Perének időtartamára visszaállították a halálbüntetést

Vidkun Abraham Lauritz Jonsson Quisling 1887. július 18-án született egy lelkész fiaként a dél-norvégiai Fyresdal községben. Csodagyerekként tartották számon, különösen matematikából jeleskedett, s végül a katonai pálya mellett döntött. A katonai akadémián a legjobb eredménnyel, évfolyamelsőként végzett, ezért kihallgatáson fogadta a király.

Katonai szolgálatát a vezérkarban kezdte meg. 1918-ban, mivel jól ismerte az orosz nyelvet és történelmet (később mindkét felesége orosz volt), Pétervárra vezényelték attasénak, ahol megismerkedett Trockijjal is. A polgárháborús Szovjet-Oroszország viszonyai megdöbbentették, ugyanakkor mély benyomást tett rá a bolsevikok erőszakos politikája, amellyel uralmukat megszilárdították, s arra a következtetésre jutott, hogy a liberálisnál hatékonyabb az autoriter kormányzás.

Egy rövid helsinki kiküldetés után, 1921-ben az első világháború után humanitárius munkát folytató sarkkutató, Fridtjof Nansen munkatársa lett, segélyeket gyűjtöttek és juttattak el az éhínségtől sújtott orosz és ukrajnai területekre, próbálták elérni a hadifoglyok szabadon bocsátását.

A hadseregből 1923-ban szerelt le, ezután a Népszövetség megbízásából a Balkánon menekültügyi feladatokat látott el. Hazatérve munka nélkül maradt, s csalódásában a norvég kommunista párttal is felvette a kapcsolatot, de nem tartottak igényt szolgálataira. 1926-ban visszatért a Szovjetunióba, ahol nyelvtudását és kapcsolatait hasznosítva üzleti ügyekkel foglalkozott, majd a brit érdekeket is képviselő norvég követségen (az Egyesült Királyság akkor még nem állt diplomáciai kapcsolatban a Szovjetunióval) titkári beosztásban a Londonnal kapcsolatos ügyekben közvetített. Szolgálataiért megkapta a Brit Birodalom Rendje (CBE) kitüntetést, amit 1940-ben visszavontak. A szovjet hatóságok 1929-ben pénzmosással és kémkedéssel gyanúsították meg, s bár a vádak nem bizonyosodtak be, kiutasították az országból, ettől kezdve gyűlölte a kommunizmust és a kommunistákat.

Hazatérve kezdett aktívan politizálni, nacionalista és rasszista mozgalmat szervezett, 1931-ben párton kívüliként megkapta a védelmi tárcát. Ennek élén keménykezű és hatékony vezetőnek bizonyult, a sztrájkokat brutálisan szétverette, milíciát szervezett a „kommunista felforgatók” ellen, de tevékenysége megosztotta a norvég társadalmat. Az immár viszonylag jelentős támogatást maga mögött tudó Quisling 1933 elején lemondott, s a német nemzetiszocialista párt mintájára létrehozta saját szélsőjobboldali szervezetét, a vezérelvű Nemzeti Tömörülést (Nasjonal Samling), de ez a választásokon csak két százaléknyi voksot kapott és nem jutott be a parlamentbe.

A magát a Forer (Vezető) címmel felruházó Quisling ezután is élvezte Hitler támogatását, aki számára Norvégia stratégiai jelentőségű volt jégmentes kikötői, később pedig az atombombához szükséges nehézvíz miatt. A második világháború kitörése után Quisling hadititkok kiszolgáltatásával segítette hazája 1940. április 9-i német megszállását, és még ezen a napon rádióbeszédben jelentette be, hogy átvette a hatalmat. Azonban sem a norvég parlament, sem a lakosság nem ismerte el legitim vezetőnek, VII. Haakon király pedig nem volt hajlandó miniszterelnöknek kinevezni. Az uralkodónak a nácik támadásai közben sikerült északra, majd Londonba menekülnie, a nácik pedig még áprilisban Josef Terboven személyében birodalmi helytartót állítottak az ország élére, az ő alárendeltségébe került Quisling szeptemberben lett az országot igazgató kormányzótanács vezetője.

A hőn áhított miniszterelnöki posztot csak 1942. február 1-jén kapta meg, miután Hitler bábkormány felállításáról és a monarchia megszüntetéséről döntött. Az általános megvetés kísérte kollaboráns kabinet bevezette az egypártrendszert, mindenben támogatta a német háborús erőfeszítéseket, engedélyezte a Gestapo működését, sőt maga is üldözte és kivégeztette az ellenállókat, közreműködött a zsidók a Harmadik Birodalomba deportálásában, ahol mindegyikük koncentrációs táborba került.

Quisling a háború végén már bőrét mentve igyekezett eltávolodni a német megszállóktól, de nem tudta megakadályozni, hogy azok Észak-Norvégiában a felperzselt föld taktikáját alkalmazzák. A német kapituláció után kísérletet tett arra, hogy „békés úton” adja át a hatalmat, de az ellenállás vezetői elutasították igényét a különleges bánásmódra, s május 9-én kénytelen volt lemondani és feladni magát.

Augusztus 20-án kezdődött perének időtartamára visszaállították az 1905-ben békeidőre eltörölt halálbüntetést (ezt egyébként a Quisling-rezsim 1942-ben már megtette és számos ellenállót végeztetett ki) a vádak között ezen gyilkosságok mellett összeesküvés és az ellenséggel való együttműködés, továbbá sikkasztás is szerepelt. A tárgyalás során szánalmas és viszolyogtató benyomást keltő Quisling igyekezett kisebbíteni szerepét és azt bizonygatta, hogy Norvégia függetlenségéért és jólétéért küzdött. A bíróság végül minden vádpontban bűnösnek találta és golyó általi halálra ítélte, s kegyelmi kérvényének elutasítása után, 1945. október 24-én az oslói Akerhus erődben kivégezték. Utolsó szavai ezek voltak: „Igazságtalanul ítéltek el és ártatlanul halok meg”.

Quisling neve alighanem örökre fennmarad, hiszen számos európai nyelven így hívják a megszálló, ellenséges erőkkel együttműködő hazaárulókat és kollaboránsokat. Egykori pompázatos osloi villájában ma a holokausztot kutató intézet működik, Norvégiában tavaly mutatták be a Quisling: A vezér utolsó napjai című filmet, amely a börtönben töltött időszakot és tárgyalását dolgozza fel.