Izrael komolyan veszi Teherán fenyegetéseit

– Naftali Bennett miniszterelnök nemrégiben arra figyelmeztetett, hogy Irán veszélyesen közel van a nukleáris fegyverkezési képességek eléréséhez. Egyúttal felszólította a Nyugatot, hogy gyakoroljon nyomást a rezsimre. De egyesek szerint Donald Trump „maximális nyomásgyakorlás” politikája volt az, amire Irán a 2015-ös atomalku feladásával reagált. Miért gondolják még mindig, hogy ez a leghatékonyabb megközelítés?

– Az irániak egyrészt saját eszességükre, másrészt a nyugatiak szilárd véleményének, illetve konszenzusának hiányára hagyatkoznak. Ahogy mi látjuk ezeket a dolgokat, az atomalku-megállapodás adott nekik egyfajta legitimá­ciót arra, hogy szabadon cselekedjenek, mert ugyan volt ez a megállapodás, de nem tartalmazta például a hordozórakéták fejlesztésének tilal­mát. Tehát az irániak ezt folytatták. Hivatalos álláspontjuk az, hogy ezek csak önvédelemre szolgálnak, de ha önvédelmet akarsz, akkor nem kell interkontinentális rakétákat fejleszteni. Az ilyen típusú rakétákat egyetlen célra fejlesztették ki, a nem hagyományos robbanófejek hordozására.

A Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség konferenciáján is elítélték Iránt a megállapodás megsértéséért, amiért az nem tartja be ezeket a vállalásokat. Kikapcsolják a kamerákat, késleltetik az ellenőrzéseket, elrejtenek dolgokat. Irán emellett mindenkit fenyeget, minket egyenesen azzal, hogy kiirtanak. Mi pedig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezt komolyan gondolják. Izrael komolyan veszi ezeket a dolgokat, és eltökéltek vagyunk abban, hogy megállítsuk őket. Jobb lenne, ha ezt a nemzetközi közösség tenné, de végső soron itt a mi létünk forog kockán.

– A valóság az, hogy a Nyugatnak nincs annyi befolyása, hogy megváltoztassa az iráni rezsim véleményét, és a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy egy nap megmozdulnak a szeizmográfok, és a világ ráébred a nukleáris fegyveres Irán valóságára. Vagy van reális alternatívája ennek az eseménysorozatnak?

– Az iráni helyzet nem könnyű, és ez még enyhe kifejezés. Egy olyan ország, amely a világ legnagyobb olajtartalékainak egyikével rendelkezik, egy olyan ország, amely korábban gazdag volt, most pedig problémákkal küzd az élelmiszer és a vízellátás terén. Ennek ellenére a pénzüket a terror és pusztítás finanszírozására használják. Ha továbbra is nyomást gyakorolunk, és határozottan fellépünk, a rezsimnek vagy be kell adnia a derekát, vagy távoznia kell. Ez csupán kitartás kérdése. Minden nemzetközi elvet megszegnek, ezért nincs egy kézenfekvő megoldás, így mindez a nemzetek elszántságán múlik.

A probléma az, hogy bár a felszínen úgy tűnik, mindenki arra összpontosít, hogy megakadályozza Irán atomfegyverhez jutását, végül mindenki a saját nemzeti érdekeit helyezi előtérbe. Ha mondjuk, van esély egy jó gazdasági megállapodásra, akkor egyesek hajlandók félretenni elveiket. A nemzetközi közösség egységét csak addig lehetséges fenntartani, amíg a helyi érdekek ezt nem írják felül. Az országok néha szemet hunynak az ilyen dolgok felett, de ez a valóság. Ennek alternatívája viszont az, hogy csak ülünk,
és nem teszünk semmit, amíg Irán ki nem fejleszti nukleáris képességeit.

De ha nyomást gyakorolunk rájuk, talán nem százszázalékos a siker esélye, viszont legalább időt nyerünk. Annak az esélye, hogy Irán nukleáris fegyvereket vet be, kicsi, de nézzük meg, mi történt, amikor az oroszok nemrég felemlegették a nukleáris képességeiket. Tesztelték és figyelték a nemzetközi reakciókat. Egy hagyományos háborúban egy olyan ellenféllel szemben fellépni, amely nukleáris fegyverekkel rendelkezik, még ha nem is valószínű, hogy használná őket, más tészta. És ebben Izrael magára van utalva, mert minket fenyegetnek elpusztítással.

– Említette az üzlet kontra biztonság elvét. 2015-ben, a bevándorlási válság idején az európai kormányok azzal érveltek, hogy fel kell tölteniük a gazdaságukat új munkaerővel, elöregedő társadalmaikat, és így tovább. A magyar kormány viszont rámutatott, hogy a biztonsági megfontolásoknak az üzleti érvek elé kell kerül­niük, és emiatt heves kritikák érték. Idén Jens Stoltenberg az ukrajnai háború mentén ezt az elvet újra leporolta, és azt mondta, senki ne üzleteljen Oroszországgal, mert a biztonsági szempontok az elsők. Úgy tűnik, hogy a Nyugat nagyon szelektív, amikor erről az elvről van szó?

– Az országok a saját közvetlen érdekeik szerint cselekszenek. Egyes országok ki akarnak maradni bizonyos szankciók alól, és jogosan, mert ha például nincs üzemanyag, akkor megfagysz, vagy nem tudsz majd autózni. Más országoknak megvannak a saját erőforrásaik, amelyekkel önök nem feltétlenül rendelkeznek, ezért könnyen bojkottálják Oroszországot. De néhányan azt mondják, bocsánat, de nekem élelmeznem kell a polgáraimat. Ez a valóság, ez az élet. Mindenkinek megvannak a saját érdekei.
Sok ország számára a biztonság egyenlő a gazdasággal. Így vannak olyan országok, amelyek őszinték azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a gazdaságukat életben kell tartaniuk.

– Az izraeli miniszterelnök odáig megy, hogy azt mondja: „Irán atomprogramja nem áll le, amíg meg nem állítják.” Ennek a legvalószínűbb értelmezése az, hogy az erő alkalmazásának szükségességére utal. Azonban a Nyugaton korábban sem volt kedv katonai megoldásra, és az ukrajnai háborúval ez jelenleg teljesen elképzelhetetlenné vált. Kizárhatjuk tehát ezt a lehetőséget?

– Senki sem akar erőt alkalmazni, de fenntartunk egy bizonyos kétértelműséget ebben a kérdésben. Senki sem akar kényszerítő erőhöz folyamodni, de az ukrajnai háború már annyit bebizonyított, hogy a Nyugat képes egységesen fellépni. Azt is bizonyította, hogy vannak más eszközök is, mint a közvetlen katonai konfrontáció. Ott vannak a szankciók, és úgy gondolom, hogy mindezeknek van hatásuk. De az ukrajnai háború más dolog, mert senki sem hiszi igazán, hogy Oroszország atomfegyvereket fog bevetni. Irán máshogy gondolkodik.

– Úgy tűnik, mintha elvesztettük volna a nukleáris konfrontációtól való félelmünket. A világ polgárai egyre közömbösebbek az atomfegyverek veszélyeit illetően. Ön szerint mi okozta ezt az apátiát, és mit lehet tenni e hozzáállás megváltoztatása érdekében?

– Nemcsak a nukleáris fegyverek, hanem egy rosszul karbantartott reaktor is veszélyt jelent. Csernobilban vagy Fukusimában is súlyos baleset történt. Az emberek hozzáállását mégis ahhoz hasonlítanám, amikor egy közúti baleset mellett hajtunk el. Megdöbbennek, aztán egy órán keresztül óvatosan vezetnek, de később fokozatosan elkezdenek gyorsítani, és újra félreteszik óvatosságukat. De a nukleáris veszély mindig itt marad. Az európai emberek nem akarják, hogy ezzel zaklassák őket, az iráni kérdés is olyan távol áll tőlük, csak a saját életüket akarják élni, nem akarnak ilyen súlyos kérdésekkel foglalkozni. De Izrael esetében ezek a problémák egzisztenciálisak.