Külföld

Megállítják az anyákat, ellenőrzik a gyerekeik nemét, és a fiúkat meggyilkolják

Egy elfelejtett háború borzalmai

Az orosz–ukrán háború és a Gázában dúló konfliktus miatt kevés figyelmet kap az április óta dúló szudáni polgárháború. Pedig a konfliktus rengeteg civil áldozatot követelt, a világ legnagyobb belső menekültválságát indította el, és ismét népirtás kezdődött az ország leginkább instabil régiójában – írja cikkében a 24.hu.

Megállítják az anyákat, ellenőrzik a gyerekeik nemét, és a fiúkat meggyilkolják
Gyerekek szállítják az élelmiszert és az építőanyagokat szamárszekéren a szudáni Gedaref közelében található Tuneidba menekülttábor sárral teli utcáin...
Fotó: NorthFoto

Felfoghatatlan borzalmakhoz vezetett a szudáni polgárháború első nyolc hónapja. Tízezer civil halt meg, nagyjából annyi, mint az orosz–ukrán háború első 22 hónapja alatt összesen, több mint hétmillióan kényszerültek elhagyni az otthonukat (az ENSZ szerint jelenleg itt zajlik a legnagyobb belső menekültválság a világon), kolerajárvány tört ki, és húsz év után ismét népirtás kezdődött a Dárfúr régióban.

A maszalit kisebbség elleni mészárlásokban 1300-an vesztették életüket, többen, mint a Hamász október 7-i támadásában Izraelben. Ennek ellenére az Ukrajnában és Gázában zajló események a hazai és a nemzetközi sajtó hasábjairól is kiszorítják Afrika harmadik legnagyobb országának tragédiáját.

„Katasztrófa felé tart az ország”

Miután 2019-ben a szudániak elzavarták az országot harminc éven át irányító diktátort, a háborús és emberiesség elleni bűntettekkel vádolt Omar el-Besírt, néhány évig életben maradt annak az illúziója, hogy a 46 milliós kelet-afrikai állam sínen van a pénzügyi és politikai stabilitás felé. A katonai és civil vezetők megegyeztek abban, hogy a szabad választásokig közösen osztoznak a hatalmon: a miniszteri kinevezésekről döntő, egyfajta kollektív államfői testületként működő szuverén tanácsban mindkét tábor öt-öt széket kapott. A kormányfői tisztséget egy pénzügyi szakember, míg a szuverén tanács elnöki címét a hadsereg főparancsnoka viselte.

A törékeny hatalmi dinamika 2021 októberében borult fel: a hadsereg elmozdította a végrehajtás civil tagjait, és házi őrizetbe helyezte a miniszterelnököt. Vagyis lényegében a fegyveres erők puccsal magukhoz ragadták a hatalmat.

Az országban tömeges tüntetések törtek ki, és egy rövid intermezzo erejéig ugyan visszahelyezték a civil kormányfőt, az erőviszonyok innentől világosak voltak.

Az országot három évig miniszterelnökként vezető Abdalla Hamdok a hivatalából távozva azt mondta: „Katasztrófa felé tart az ország”. A katasztrófa tavaly áprilisban bekövetkezett, de végül nem a szabadságukért tüntető civilek ellenállása torkollott polgárháborúba. A konfliktus a fegyveres erők táborán belül pattant ki.

Szudán azon kevés államok egyike, ahol két, egymással rivalizáló hadsereg is működik.

Ennek okai el-Besír hatalomgyakorlásához nyúlnak vissza. Egyrészt a diktátor rettegett egy katonai puccstól – ami nem volt alaptalan annak fényében, hogy Szudán 1956-os függetlenedése óta 15 katonai puccs történt az országban –, ezért több, egymás erejét ellensúlyozó fegyveres erőközpontot is életben tartott. Másrészt a Wagner-csoporthoz és más magánhadseregekhez hasonlóan élvezhette annak az előnyeit, hogy a darfúri és egyéb atrocitásokban szerepet vállaló paramilitáris csoportokat nem terheli olyan felelősség, mintha a reguláris haderők követték volna el azokat. A két fő katonai erő túlélte el-Besírt:

  • az ország reguláris hadserege, élén azzal az Abdel Fattah al-Burhánnal, aki a szuverén tanács elnökeként a de facto hatalom birtokosa is egyben,
  • valamint a Gyors Támogató Erők (RSF) nevű paramilitáris szervezet, melyet a Hemedti néven ismert Mohamed Hamdan Dagal vezet.

2019-ben mindkét katonai vezető részt vett el-Besír elmozdításában.

Kettejük között régóta vannak súrlódások, mégis együtt pöckölték ki a hatalomból a polgári rendszerváltáson fáradozó civileket (Hemedti volt az alelnöke a szuverén tanácsnak), majd később a demokráciapárti tüntetéseket is közösen fojtották el. Eredetileg pusztán addig gyakorolták volna a hatalmat, amíg választáson civil kormányt nem választ magának az ország, de rövidesen egyértelművé vált, hogy nem tudnak megegyezni a demokratikus átmenet részleteiben. Az RSF 2023 februárjában Szudán-szerte toborzásba kezdett, ám ekkor még sikerült fegyverropogás nélkül elsimítani a konfliktust. Hemedti már ekkor kijelentette, hogy hiba volt a 2021-es katonai puccs.

Máig nem tudni, hogy áprilisban pontosan mi volt a háborút kirobbantó casus belli (a felek egymást vádolták provokációval), ugyanis több, feloldhatatlannak tűnő vitapont is akadt. Az egyik ilyen az RSF reguláris hadseregbe való beolvasztására vonatkozott, a másik arra, hogy – amint az rendszerváltás esetén egy demokráciákban megszokott – a civil kormányhoz került volna a hadsereg felügyelete.

Mi történik Szudánban?

A konfliktusban a reguláris haderő áll nyerésre, mivel az RSF sokkal szerényebb katonai képességekkel rendelkezik. A csoportnak nincs légi ereje, harcosai a vidéki terepen edződtek, nem rendelkeznek kellő tapasztalattal a városharchoz. Al-Burhán csapatai légi fölényüknek köszönhetően uralják az ország nagy részét, és az övék a Vörös-tenger partján fekvő Port Szudán, az ország második legnagyobb városa és fő kikötője.

Április 15-én a harcok a fővárosból, Kartúmból sugároztak szét az országba. Az ellenségeskedés kitörése után minden állam kimenekítette a követségi dolgozóit: azóta a fővárosban – amely békeidőben az agglomerációval együtt nyolcmillió embernek ad otthont – apokaliptikus állapotok uralkodnak. Akadozik az áramellátás, az élelmiszer drámaian fogyatkozik, a bűnözés elszabadult: nemi erőszakról, fosztogatásról és rablásról érkeznek jelentések. Kartúmot a mai napig ostromolják Hemedtiék, a legintenzívebb harcok itt dúlnak.

A legvéresebb események azonban háború másik epicentrumában, Dárfúrban történtek. A dárfúri konfliktus még el-Besír hatalma idején kezdődött. Akkor a helyi szeparatista csoportok azért lázadtak fel a kormánnyal szemben, mert az elnyomta a régióban élő nem arab lakosságot. El-Besír csapatai válaszul etnikai tisztogatást hajtottak végre. A dárfúri felkelés leverésében mind al-Burhán, mind Hemedti szerepet vállalat: előbbi a hadsereg regionális szárnyát vezette, utóbbi a paramilitáris, dzsandzsavíd-milíciák („az ördögök tevén”, ahogyan a nem arabok hívták őket) vezetője volt. Később ezekből a milíciákból nőtt ki az RSF is. Ez volt az első népirtás a 21. században: 2003 és 2005 között mintegy 200 ezer civilt gyilkoltak meg, emellett kétmillió ember kényszerült elhagyni az otthonát, valamint 9300 nőt és férfit erőszakoltak meg.

A darfúri eseményekért el-Basír ellen elfogatóparancsot adott ki a Nemzetközi Büntetőbíróság – ő volt az első hivatalban levő állam- vagy kormányfő, akivel ilyesmi történt.

A harcok az elmúlt két évtizedben sem jutottak nyugvópontra. Dárfúr továbbra is tűzfészeknek számított, azonban a novemberi eseményekhez mérhető szörnyűségek húsz éve nem dúlták fel a térséget.

Az RSF mind a négy dárfúri államot elfoglalta, beleértve a legnagyobb településeket: övék a nyugati és a keleti területek központjai is, al-Dzsunajna és Njála. Júniusban az ENSZ közölte, hogy 87 legyilkolt ember holttestét találták meg egy tömegsírban al-Dzsunajna mellett, majd néhány hónapra rá közzétette, hogy még legalább 13 tömegsírról tud. A feltárt sírból kihántolt áldozatok a maszalit törzs tagjai voltak.

Szudán az iszlám arab világ és az afrikai törzsi kultúra olvasztótégelye: több száz különböző etnikum él az országhatárokon belül, a lakosság túlnyomó többsége a szunnita iszlámot gyakorolja, beleértve a fekete lakosságot (miután 2011-ben a többségében keresztény déli országrész függetlenedett északtól). Az ország legnagyobb etnikuma az arab, ők a lakosság 70 százalékát teszik ki, de él kétmillió bedzsa, egymillió fúr (ők Dárfúrban, melynek szó szerinti fordítása: a fúrok háza), egymillió núbiai és sok egyéb törzs, amelyeknek saját nyelve és tradíciói vannak. Őket el-Besír uralma alatt erőszakos arabizálódás sújtotta.

A maszalitok nem tartoznak a legnagyobb etnikumok közé: kevesebb mint félmillióan élnek Csádban és a szudáni Nyugat-Darfúrban. A törzs egyike volt azoknak a népeknek, amelyek fellázadtak a kartúmi kormány elnyomása ellen: már a 2000-es évek elején is – a fúr és a zagava közösségek mellett – nekik kellett elszenvedni a legsúlyosabb kegyetlenségeket. A maszalit kormányzó már nyáron arról beszélt, hogy újra népirtás sújtja a közösséget, őt pedig később meg is meggyilkolták.

Amikor novemberben a milicisták benyomultak az al-Dzsunajnától északkeletre fekvő Ardamata faluba, a paramilitáris csoport és arab szövetségeseik a polgárháború áprilisi kitörése óta a legnagyobb tömeggyilkosságot követték el (hozzátéve, hogy az RSF tagadja, hogy részt vett volna a mészárlásokban). Szemtanúk beszámolói szerint a fegyveresek válogatás nélkül mészároltak férfiakat, nőket és gyerekeket a nem arab törzsek körében, családokat végeztek ki. Az Amnesty International jelentése szerint egyértelműen etnikailag motivált volt a támadás, ami felveti a népirtás gyanúját. A kegyetlenkedés mértékét nehéz megállapítani: az al-Dzsazíra helyi megfigyelőkre hivatkozva azt írja, körülbelül 1300-an haltak meg, 2000-en sebesültek meg, és további 310 embert eltűntként tartanak számon.

Nyugat-Dárfúrból félmillióan menekültek Csádba a militánsok elől. Közülük sokan válogatott barbárságokról számoltak be: a Reutersnek öt túlélő is elmondta, hogy a militánsok megállítják a csecsemőjükkel az oldalán közlekedő anyákat, ellenőrzik a gyerekek nemét, és a fiúkat meggyilkolják. Több, a megölt gyermekét gyászoló édesanya és más szemtanúk is elmondták, hogy a milicisták azért vadásznak a fiúkra, hogy felnőttként ne állhassanak bosszút a maszalitok ellen elkövetett bűnökért.

Kapcsolódó írásaink