Immár nyolcmillió gyermek tűnik el évente a földön

Egy ország kereste a Danka Ilicset, a március 26-án eltűnt, kétéves szerb kislányt. A kutatás tragikusan végződött, ugyanis április 4-én reggel a hatóságok letartóztattak két férfit, akik a gyanú szerint elgázolták a gyermeket, majd a tastét egy szeméttelepre vitték. A rossz hírt maga Alekszander Vucsics, az állam elnöke jelentette be, aki egyben azt is jelezte, az érintettek beismerték a tettüket.

A szörnyű hír kapcsán érdemes megvizsgálni, mekkora méreteket ölt világszerte a fiatalok eltűnése. Az adatok egészen döbbenetesek, csak az Európai Unióban évente nagyjából 250 000 ilyen esetet tartanak számon. A rettenetes statisztikát világszinten – mondhatni – méretéből fakadóan az Egyesült Államok vezeti: ott durván negyven-kilencven másodpercenként válik köddé egy-egy fiatal (ez napi 2300), míg e mutató az egész Földet tekintve nyolcmillió körül hullámzik.

A magyar adatok „ehhez képest” igen kedvezőek, hiszen mi „csak” húszezerrel jelenünk meg, s ezzel egy kategóriába esünk a kontinensnyi Ausztráliával és az ugyancsak nem csekély méretű Spanyolországgal. Rosszabb a helyzet Kanadában (évi negyvenezer), Oroszországban (negyvenöt-ötvenezer), Indiában (csaknem százezer) valamint Németországban (százezer) és az Egyesült Királyságban (112 000).

A fenti számok természetesen csak az arányokat képesek érzékeltetni – azt viszont egészen szörnyű módon pontosan. S e tételek még szörnyűbbé válnak, ha tudjuk, hogy mindez csak egy pillanatkép a problémáról. Számos államban ugyanis eleve nem állnak rendelkezésre efféle információk, illetve a már bejelentettek is inkább a helyi politikai elit reményeit, mint a valóságot tükrözik vissza.

Kevés öröm, ha tetszik, sovány vigasz, hogy a világszintű statisztika alapján a bejelentett esetek harminc százaléka általában egy napon, újabb harminc pedig egy héten belül megoldódik. A fennmaradó részből harmincöt százalékot tesz ki azok aránya, akik egy hónapon belül térhetnek haza otthonukba. A maradék öt százalék esik az úgynevezett kilencven napon túli kategóriába – ami azért fontos, mert a hivatalos szervek ekkortól tekintik „valóban” eltűntnek a gyermeket. A nemzetközi kriminológiai szakirodalom szerint utóbbiak jó részét általában prostitúcióra kényszerítik, esetleg szerveikért rabolhatják el, de szóba jöhet még a (szex)rabszolgaság is.

Ha a rideg matematika felől közelítjük meg a kérdést, akkor arra jutunk, hogy az évi átlagosan nyolcmillió fiatalból négyszázezer nem igen találkozik már többet a szüleivel. S az külön tragikus, hogy a bázisnak tekinthető nyolcmillió – s így annak az öt százaléka – a valóságban messze több lehet, hiszen – mint fentebb is utaltunk rá – rengeteg ország eleve nem is közöl senkivel efféle statisztikákat. Gondolhatunk itt például a belháború sújtotta Haitire vagy valamelyik szegény afrikai államra, ahol a rendőrségnek a felfegyverzett bandák megfékezésére irányuló munkája mellett nem nagyon jut ideje és ereje az eltűnt gyermekek felkutatására.

Apróság, de érdemes lejegyezni: a hatóságok adatai szerint a gyermekrablások igen nagy hányadát a(z elvált) szülők vagy más, közeli-távoli családtagok követik el. Ennek okai általában a felügyeleti jogvitákra vagy a másik fél elleni, aljas indokból fakadó bosszúra vezethetőek vissza. Szintén jelentős mértékben a fiatalokat ért – akár gyilkos, akár erőszakos – tettek is ezekkel a gondolkodásbeli torzulásokkal magyarázhatóak.