Külföld
Amerika háborúja az ukrán válság
Minden amerikai elnök és mindkét párt az Egyesült Államokban részese volt az Oroszország ellen folyó hidegháborúnak, mivel a külpolitikájuk homlokterében egyaránt a globális hegemónia igénye áll, s ennél fogva elengedhetetlen számukra, hogy a világ minden egyes renitens kormánya és vezetője elismerje a neoliberális gazdasági rend dominanciáját – szögezte le a Magyar Hírlap kérdésére Gerry Sussman, a Portlandi Állami Egyetem professzora. Szerinte nem kérdés, hogy az USA provokálta ki az orosz inváziót, és a háború nem 2022-ben kezdődött. Sőt, Ukrajna bizonyos értelemben a második világháború óta egyfajta csatatérállam volt.
A globalizáció- és propagandaszakértő borúsnak látja Kelet-Európa, de tágabban az egész világ helyzetét. „Az emberi jogok védelme a füstfüggöny, amelynek az a célja, hogy elfedje az Egyesült Államok intervencióinak valódi okait, ugyanakkor tökéletesen világos, hogy a külügyminisztérium, a Pentagon és a CIA hosszú ideje kész támogatni még a legbrutálisabb fasiszta rezsimeket is, amennyiben az szolgálja az USA érdekeit” – fogalmazott Sussman, majd felidézte a titkosszolgálatok működésévél és a Washington külpolitikájával foglalkozó CovertAction Magazine-ban megjelent szeptemberi cikkét, amelyben az ukrán–amerikai kapcsolatokat elemzi a második világháborútól napjainkig.
1945 után az olyan népirtók, mint Sztyepan Bandera, Jaroszláv Sztecko vagy Mikola Lebed amerikai védnökség alá kerültek, és szoros kapcsolatban álltak a MI6-szel és a CIA-val. Utóbbi az ötvenes évek elején az egykori kollaboránsokra támaszkodva egy felkelést is megpróbált kirobbantani, 85 ügynököt dobott le Ukrajnában, ám az akció kudarcba fulladt. Ennek ellenére Langley és a Fehér Ház tovább támogatta és a szovjetellenes hírszerzés során használta az ukrán ultranacionalistákat. Szteckót, aki naplójában helyeselte a holokausztot, és élete végéig egy etnikailag tiszta országról álmodozott, Ronald Reagan és George H. W. Bush is fogadta.
„A Szovjetunió 1991-es összeomlásával az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy végre Oroszország a markában van. Borisz Jelcin autokratikus, vodkavezérelt uralma alatt az Egyesült Államokat felkérték egy neoliberális, »sokkterápiás« program irányítására” – emlékeztetett a professzor, hozzátéve: ez a megoldás és az amerikai típusú kapitalizmus azonban súlyos recesszióba taszította az orosz gazdaságot.
Ezt kihasználva a Clinton-adminisztráció hozzálátott a NATO bővítéséhez, amivel felrúgta az idősebb Bush és Mihail Gorbacsov megállapodását, amely arról szólt, hogy Moszkva tudomásul veszi a német újraegyesítést, cserébe viszont a katonai szervezetet „egy hüvelyknyivel” sem terjeszkedik Kelet felé.
Ami Ukrajnát illeti, mutatott rá Gerry Sussman, az Egyesült Államok a 2004-es elnökválasztáson látta meg a lehetőséget arra, hogy a befolyása alá vonja. A kampány idején egymásnak adták a kilincset a Kijevbe látogató magasrangú tisztviselők, emellett az olyan „rendszerváltó” szervezetek is, mint a National Endowment for Democracy (NED), a USAID, a Freedom House, és Soros György Nyílt Társadalom Intézete minden követ megmozgattak Viktor Juscsenko győzelme érdekében. Az Amerika-barát politikus azonban 2010-re „elkopott”, mindössze 5,5 százalékot ért el.
A professzor szerint az általa rendszerváltás-szakértőként aposztrofált Victoria Nuland fontos szerepet játszott az Euromajdanként elhíresült 2013«2014-es kormányellenes tüntetések kezdetén, majd csatlakozott hozzá a republikánus John McCain szenátor (a NED kapcsolt szervezeteként működő International Republican Institute akkori vezetője) és a demokrata Chris Murphy, akik az ukrán ellenzéki vezetőkkel, például a neonáci Oleh Tyahnibokkal közösen demonstráltak, és biztatták ellenállásra a tüntetőket, azt ígérve, hogy az Egyesült Államok minden eszközzel támogatni fogja az Európa-párti mozgalmukat.
Az új elnök az a Petro Porosenko lett, aki a WikiLeaks-botrány során nyilvánosságra kerülő dokumentumok szerint az amerikai nagykövetség informátora volt, közben pedig Ukrajna orosz többségű területein felkelések robbantak ki válaszul a nacionalista provokációra.
Gerry Sussman e ponton hangsúlyozta: a Német- és Franciaország közvetítésével tető alá hozott minszki megállapodások a volt ukrán elnök bevallása szerint az oroszok megtévesztését szolgálták. „Az volt a célunk, hogy először is megállítsuk a fenyegetést, vagy legalábbis késleltessük a háborút, hogy nyolc évet biztosítsunk a gazdaság és erős fegyveres erők fejlesztésére” – nyilatkozta Porosenko idén nyáron.
A professzor szerint nem kérdés tehát, hogy az ukrán válságban mélyen és tevőlegesen is érintett az Egyesült Államok. S végül az háborús propaganda orwelli jellegével kapcsolatban a híres nyelvész, Noam Chomskyt idézte, aki a közelmúltban azt mondta: „Nagyon érdekes, hogy az amerikai diskurzusban szinte kötelező az inváziót Ukrajna nem provokált lerohanásának'nevezni. Keresse meg a Google-on, több százezer találatot talál. Természetesen provokálták. Különben nem emlegetnék állandóan, hogy ez egy „nem provokált invázió.”
