„Nagyon sok idő kell még ahhoz, hogy a Nyugat-Balkán népei békésen tudjanak együtt élni”

– Az utóbbi időben rengeteg szó esett Koszovóról, de valójában alig tudunk róla valamit. Volt török vilajet, a délszláv államok tartománya, egyébként többségében albánok lakják, miközben Albánia egy önálló állam... Mi tulajdonképpen Koszovó?

– Attól függ, honnan nézzük. A világ egyik fele úgy tekint rá, mint egy önálló államra, amely alig több mint 15 évvel ezelőtt vívta ki a függetlenségét. Szerb oldalról és a világ másik felének a szempontjából viszont mai napig Szerbia déli, autonóm tartománya.

– Az érthető, hogy Moszkva nem ismerte el a függetlenségét, hiszen Szerbia talán legszorosabb szövetségese. Ugyanakkor Koszovó státuszáról a nyugati világban, az EU és a NATO tagjai között sincs egyetértés.

– Igen, ennek jellemzően belpolitikai okai vannak. Ott van például Spanyolország – számukra ez egy nagyon kényes kérdés, hiszen Katalóniában erős a függetlenségi mozgalom. A katalánok néhány éve tartottak egy elszakadási népszavazást, amely során összetűzésekre is sor került a lakosság és a Madrid által kivezényelt rendőrök között. Érthető, hogy azok a kormányok, amelyek fenyegetve érzik magukat, semmilyen szeparatista törekvést nem fognak támogatni, így Koszovó függetlenségét sem.

– Visszatérve a koszovói válság(ok) előzményeire, Belgrád úgy tekint a területre, mint ősi szerb földre. Sőt, a szerbség bölcsőjére. Ennek van történelmi megalapozottsága?

– A délszláv népesség a 6–7. század folyamán telepedett meg a Bakán-félszigeten, és egy részük már ekkor eljutott a mai Koszovó területére, de azt ténylegesen csak a 13. század elején csatolták Szerbiához. Korábban bizánci és bolgár fennhatóság alatt állt. A középkorban virágzó egyházi kultúra alakult ki a régióban, az ipeki patriarchátus pedig a szerb állam vallási központja volt. A korszak legnagyobb nemzeti tragédiája, a szerb Mohács, vagyis az 1389-es rigómezei csata szintén ott zajlott le. Tehát Koszovó a szerb nemzettudat és általában az ország története szempontjából megkerülhetetlen. Az albánok a török hódoltság alatt kezdtek a hegyekből leereszkedve mind nagyobb számban megtelepedni a völgyekben.

– És áttérni az iszlám hitre.

– És áttérni az iszlám hitre, igen. Ráadásul az albánoknál ez tömeges jelenség volt. A 17. század végére mindez pedig oda vezetett, hogy a szerb etnikum és az ortodox keresztények is elvesztették az abszolút többségüket. A 20. század elején, a Balkán-háborúk eredményeként Koszovó ismét Szerbia részévé vált, miközben létrejött a független Albánia. Ez a felosztás a későbbiek során sem változott: Koszovó a Szerb–horvát–szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része volt. Azon belül 1963-ban autonómiát kapott, majd a '74-es alkotmány gyakorlatilag tagköztársasági rangra emelte. Tito viszonylag jól korában tudta tartani a nacionalizmusokat, ám a halála után ezek előre kaptak. A 80-as években már komoly függetlenségpárti tüntetések voltak Koszovóban. A történet ettől kezdve viszonylag jól ismert: délszláv háború; koszovói válság, amelynek '99-ben Szerbia bombázása vetett véget. A tartomány ekkor ENSZ-igazgatás és a NATO katonai ellenőrzése alá került, majd 2008-ban egyoldalúan, de nyilván az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség hathatós támogatásával kikiáltotta a függetlenségét.

– Vagyis koszovóiak a szó szoros értelmében nincsenek. Erre tekintettel akár az is felvetődhetett volna, hogy a területet felosztják Szerbia és Albánia között. Ez nem került szóba?

– Arról volt szó, hogy Koszovó északi része esetleg Szerbiához kerül. Illetve, hogy valamiféle területcsere fog lezajlani Koszovó és Szerbia között, mivel utóbbi területén is vannak albán többségű települések – ám ez nem történt meg. Nyilván a szerbek nem is igazán akartak foglalkozni ezzel a lehetőséggel, hiszen ők a teljes Koszovót az államuk részének tekintik. Másfelől a területcsere Koszovónak sem állt az érdekében, mivel az északi, szerbek által lakott rész nagyon értékes, többek között azért, mert az biztosítja Pristina, a főváros vízellátását. Ez egy patthelyzet, és most ott tartunk, hogy a nemzetközi közösség azt várja Koszovótól, hogy hozza létre a szerb többségű önkormányzatok közösségét, amely egyfajta autonóm területként tud majd működni az ország határain belül.

– Egyébként a NATO mandátuma határozott időre szól? Vagy addig maradnak, amíg ezt valaki szükségesnek tartja?

– A háború lezárásához, és – amint azt a közelmúltbeli események is bebizonyították – a belső feszültségek csillapításához szükség volt, és szükség van a békefenntartókra. Tegyük hozzá, nélkülük a függetlenséget sem lehetett volna kikiáltani. Koszovó egy nagyon friss történet. Az albánok és szerbek sebei, amelyeket az elmúlt 25 évben szereztek, nem is igazán kezdtek el gyógyulni. Emiatt egy jó darabig még biztosan maradnak a NATO-erők, a mandátumuk ilyen értelemben nyitott, és a kivonásuknak beláthatatlan következményei lehetnének.

– Nyilván most még nagyon puskaporos a levegő, ezt igazolja a májusi incidens is. Apropó, a történtek után a sajtó egy része a magyar külpolitika kudarcaként tálalta az eseményeket, azt állítva, hogy „Na, tessék! Magyarokat vernek a szerbek.”

– Ennek nem volt nemzeti színezete, hál' Istennek már túl vagyunk azon a perióduson, amikor a szerbek magyarokat vertek. Lehetett volna ott bárki más, csehek, lengyelek, görögök, az eredmény ugyanaz lett volna. A tüntetők az adott pillanatban egy akadályt láttak a békefenntartókban: ők be akartak menni négy településen a városházába, a békefenntartók elállták az útjukat, ebből lett a konfliktus. De közben egyszer sem szidták a magyarokat, viszont a hírek szerint voltak, akik Orbán Viktort éltették.

– Bosznia, Szerbia és Koszovó is az EU-ba tart – erre, persze lehet azt mondani, hogy az uniós csatlakozással leomlanak a határok, a vitás kérdések jelentős része tárgytalanná válik, de tudjuk, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Jó az nekünk, ha „importáljuk” ezeknek az országoknak a konfliktusait?

– Természetesen nem, ezért például Szerbia esetében a csatlakozás egyik feltétele a Belgrád és Pristina közötti viszony rendezése. De ettől még nagyon messze vagyunk, noha Koszovó is be szeretne lépni az unióba, és a kiegyezés bizonyosan felgyorsítaná az integrációs folyamatot. Erre ígéretet legalábbis kaptak. Mindazonáltal úgy vélem, nagyon sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy az indulatok alábbhagyjanak, és a Nyugat-Balkán népei békésen tudjanak együtt élni.