk. Gondoljunk csak bele abba, hogy eddig nem látott módon, kínai közvetítéssel jött létre az a kapcsolatfelvétel Szaúd-Arábia és Irán között, amelyik korábban a jemeni lázadók támogatása miatt megszakad, és amit egyébként is megterhelt a hagyományos arab–perzsa szembenállás. Egy nagyon komoly átrendeződés zajlik a szemünk előtt – ezt jelzi az a tény is, hogy az Egyesült Államok már a húszikat sem tudta elrettenteni a hajók elleni támadások folytatásától.

Szaúd-Arábia pénzzel sok mindenre képes, de a hadereje csúfos kudarcot vallott Jemenben. Az ő szerepe egy kicsit Európáéhoz hasonlít, amely pénzel és diplomáciai úton képes támogatni bizonyos csoportokat, de arra képtelen, hogy tevékenyen alakítsa az eseményeket. Úgyhogy igazából a Közel-Keleten Kína, Oroszország, Törökország és Irán szerepe a mérvadó, miközben az Egyesült Államok egy ilyen „stratégiai mesterséges szünetben” van. Az új elnök beiktatásáig nem is várható Washingtontól jelentősebb lépés.

És valóban, a szíriai szembenállás után Törökország és Irán is közeledett egymáshoz. Az új iráni miniszterelnök türk vagy türkmén származása egy jó hivatkozási alap lehet a diplomáciai tárgyalások elmélyítéséhez, de ne legyenek kétségeink: a síita klérus nem engedte volna indulni, ha bármilyen kétsége van azzal kapcsolatban, hogy kihez húz a szíve. Ez nem fogja Törökországot kedvezőbb pozícióba hozni, abban teljesen biztos vagyok.

– Egyébként a Golán-fennsíki támadásnál maradva nagyon érdekes az események láncolata: Netanjahu elment az USA-ba, ahol Kamala Harris arra szólította fel, hogy fejezze be a háborút. Ehhez csatlakozott Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, tehát a teljes angolszász blokk tulajdonképpen. Majd az izraeli miniszterelnök találkozott Trumppal, akivel nem tudjuk, miről beszélt pontosan. Azt viszont igen, hogy Trump az elnöksége idején békét akart teremteni a térségben. És mindezek után, a jelek szerint az izraeli haderő nagyobb sebességbe vált. Talán úgy érzi Netanjahu, hogy most, Trump megválasztásáig kell megtennie mindent, amit meg szeretne tenni, mert a megválasztása esetén a republikánus elnök minden szimpátiája ellenére tárgyalóasztalhoz fogja kényszeríteni?

– Igen, ez egy nagyon jó kérdés – vannak gyanús egybeesések, de nem mondhatjuk azt bizonyítékok hiányában, hogy egyértelmű az összefüggés. Az biztos, hogy nagyon kapóra jött az izraeli kormányzatnak ez a rakétacsapás, különösen azért, mert egy drúz település focipályáját érte találat, és a drúzok gyakorlatilag a teljes régióban megtalálhatók: Izrael mellett Libanonban, Szíria déli részén stb. Az ő támogatásuk nagyon értékes.

Elképzelhető az, hogy Netanjahu a saját politikai örökségét építendő igyekszik leszámolni az Izrael biztonságát leginkább fenyegető két szervezettel: a Hamásszal és a Hezbollahhal. A Hamász ellen folyik a háború, és ezután a támadás után megvan a szükséges casus belli ahhoz is, hogy Izrael a „másik problémát” is rendezze, és valóban megvan a képessége ahhoz, hogy akár elmenjen Bejrútig. Libanon talán még soha nem volt ennyire gyenge, legfeljebb csak a hetvenes években, a polgárháború alatt. Izrael számára tehát kedvezők a körülmények, megpróbálhatják a saját képükre formálni, mert egy ilyen helyzetben egy határozottan és kiszámítottan fellépő szereplő nagyon komoly eredményeket érhet el. Szerintem ez járhat Netanjahu fejében, ismerve az előéletét.

– Nekünk európaiaknak kell-e aggódnunk a világrendszerváltás közel-keleti eseményei miatt? Ellátásbiztonság, terrorizmus, bármi miatt?

– A ránk leselkedő legnagyobb veszély egy újabb menekülthullám lehet, a hozzá kapcsolódó problémákkal, mint a terrorizmus, azzal összefüggésben, hogy ki kit támogat az érintettek közül. Energiabiztonság szempontjából nagyon sok múlik Törökország szerepvállalásán, hiszen egy fontos tranzitállomás – nagyon megnehezítené Európa, elsősorban a kelet-európai államok életét, hogyha Ukrajna után a Közel-Keleten is fellángolna egy háború, amibe Törökország belép vagy belesodródik, de ezen kívül közvetlen fenyegetést most egyelőre nem látok. Az a baj ezekkel a nagy átalakulási folyamatokkal, amelyekről a miniszterelnök úr is beszélt, hogy kiszámíthatatlanok. Olyan lépésekre kényszeríthetnek vagy ösztönözhetnek egyes államokat, amelyeket normál esetben nem tennének meg. Így azonban, az átalakulás közben látva a kínálkozó lehetőségeket, akadhat olyan szereplő, amelyik egy váratlant húz, és ezzel jelentős hatást ér el.