A nagyromán nacionalista törekvések bekebeleznék a szomszédos Moldovát

Egy külföldi elnöki látogatás a külső szemlélőnek általában a dög unalmas események közé tartozik. Már ha az egyik fél nem gondoskodik arról, hogy a diplomáciai esemény felborzolja a kedélyeket. Vlagyimir Putyin nagy mestere az ilyesminek, és 2016-ban, amikor az újonnan megválasztott és Moszkvával szimpatizáló moldovai elnök az orosz fővárosba bemutatkozó látogatást tett, nem mindennapi ajándékkal kedveskedett vendégének. Igor Dodon egy moldovai történelmi térképet vehetett át, amely a mai határok közötti Románia északkeleti részét is magába foglalta.

A mai Moldávia területe 1920-ban, a nyugati nagyhatalmak döntése nyomán, akkor még Besszarábia néven került Romániához, pontosabban annak moldovai régiójához csatolták. A név nem véletlenül ragadt rajta azok után is, hogy a második világháborút követően a Szovjetunió egyik tagköztársasága lett. Ez Moszkva finom utalása volt a határok képlékenységre, mivel a Romániában „maradt” moldovai régió is megőrizte ugyanezt a nevet. E felszínes történelmi ismeretek birtokában is érthető, hogy az egykori „nagy” Moldáviát ábrázoló ajándék térkép miért verte ki a biztosítékot Bukarestben.

Csakhogy 2020 decemberében a román nacionalista Maia Sandu megnyerte az elnökválasztást – nem minden nyugati balliberális segítség nélkül –, Dodonnak, hóna alatt a térképpel, távoznia kellett az államfői rezidenciáról, ezzel együtt a süllyesztőbe került a Romániától hűvös távolságot tartó és oroszbarát politika is. Helyére a Romániával való egyesülés távlati célja és az euroatlanti intézményekhez való csatlakozás került.

Maia Sandunak esze ágában sem volt elődje példáját követni és Moszkvába menni bemutatkozó látogatásra. Így semmilyen térképet sem kapott, olyant biztos nem adtak volna neki, amin Moldova mint Románia része van feltüntetve. Sandu annál többet járt Bukarestbe, erősíteni a „román nemzetrészek” közötti kapcsolatokat. Ez meg Moszkvában verte ki a biztosítékot.

Miközben dúl a háború Ukrajnában, ha nem is túl csendesen, de a nemzetközi figyelemtől némileg mellőzve, Sandu alaposan kiélezte az orosz–moldovai viszonyt. Egy új front nyílt meg a térségben. Nevezetesen Moldova és Oroszország között. Mondhatnánk erre, hogy ez Dávid és Góliát küzdelme, és esélytelen a kis „szendvicsország”, Ukrajna és Románia közé beékelve, a hatalmas birodalommal szemben. Ez katonai értelemben persze igaz, de a körülbelül hárommilliós Moldova olyan stratégiailag érzékeny helyen fekszik, amely sem a Kremlnek, sem a Nyugatnak nem lehet közömbös, így nagyon nem mindegy, hogy milyen orientáltságú politikát folytat.

Sandu egyre-másra döfködi a tüskéket az orosz medve körme alá. Legújabb húzása az volt, hogy Vlagyimir Putyint kitiltotta az országból, ami persze csak szimbolikus lépés, mert az orosz államfőnek esze ágában sincs Moldovába betenni a lábát. Sandut inkább az motiválhatta, hogy demonstrálja az euroatlanti intézmények felé Oroszország-ellenes elkötelezettségét. Tavaly pedig az addigi moldovai nyelv – a román nyelvnek egy, a bukarestitől eltérő dialektusa – helyett a románt tette meg hivatalos nyelvé. Ennek is szimbolikus jelentősége van – irány Bukarest. Ezzel megsértette ugyan az alkotmányt, de ezen egy uniós és NATO-tagságért kórincsáló ország esetében már meg se lepődünk. Egy évvel ezelőtt betiltották a Szent György-szalag viselését. A fekete-narancssárga színű szalag hagyományos szimbóluma az orosz patriotizmusnak, különösen a második világháború után.

A nagy nyugatimádat-cunami és az ezzel párhuzamosan jelentkező brutális Románia-szeretet azonban erősen megosztja a moldovai társadalmat. Egy tavalyi felmérés szerint a lakosság relatív többsége, 43 százalék, éppen Ukrajnát tartja felelősnek a háború kirobbanásáért. De van itt más is. A lakosság legalább 20 százaléka valamilyen nemzeti kisebbséghez tartozik. A legnagyobb számban a török, ám ortodox keresztény vallású gagauzok vannak, akik még autonómiát is kaptak. A kisebbségek soha nem szívelték az egyre erősödő román befolyást, mert ezzel együtt biztosra vették, hogy érkezik a román nacionalizmus is. Legtöbbjük moldovaiként határozza meg magát, sokaknak orosz az anyanyelve, mindezekért szimpatizálnak Moszkvával. De a moldovaiak egy része sem szeretne román uralom alá kerülni, mert rosszak az ezzel kapcsolatos történelmi tapasztalatok, amikor Moldova a két világháború között Romániához tartozott. Ekkor Bukarest teljesen rátelepedett új szerzeményére, súlyosan sértve az ottani elit érdekeit.

A kormányzó elit sincs azonban könnyű helyzetben. Az euroatlanti intézményekhez való csatlakozás a távoli jövő zenéje, a gazdaság rossz állapotban van, és a lakosság fele rühelli a román nagy testvért. És akkor még ott van az ország legnagyobb problémája: Transznisztria. A Dnyeszter folyó és az ukrán határ közötti sáv, amelyben a félmilliós orosz ajkú lakosság relatív többségben van. Ők voltak azok, akik nem fogadják el a moldovai fennhatóságot, ezért 1990-ben, Dnyeszter Menti Köztársaság néven kikiáltották az alig valamivel több, mint négyezer négyzetkilométernyi terület függetlenségét, amelyet azonban egyetlen állam, még Moszkva sem ismert el. A történteket az teszi rendkívül érzékennyé, hogy a „konzervált” Szovjetunióban – mivel a szimbólumok, az állami zászló, a címer mind a kommunizmus idejét idézi – hozzávetőlegesen 1500 orosz katona tartózkodik, de ennél nagyobb létszámú kontingensnek van raktárakban a felszerelése.

A földrajzi elhelyezkedés okán egyes elemzők azt sem zárják ki, hogy Oroszország Odessza elfoglalása esetén a Moldovához tartozó szakadár régiót is bekebelezné. Ez viszont azt jelentené, hogy Oroszország délen közelebb kerülne a NATO-tagállam Romániához, és új frontot nyitva, akár hátba támadhatná Ukrajnát. Ez Moldovát a lehető legrosszabb helyzetbe hozná, nem is beszélve Romániáról, amely már így is szálka az oroszok szemében, mer befogadták az amerikai védelmi rakétarendszert, amely Moszkva szerint Oroszország ellen irányul. Mindezért a szendvicsország mind a két fél, Nyugat és Moszkva által is felértékelődött.

De ennek a felminősítésnek ma Moldovában sokan nagyon nem örülnek.