Külföld
Erdogan nyert, valószínű, hogy lesz második forduló, ismét ő az esélyesebb
Törökország a térség középhatalma lett, épül az első atomerőmű, az ország diplomáciai kulcsszerepet játszik az ukrán háború rendezésében
A szó szoros értelmében csak viszonylag kevés szavazaton múlt, hogy Recep Tayyip Erdoğant a következő ötéves ciklusra ismét Törökország köztársasági elnökévé válasszák. A maratoni hosszúságú szavazatszámlálás eddigi eredményeként az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és a mellette álló pártok, a Népi Szövetség jelöltjeként Erdoğan a szavazatok 49,37 százalékát szerezte meg. A török választási törvény szerint 50 százalék és plusz egy szavazat szükséges, hogy az elnökválasztást az első fordulóban egy jelölt megnyerje.
A most regnáló államfő legnagyobb kihívóját, Kemal Kılıçdaroğlut, a Kemal Atatürk alapította Köztársasági Néppárt (CHP) és további öt politikai tömörülés indította az elnökválasztáson, erre az ellenzéki pártkoalícióra, a Nemzeti Szövetségre az urnákhoz járulók 45 százaléka adta a voksát.
A harmadik jelölt Sinan Ogan is pártszövetség jelöltjeként mérette meg magát, az Atya Szövetség támogatta, 5,22 százalékos eredménnyel.
A negyedik elnökjelölt Muharrem Ince, három nappal a választások előtt visszalépett, mert személyével kapcsolatban korrupciógyanús ügyek merültek fel.
Az elnökválasztást meglehetősen kiélezett kampány előzte meg, mert Erdoğan kihívója és a mögötte álló, rendkívül vegyes összetételű ellenzéki pártszövetség úgy látta – nem kevés külföldi balliberális inspirációra –, hogy most jött el az idő, arra, hogy két évtized után Erdoğant elmozdítsák a hatalomból. A jelen állás szerint azonban, figyelembe véve a két fő rivális közötti, majdnem ötszázalékos különbségét, ami majdnem két és fél millió szavazatot jelent, ez nem vagy csak nagyon nehezen fog menni.
A választásokon nem egyszerűen két pártszövetség, hanem két politikai orientáció csapott össze. Erdoğan a mérsékelt politikai iszlámot és a patriotizmust képviselte, míg az ellenzék világnézetét lehetetlen meghatározni. A „Hatok” politikai hovatartozása a balközépnek számít: a CHP-től a kemény nacionalista Jó Pártig terjed, a két pólus között mindenfajta színárnyalat megtalálható.
Az Erdoğan-ellenesség, az elnöki rendszer lebontása és a parlamenti szisztéma visszaállítása voltak a közös platform alapjai. Így, nem is csoda, hogy a hat párt a választások előtt hónapokig civakodott azon, hogy ki legyen a közös elnökjelöltjük, és a veszekedés majdnem alá is ásta a koalíciót. Meral Askener már egyszer szövetségeseire rá is borította az asztalt, mert a Jó Párt elnök asszonya kilátástalannak nevezte a szerinte könyvmoly, karizma nélküli bürokratával, Kemal Kılıçdarogluval a győzelmet. A CHP azonban mint az ellenzék legnagyobb pártja, kitartott elnöke mellett. Az ügy végül kompromisszummal zárult, de nagyon nem tett jót az ellenzéki összefogásnak, hogy vívódásuk hetekig a lapok címoldalán szerepelt.
Az elnökválasztás eredményének elemzése az eddigi voksoláshoz képest sok újdonságot nem hozott, de azért vannak árnyalatnyi különbségek. Törökország európai részétől, beleértve Isztambult is, az Égei-tenger és a Földközi-tenger partvidékét, a keleti, kurdok lakta területeket, valamint a főváros Ankarát és környékét, a fejlettebb részeket elvitte az ellenzék. Ez területileg talán az ország egyharmadát jelenti. A belső tartományok, a szegényebb területek, stabilan kitartottak Erdoğan mellett. Csakhogy a gazdagabb vidékeken több nagyváros kis megtalálható, így itt a lakosság száma magasabb, hagyománya van az ellenzék támogatásának.
Figyelemre méltó, hogy a keleti végeken a kurd lakosság az ellenzékre szavazott annak ellenére, hogy a pártszövetségben ott volt az élesen kurdellenes Jó Párt is, amelynek vezetője, az Erdoğant megelőző egyik kormányban a belügyminiszteri tárcát birtokolta, hozzá tartozott akkor a csendőrség, és a professzornő nem fukarkodott a kurdok elleni támadási parancs kiadásával. A kurdok most nem állítottak elnökjelöltet, ezzel közvetve segítették az ellenzéki összefogást. Sőt, még egy csalafinta trükköt is alkalmaztak, mert formailag elhagyták saját politikai hátterüket, a Népek Demokratikus Pártját, attól tartva, hogy terrorizmus támogatásának – amely nem nélkülöz minden alapot – vádja választási témává válik. Bebújtak a zöldpárt ernyője alá, és így indultak az elnökválasztáson.
Az elnökválasztással egy időben parlamenti választásokat is tartottak, amelyet Erdoğan pártja és legfőbb szövetségese, a Nemzeti Mozgalom Párt (MHP) közösen megnyert. A 600 fős törvényhozásban az AKP-nak 266, az MHP-nek 50 képviselője lesz. Itt már kibuknak az ellentmondások. Az teljesen logikus, hogy a keleti országrészben a kurdok zöldpártja mindent vitt, de már Isztambul mindhárom körzetében és Ankara két választási kerületében az ellenzéki pártok alulmaradtak, pedig ezeken a helyeken az elnökválasztáson a többség Erdoğan ellen szavazott. A februári földrengés által legjobban sújtott Hatay tartományban is ugyanez a helyzet alakult ki, a Földközi-tenger partján fekvő Adana körzetében úgyszintén.
Cengiz Tomar török politikai elemző értetlenségét fejezte ki az eredményekkel kapcsolatban. Szerinte a választási eredmények egyáltalán nem egyeznek a török nép szociológiai felépítésével, ahol 35 százalékuk vallásos, konzervatív és jobboldali, a maradék 65 százalék pedig szekuláris és kurd – mondta. Lehet, hogy ez mind igaz, de a politológus elemzéséből kifelejtett egy lényeges elemet: a patriotizmussal keveredett nacionalizmust, amely a Török Köztársaság megalapítójának, Kemal Atatürknek az egyik legfontosabb világnézeti tartópillére volt. Attól, hogy valaki szekuláris, még világnézetileg lehet nacionalista.
Erdoğan erre alaposan rá is játszott választási kampányában, míg a CHP az elmúlt évtizedekben egyre jobban balra tolódott, tagja a Szocialista Internacionálénak, márpedig Atatürk a baloldal kérlelhetetlen ellenfele volt. A CHP ma már csak részben képviseli a kemalizmust, leginkább a szekularizációt tolja előtérbe, megfeledkezve a patriotizmusról, egyre inkább belefekszik globalista balliberális melegágyba. Ez így sokaknak, még ha nem is szimpatizálnak Erdoğannal, eléggé visszataszító.
Erdoğan viszont pontosan érzi, hogy miként kell az emberek érzelmeire hatni. Kampányában rámutatott, hogy Törökország felkerült a geostratégiai térképre, a térség középhatalma lett, épül az első atomerőmű, az ország diplomáciai kulcsszerepet játszik az ukrán háború rendezésében, nem engedi magát dróton rángatni Brüsszelből és Washingtonból, és megépítette az első, többfunkciós hadihajóját is. Ráadásul többször utalt arra is, hogy Joe Biden amerikai elnök meg akarja buktatni, a külső beavatkozást pedig a törökök utalják.
A CHP mindezekkel szemben védtelen volt, a fenti AKP-érvelések sokakhoz eljutottak és meghallgatásra találtak. A második elnökválasztási fordulóban Erdoğan az esélyesebb, mert a majdnem ötszázalékos különbség elég soknak tűnik. Ráadásul a harmadik jelölt kiesése is Erdoğannak kedvez. A keményen jobboldali Sinan Ogan hívei nem fognak baloldali jelöltre szavazni, márpedig Törökországban szavazni kell, az urnáktól való távolmaradást pénzbírsággal büntetik.
Eszébe kell hogy jusson mindenkinek Atatürk egyik egykor sokat idézett mondása: „A törökök legfőbb ellensége a kommunizmus.”
Cikkünk folyamatosan frissül.
