Külföld
„Sánchez magas számlát hagy”
Jelentősen csökkenteni szeretnénk a családok adóterheit – mondta lapunknak Rubén Manso Olivar, a spanyol Vox képviselőjelöltjepártja gazdaságpolitikai reformterveiről
– Előrehozott választásokat tartanak vasárnap Spanyolországban, miután a kongresszus leszavazta a kisebbségi szocialista kormány költségvetését. Hogyan értékeli Pedro Sánchez miniszterelnök gazdasági örökségét?
– Sánchez rövid ideje van kormányon és mindennél jobban érdekli, hogy hatalmon is maradjon. Ráadásul még a jobbközép Mariano Rajoy kormánya által jóváhagyott költségvetéssel kormányzott, s mivel végül nem tudta érvényesíteni a sajátját, az előzőt kellett meghosszabbítania. Ugyanakkor a legutóbbi intézkedései közül néhány – például a minimálbér emelése, miközben a munkanélküliség magas – már megmutatta, mekkora kárt tud okozni. Nem is beszélve az úgynevezett szociális péntekekről, melyeket a kormány a választások kiírása óta szervez szavazatvásárlási céllal, s melyek igen magas számlát hagynak majd a következő kormánynak.
– A Vox első alkalommal vesz részt a parlamenti választásokon azzal a biztos tudattal, hogy el fogja érni a parlamenti küszöböt. Minden Andalúziában kezdődött, ahol a Vox jó eredményének köszönhetően a Néppárt és az Állampolgárok véget tudott vetni a szocia-listák négy évtizedes kormányzásának. Az andalúziai választások utáni tárgyalások viszont mély politikai különbségekre mutattak rá a Vox és e pártok, különösen a liberális Állampolgárok között. Ez a különbség jelen van a gazdasági programjaikban is?
– Nem igazán, főleg a Néppárttal sok a közös pont. Ráadásul mindhárom párt között alapvető konszenzus van Spanyolország egységét illetően. Ugyanakkor a gazdasági kérdésekben van egy fontos különbség köztünk és a másik két párt között: mi hiszünk a család intézményében és a kisvállalkozásokban és meg fogjuk teremteni a gazdasági körülményeket ahhoz, hogy mindkettő virágozzék.
– A magas munkanélküliség továbbra is a spanyol gazdaság egyik legnagyobb kihívása. Mi a Vox receptje a probléma megoldására?
– A munkáltatói költségeket csökkentenénk, nem pedig a fizetéseket. Ezek különböző dolgok. Spanyolországban a munkáltatók a dolgozók munkabérének harmincegy százalékát fizetik be a társadalombiztosításba – mi ezt csökkenteni fogjuk. Így a munkavállaló bére nem csökken, a munkáltató költségei azonban igen. A kieső bevételt pedig az pótolja majd, hogy növekedni fog a foglalkoztatás. Az aktív dolgozók számának növekedése csökkenti a közszféra szociális kiadásait is, hiszen kevesebb lesz a rászoruló.
– A Vox az autonóm közösségek jelenlegi rendszerének felszámolását ígérte, ami jelentős költségcsökkentést eredményezne a közigazgatásban. Ugyanakkor ez számos állás megszűnésével járna főleg a közszférában. Nem lesz rosszabb a gyógyír magánál a bajnál?
– Az autonóm közösségek rendszerének felszámolásához alkotmányos reformra van szükség, amire egyhamar aligha fog sor kerülni. A költségcsökkentés abból fakad, hogy felszámoljuk a párhuzamos struktúrákat az autonóm tartományok és az állam között. Ráadásul, szeretnénk felszámolni regionális közszolgálati rádiókat és tévécsatornákat, amelyek a helyi kormányzatok propagandacéljait szolgálják. Továbbá központosítanánk bizonyos kompetenciákat, mint például az egészségügy és az oktatás. A közigazgatásban dolgozók számát csökkenteni nem mindig lehetséges. Vannak, akiknek speciális státuszuk van, s nem lehet őket elbocsátani. Csökkenthetjük viszont azt, hogy hány pozícióra lehet új embert felvenni, ha onnan az adott munkavállaló nyugdíjba megy. Reméljük, sikerül megteremteni a feltételeit annak, hogy a magánszféra át tudja venni a közszférából távozókat.
– A politikai instabilitás miatt sok vállalatnak el kellett hagynia Katalóniát, ami gyengítette az ottani gazdaságot. Visszafordítható a folyamat?
– Középtávon Katalónia számára nem. Sokba kerül helyreállítani a bizalmat, amit a katalán szeparatista politikusok elveszítettek. Amíg nem lépnek ki a regionális kormányból, vagy teszik félre az eszméiket – sőt, ami még rosszabb a módszereiket –, Katalónia olyan terület marad, ahová a tőke nem akar belépni.
– Spanyolországban sok szó esik a különböző autonóm közösségek közti súlyos gazdasági egyenlőtlenségekről. Van azonban az egyenlőtlenségnek egy rejtettebb formája is: az elnéptelenedő területeké, melyek lakosság, infrastruktúra és ipar nélkül maradtak, annak ellenére, hogy Spanyolország területének hatvan százalékát teszik ki. Hogyan segítené a Vox ezeket a haldokló régiókat?
– Az én családom is egy ilyen térségből, Burgosból származik. Az unió agrárpolitikája támogatja a mezőgazdaságot, de közben felszámolja a versenyt. A gazdálkodók mostanra teljesen vagy részben járadékélvezőkké váltak. Vannak ugyanakkor térségek Spanyolországban, ahol a mezőgazdaságot és az állattenyésztést nem támogatták, mégis nagyon erős gazdasági fejlődést mutatnak és képesek helyben tartani a lakosságot. Ezeknek a tevékenységeknek a fejlődése erős mezőgazdasági és élelmiszeripart teremtett az adott térségekben. A ipari termelés kezdetben megkívánja a központi támogatást elsősorban az infrastruktúra-teremtő beruházások formájában, melyek lehetővé teszi a kommunikációt és a szállítmányozást. Ez lehet számunkra a követendő modell.
– A társadalom elöregedése nyugaton mindenhol gond, de Spanyolország már annak a küszöbén áll, hogy Európa idősek otthonává váljon. Számos szakértő szerint, emiatt a jelenlegi nyugdíjrendszer olyan, mint a Ponzi-séma, egyfajta pilótajáték. Hogyan garantálná a Vox, hogy a mostani munkavállalóknak lesz nyugdíjuk?
– Biztosítani akarjuk a dolgozók nyugdíját. Ugyanakkor a jövőbeni nyugdíjrendszernek nem kell feltétlenül államinak lennie, különösen amikor ez a rendszer egy demográfiai piramis sémán alapul, melyet demográfiai folyamatok már nem támasztanak alá. E tekintetben, progresszíven szeretnénk bevezetni egy kevert rendszert, mely egy privát tőkésítési elemből és egy állami elosztási elemből állna.
– Ugyanazon demográfiai probléma másik eleme az alacsony születésszám. Mivel nehezen találnak munkát és válnak önállóvá a szüleiktől, sok nő inkább kitolja vagy teljesen elveti a családalapítást. Magyarországon és Lengyelországban például kormányzati programok ösztönzik a gyermekvállalást és segítik a fiatal házasokat. Gondolkodik hasonló kezdeményezésen a Vox is?
– Igen, a gazdasági programunk tele van pénzügyi, szociális és családtámogatási intézkedésekkel, amelyek a családalapításhoz és a születések számának növeléséhez járulnának hozzá. Jelentősen csökkenteni szeretnénk a családok adóterheit, függően a családtagok számától és egyéb tényezőktől. Segíteni kívánjuk továbbá a családi vagyonok létrehozását és átörökítését, eltörölve az elkobzással határos öröklési és ajándékozási járulékokat.
– Nem beszélhetünk a családok jólétéről, ha nincs hozzáférésük a kórházakhoz és iskolákhoz. A progresszív sajtó elsősorban azért támadta Önt, mert privatizálni akarja az egészségügyet és az oktatást. Mit válaszolna a kritikákra?
– A terveink összhangban vannak a spanyol alkotmánnyal és a szubszidiaritás elvével is, amit az 1992-es maastrichti szerződés rögzít. Az első kimondja, hogy az állam biztosítja minden spanyol számára az egészségügyi ellátást és az oktatást, de azt nem, hogy az államnak is kell működtetni azokat. Akárhogy is, Spanyolországnak jó oktatási és közegészségügyi rendszere van, amit nem akarunk lebontani. Arról van szó, hogy ki akarjuk terjeszteni a spanyolok lehetőségeit, amikor a szolgáltatást nyújtók kiválasztásáról van szó. Például az oktatási utalvány bevezetése lehetővé tenné, hogy a szülők szabadon döntsenek, hogy állami vagy magániskolába kívánják járatni gyermekeiket. Az egészségügyi szolgáltatók vonatkozásában a közalkalmazottak már rendelkeznek választási szabadsággal, s miért ne terjeszthetnénk ki ezt a modellt vagy egy hasonlót valamennyi adófizetőre? A gyakorlatban visszájára fordult a szubszidiaritás elve. Ez az elv kimondja, hogy ahol nincs magánkezdeményezés, az államnak lépnie kell. Mégis máshogy alkalmazzák: ahol nincs jelen az állam, ott van lehetőség magánkezdeményezésre. Az oktatásnál és az egészségügynél vannak alapvetőbb szükségletek, például az élelmiszer és a ruházkodás, amelyeket szintén garantál az alkotmány, de teljes egészében a magánszektor biztosítja, a lakosság megelégedésére. Nem értem a botrányt a nyilatkozataim körül, leszámítva, hogy a progresszív sajtó élvezi, hogy elkerülheti a vitát, és a politikai közbeszédet a saját maga által megszabott keretek között tarthatja.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője
Három és fél éven belül harmadszorra rendeznek általános, ezúttal előrehozott parlamenti választásokat Spanyolországban. A győzelemre a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) esélyes, ám nem szerez kormányzóképes többséget, és kérdéses, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan két- vagy hárompárti szövetség, aminek sikerül. A PSOE és a jobbközép Néppárt (PP) évtizedeken át váltotta egymást a hatalomban, a 2015 után azonban felborították a rendet az új pártok: a baloldali Képesek vagyunk rá (Podemos), a liberálisÁllampolgárok (Ciudadanos), és a jobboldali Vox. A bizonytalanok aránya rendkívül magas, 41,6 százalék. A választók 350 alsóházi (kongresszusi) és 208 felsőházi (szenátus) helyről döntenek. A képviselőházba három százalék a bejutási küszöb, ám nem országosan, hanem a választókerületeket nézve – így juthatnak be a helyben erős, ám országosan csak egy-két százalékos kisebbségi (katalán, baszk) pártok.
(ŐM)