Külföld

A gyűlölet importálásával jár a migráció

A XXI. Század Intézet legújabb elemzésében a kulturálisan idegen lakosság importálásával együtt járó problémákat, és az ezt alátámasztó multikulturális ideológia működésképtelenségét veszi górcső alá.

A gyűlölet importálásával jár a migráció
Ostromállapot Ceutában
Fotó: FADEL SENNA / AFP

Importált antiszemitizmus

A nyugat-európai multikulturalizmus ideológiája szerint a bevándorlóknak nem kell feladniuk kulturális hagyományaikat és asszimilálódniuk a többségi társadalomba. Az utópikus alapállás szerint a különböző népcsoportok kölcsönösen hatnak egymásra, ami által az ország kultúrája gazdagszik, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a befogadó államok a kulturális relativizmus szellemében egyre inkább feladják saját kultúrájukat. Az afrikai és közel-keleti bevándorlók által képviselt szubkultúrák nem alkalmazkodnak és szelektív módon teszik magukévá az európai kultúrkör értékeit. A progresszívek a sokszínűség és tolerancia szellemében szemet hunynak a tömeges bevándorlás negatív hatásai felett - írta elemzésében Bíró András. 

Különösen a muszlim bevándorlók esetében válik szembetűnővé az európai értékek elutasítása és a párhuzamos társadalmak létrejötte.

Az 1960-ban érkező első generációs muszlim vendégmunkások magas termékenységi rátája, majd a családegyesítések átrajzolták Európa demográfiai térképét. A Pew Research Center számításai szerint több mint 25 millió muszlim él jelenleg Európában, akiket a muszlim ummához való látens összetartozás tudaton túl leginkább az Izrael-ellenesség köt össze. Ebből adódóan érdemes megvizsgálni, hogy a néhány hete kiújult, lokális jellegű arab–izraeli konfliktus nem csak a Közel-Keleten okoz problémákat, hanem a jelentős méretű európai muszlim kisebbség által Európába is begyűrűznek hatásai.

Az öreg kontinensen élő muszlimok körében konszenzus uralkodik a zsidó állam puszta létezésének tagadása terén, ami magával vonja Izrael szuverenitásának és önvédelemhez való jogának kétségbevonását is. Amellett, hogy a vallási radikalizmus egyre inkább elterjed az európai muszlim gettókban, egyfajta katalizátorként egyre több olyan muszlim kerül a militáns iszlamizmus bűvkörébe, akik a palesztinok ügyével hittestvéri alapon szimpatizálnak.

Egyértelmű, hogy azon nyugat-európai országok, amelyek a multikulturalizmus – és az olcsó munkaerő iránti profitéhség – szellemében a tömeges bevándorlást propagálják, a lokális konfliktusokat is importálják Európába.

A XXI. Század elemzésében kiemelik, hogy az arab–izraeli konfliktus békés rendezését jelentősen nehezíti, hogy a Hamász több mint 3 ezer rakétát lőtt ki Izraelre a Gázai övezetből az egy hétig tartó harcok során, amire válaszul Izrael is bombázta a terroristákat. Az eszkalálódott konfliktusban több civil megsérült és életét vesztette, ami jelentős ellenérzéseket vált ki az európai muszlimok körében. Több európai nagyvárosban (többek között Amszterdamban, Bécsben, Brüsszelben, Frankfurtban, Hágában, Londonban, Madridban, Münchenben, Párizsban, Stuttgartban) többezres tiltakozó demonstrációkat tartottak palesztinpárti, iszlamista és baloldali szervezetek. Amellett, hogy a tüntetéseken antiszemita szólamokat kántáltak és izraeli zászlókat égettek a résztvevők, Németországban a felkorbácsolt indulatok közepette több zsinagógát és emlékművet is megrongáltak. A tüntetések résztvevői amellett, hogy „Palesztina felszabadítását” követelik és Izraelt terrorállamnak vagy apartheid rezsimnek nevezik, a tüntetéseken rendre pénzt gyűjtenek a Hamász terroristaszervezetnek.

Az európai muszlim lakosság növekedésével egyre gyakoribbá válnak a kontinens zsidó közössége elleni atrocitások, antiszemita indíttatású gyűlöletbűncselekmények és a zsinagógák elleni támadások.

A jelenség kapcsán kiemelendő az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2018-as tanulmánya, amelyből egyértelműen kiderül, hogy Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Franciaországban, Hollandiában, Németországban és Svédországban is az esetek több mint harmadában az alig néhány százalékos muszlim kisebbség felelős a támadásokért. A 2015-ös migrációs válság után különösen megszaporodtak az antiszemita támadások, kiváltképp Franciaországban és Németországban nőtt meg a késes támadások száma a zsidó közösség tagjai ellen.

Új csatatér: Európa

Az afrikai és közel-keleti népesség beáramlása következtében importált konfliktusok azonban nem csak az Izrael-ellenességben nyilvánulnak meg. Az elmúlt években számos példa adódott arra, hogy egy adott, behatárolható földrajzi területről származó népcsoport már a fogadó országban került konfliktusba egy olyan másik népcsoporttal, amelyhez a kibocsátó országban is ellenségesen viszonyult. Példaként a 2020-as bécsi eseményeket lehet említeni, amikor a török ultranacionalista Szürke Farkasok kerültek összetűzésbe kurd demonstrálókkal és az őket kísérő Antifával. A két csoport órákon át kövekkel, üvegekkel, petárdával és késekkel támadt egymásra, mire a kivonuló osztrák rendőrök rendet teremtettek. Berlinben pedig az elmúlt tizenöt évben már rendszeressé váltak a törökök és kurdok közötti erőszakos összecsapások.

2014-ben, az Iszlám Állam terrorszervezet legnagyobb territoriális kiterjedtsége idején Hamburgban többszáz kurd tüntető csapott össze a terrorállamot éltető iszlamistákkal. Az erőszakos összecsapásban több tucat ember megsérült és a rendőrség több demonstrálót őrizetbe vett. Brüsszelben a kurd tüntetők az Európai Parlament épületéig küzdötték magukat, hogy az Iszlám Állam elleni határozottabb fellépést kikényszerítsék. Szintén 2014- ben Hágában két Iszlám Állam melletti demonstrációt is tartottak a helyi iszlamisták, ahol amellett, hogy a „csatornából jövő mocskos zsidók” meggyilkolására felszólító antiszemita szólamokat harsogtak.

Az alapjaiban elhibázott integrációs politika következményei az európai török diaszpóra esetében is jelentős biztonságpolitikai kihívásokat intéz a befogadó államok felé. Ennek egyik iskolapéldája Hollandia, ahol a burjánzó iszlamizmus mellett fontos kiemelni Recep Tayyip Erdoğan indirekt befolyásszerző akcióit is. Erdoğan soft power eszközökön keresztül, leginkább a Vallási Ügyek Elnöksége (Diyanet İşleri Başkanlığı) és a Millî Görüş szervezet finanszírozásával biztosította a diaszpóra török állam iránti lojalitását. A két szervezeten keresztül a török elnök közvetlen felügyelete alatt tartja a hollandiai török mecsetek kétharmadát, amelyekben a szekularizmus elve alapján a holland állam képtelen felügyelni az esetleges radikalizációt.

Hollandiában a helyi török diaszpóra Erdoğan-pártiságát jól jelzi, hogy a 2017-es alkotmányos referendumon a közösség 47 százaléka vett rész, és közülük 70 százalék támogatta a miniszterelnöki pozíció beolvasztását a köztársasági elnök jogkörébe. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy közel minden harmadik holland állampolgárságú török aktívan hozzájárult Erdoğan teljhatalmának kiterjesztéséhez. A nagylétszámú török kisebbség következtében Hollandiában már megjelent az első nyíltan iszlám radikális Denk nevű párt, amelyet a szakértők török szatellitpártnak tartanak. Az integrációellenes Denk a holland parlamentben nyíltan török érdekeket képvisel és palesztinbarát politikát folytat, az örmény népírtást nyomatékosan tagadja és a holland– török diplomáciai botrányok során rendre a befogadó ország érdekeivel helyezkedik szembe.

Hollandia esetében már látható vált, hogy a kellően hatékony integrációs politika hiányának következtében az idegen kultúrájú tömegek párhuzamos társadalmakat kezdtek el kiépíteni, aminek képviselete már a parlamentben is nyíltan megjelenik.

A mecsetépítések kérdése Nyugat-Európa szerte jelentős problémát jelent, mivel Törökország mellett Irán, Szaúd-Arábia és a méretüknél jelentősebb impaktfaktorral rendelkező Öböl-menti országok (Egyesült Arab Emirátusok, Katar, Kuwait) is részt vesznek az európai muszlimok befolyásolásáért folyó diplomáciai versenyfutásban. Ennek oka, hogy amely ország az építkezést finanszírozza, az küldheti az imámot is, aki a fogadó ország felügyelete nélkül radikalizálhatja a helyi muszlim közösséget.

A bevándorlókkal szokásaik is jönnek

A közel-keleti és észak-afrikai társadalmak felépítésében még napjainkban is fontos szerepet játszik a törzsiség kérdése. Az aszabijja (csoportszolidaritás) fogalma az arab világ társadalmának legfontosabb építőköve. A modernizáció, a felvilágosodás és a de iure szekuláris államberendezkedés ellenére a különböző törzsek és klánok nem tűntek el a Közel-Keleten, csak alkalmazkodtak a modern kor kihívásaihoz. A Nyugat katonai beavatkozásai Irakban, Líbiában és Szíriában kudarcba fulladtak, sikeres demokráciaexport helyett a korábbi iraki és líbiai diktatórikus rezsimek helyén anarchia jött létre, és újrakezdődött a klánok hatalomért folyó háborúskodása, ami a migrációs válsághoz is hozzájárult.

Az Európában letelepedett muszlim tömegek gyakran magukkal hozták a törzsiség társadalmi intézményét, aminek legjobb példája, hogy Svédországban mindennapossá váltak a klánok közötti összecsapások.

A skandináv országban a rivális bűnbandák közötti lövöldözések és bombatámadások rendszeressé váltak a nagyvárosok bevándorlók által lakott negyedeiben, amelyek olyan szintű kihívást jelentenek, hogy a svéd állam erőszakmonopóliuma erőteljesen megkérdőjeleződik. Több olyan eset is adódott, amikor a svéd rendőrség képtelen volt megfékezni a bandák közötti erőszakot és végül nem a rendfenntartó szerv beavatkozása, hanem a klánok által megkötött tűzszünetet vetett véget az ellenségeskedésnek.

A törzsiség mellett más olyan kulturális szokások is felütötték fejüket Európában, amelyek az európai történelemben precedens nélküliek. Példának okáért a női nemiszerv-csonkítás az afrikai kontinens törzseinél volt szokás, ám napjainkban a tömeges bevándorlás következtében Európában is egyre jelentősebb problémákat okoz. A migráció ezen esetben is magával vonta az embertelen gyakorlat európai elterjedését, amit alátámaszt, hogy a témában készült tanulmányok szerint Európában már 600 ezer lány esett áldozatul, továbbá minden egyes évben 180 ezer lánynál áll fent a lehetősége a megcsonkításnak. Az Európai Bizottság szerint minden egyes – jelentős afrikai kisebbséggel rendelkező – nyugat-európai országban jelen van a probléma.

Az Egyesült Királyság kulturálisan és etnikailag „legsokszínűbb” városaiban, vagyis Birminghamben, Bristolban és Londonban már nyitottak is olyan klinikákat, ahol a traumatizált áldozatokat segítik. Európa több nagyvárosában (Amszterdamban, Barcelonában, Berlinben, Párizsban és Stockholmban) is nyíltak hasonló intézmények, ami jól mutatja, hogy egy európai szintű problémáról van szó, és Nyugat-Európa kénytelen számot vetni a határok nélküli bevándorlás következményeivel. A muszlim vallású tömeges migráció szoros összefüggésben áll a homoszexuálisokkal kapcsolatos európai elfogadás tendenciájának visszafordulásával, rendre bekövetkeznek gyűlöletbűncselekmények a meleg közösségek tagjaival szemben.

Vagyis nem csak az emberek jönnek Európába, hanem velük együtt az alapvető emberjogi kérdéseket megkérdőjelező szokásaik is.

A muszlimok bevándorlása által a szólásszabadság elve szintén rendszeres fenyegetésnek van kitéve. Az iszlám vallás prófétájának, Mohamednek bármily módon való ábrázolása a muszlim világ legtöbb országában blaszfémiának minősül, és a büntetőjogi következményeken túl halálbüntetés is kiróható a törvénysértőkre. Ebből a kulturális szocializációból adódóan a muszlimokat világszerte erősen sértik a prófétáról készült karikatúrák, ezért a közösség tagjai azt sem vetik el, hogy az önbíráskodás talajára lépve terrortámadások által büntessék meg a vallásuk vezetőjéből gúnyt űző „hitetleneket”. A Mohamedről szóló karikatúrák rendre terrorcselekményekhez vezetnek Európában, elég csak a Charlie Hebdo elleni terrortámadásra, a Jyllands-Posten napilap és Geert Wilders holland bevándorlásellenes politikus ellen tervezett terrorkísérletekre, és a közelmúltból a francia Samuel Paty nyílt utcán való lefejezésére gondolni.

Nyugat-Európában a politikai korrektség szellemében már régóta nem folyik érdemi vita a bevándorlás túlnyomóan negatív következményeiről, miközben olyan, korábban megoldottnak hitt kérdéseket kérdőjelezett meg az idegen kultúrájú tömegek betelepülése, mint a szólásszabadság, a nők emancipációja vagy az alapvető emberi jogok kérdése. Nyilvánvalóvá vált, hogy a bevándorlás nem tette nyitottabbá az európai társadalmakat, sőt eredményeképpen valójában a tolerancia és szabadság egyre komolyabb veszélynek van kitéve. A multikulturalizmus ideológiája olyan kulturális intézményeket, szokásokat és problémákat importált Európába, amelyek folyamatos feszültségforrást jelentenek és a társadalom tribalizálódásával járnak.

Kapcsolódó írásaink

Ostromállapot Ceutában

ĀÚjra napirendre kerülhet a kvóta – figyelmeztet a marokkói-spanyol konfliktusról szóló elemzésében a Migrációkutató Központ