Krónika
Élő adásban halt meg a színész
Gareth Jones tragédiája egy vasárnap esti műsorban

Az 1950-es évek televíziója egészen más világ volt. Nem volt vágás, nem volt újrafelvétel. Az élő adás valóban azt jelentette, hogy ami a képernyőn történik, az abban a pillanatban zajlik, kisebb-nagyobb hibával, feszültségével együtt. Az ITV vasárnap esti zászlóshajója, az Armchair Theatre című állandó műsor, éppen ezért volt különleges és egyben a műsor készítői számára kockázatos is. 1958. november 30-án az „Underground” című dráma került sorra, amely egy elképzelt nukleáris támadás után a londoni metró alagútjaiban rekedt túlélőkről szólt. A színpadon ott volt Gareth Jones, 33 éves brit színész, aki Carl Norman szerepét alakította. A forgatókönyv szerint karaktere a cselekmény egy pontján szívrohamot kapott volna, azonban a valóság megelőzte a fikciót.
A korszak televíziós valósága. A történet drámai fordulata nem a kamera előtt következett be. Jones a jelenetei között, a stúdió hátterében lett rosszul. Színésztársai először azt hitték, a következő belépésére készül, aztán csak azt látták, hogy összeesik. Peter Bowles, a darab egyik szereplője az esetet később így idézte fel: „Láttuk, hogy jön felénk… aztán csak annyit láttunk: elesik.” A rendezőnek, Ted Kotcheff-nek azonnal döntenie kellett.
Vagy megállítja a forgatást, vagy folytatja.
Sydney Newman, a műsor egyik producerének legendássá vált utasítása ekkor hangzott el: „cselekedjetek úgy, mintha egy focimeccsen lennétek!”, vagyis kövessék az eseményeket, osszák szét Jones szövegeit a többi színész között és ne hagyják, hogy a cselekmény feszült dramaturgiája szétessen.
„Ha a közönség tudta volna, mi történt a színfalak mögött, valószínűleg az egész ország egy emberként állt volna fel a tévé elől” – mondta évekkel később egy stábtag.
A társulat azonnal improvizálni kezdett. Egyesek a saját szerepük mellett Jones dialógusait is elmondták, mások a szövegkörnyezetet alakították át, hogy ne tűnjön fel a szereplő hiánya. A metróalagútban játszódó dráma így végig ment a tervezett időben és módon, miközben a stúdióban sokan tudták, hogy kint, a díszletek mögött kollégájuk élet-halál között lebeg.

Mire a műsor véget ért, Gareth Jones már nem élt. A halál oka szívroham volt, pontosan az, amit a szerep is előírt a karakterének, csak éppen nem a forgatókönyv szerinti pillanatban.
A nézők többsége ebből a váratlan, improvizált játékból semmit sem vett észre. A színészek az élő adás feszültségét azonnali kreativitással kezelték, nem volt idejük gyászolni, csak játszani tovább, mintha mi sem történt volna. Ezzel az Armchair Theatre egyik legemlékezetesebb és legdrámaibb estéje született meg, bár az epizód felvétel híján mára csak a visszaemlékezésekből ismerhető.
Az eset hamar Guinness-rekordként került be a tévétörténelembe.
Gareth Jones lett az első színész, aki élő televíziós műsor közben halt meg. Sok forrás máig úgy írja le, mintha a haláltusája a kamerák előtt játszódott volna, de a hiteles beszámolók szerint az összeesés a kamera látómezején kívül történt. A közönség emlékezetében így is a „valódi halált játszó” színészként maradt fent, akinek a tragédiájából fakadó „problémát” a stúdió úgy oldotta meg, hogy a történetet gördülékenyen folytatta.
Jones neve így egy szomorú, de különleges fejezet lett a televízió történetében. És talán abban a pillanatban, amikor már tudták, hogy elveszítették, mindenki egy kicsit jobban megértette, milyen törékeny is az a világ, amit a képernyőn keresztül látunk.
A Guinness-rekord száraz bejegyzése mögött azonban ott van egy korszak egész tévés valósága. És ilyenkor, amikor az ember belegondol, hogyan zajlott mindez 1958-ban, óhatatlanul felmerül néhány kérdés.
Hatvanöt évvel később megkérdeztek néhány, még élő szemtanút…
K: Igaz, hogy a nézők semmit nem vettek észre?
V: Igen. A jelenetváltások és a stúdió rutinja miatt a legtöbben nem sejtették, hogy valódi tragédia zajlik.
K: Mi történt a Jones nélkül hátralevő jelenetekben?
V: A színészek improvizáltak, átírták a dialógusokat élőben, és a hiányt dramaturgiai trükkökkel fedték el.
K: Hogyan emlékeznek rá a kollégák?
V: Úgy, mint a szakma egyik legsokkolóbb pillanatára. De azt is mondják: Gareth büszke lett volna rá, hogy a műsor folytatódott.
Ez a vasárnap este egyszerre példázza az élő televízió hajdani báját és könyörtelenségét. Báját, mert a közönség olyan intenzitással élhette át a drámát, amit ma már ritkán tapasztalhatunk. Könyörtelenséget, mert az adás nem állt meg akkor sem, amikor egy ember élete véget ért. És amikor a hibát maga az élet írta, a kamera akkor sem állt le.
A „show must go on”, nemcsak frázis volt, hanem kőbe vésett szakmai törvény.
Az „Underground” epizódját soha nem ismételték meg. De, aki akkor látta, talán érezte, hogy valami megváltozott. A dráma már nemcsak a történetben, hanem a stúdió falai között is ott volt és azon az estén a fikció és a valóság egyetlen pillanatra összeért.