A lány, aki lezuhant az égből

Peru belsejében, az Andok keleti lejtőitől az Amazonas-medencéig húzódó régióban 1971 telén még nem volt radaralapú viharfigyelés. A LANSA, egy hírhedten rossz biztonsági statisztikával bíró légitársaság járata azonban nem törődött a viharral.

Délután 12:36-kor a Lockheed Electra repülőgépet egy villámcsapás találta el a dzsungel fölött. A gép teste darabjaira hullott a levegőben. Az utasok közül 91-en életüket vesztették. És ekkor kezdődött a valódi kalandos történetünk.

Juliane, aki már kislányként túlélésre tanult

Juliane Koepcke szülei, Hans-Wilhelm és Maria Koepcke neves német zoológusok voltak, akik Peruba költöztek, hogy a trópusi biodiverzitást kutassák. Juliane így gyerekkora nagy részét a dzsungelben töltötte, ismerte a patakok illatát, a hangyák harapását, a kígyók és más az emberre veszélyes vadállat elkerülésének szabályait. Amikor a repülőgép darabokra esett szét a tomboló viharban, Juliane az üléséhez szíjazva zuhant ki a gép szétesett géptörzsből. Egy 17 éves lány, aki másodpercek alatt egy zárt kabin biztonságából a szabadesés szürreális valóságába került. Nem sikított. Nem kapálózott. Csak zuhant. Három kilométernyi mélység nyílt meg alatta. Három ezer méter! Egy örökkévalóságnak tűnhetett a zuhanás. Odafent csak a szürke, villámló ég, alatta az Amazonas végtelen, zölden hullámzó vadonja. Körülötte a levegő süvített, az eső vízszintesen csapta az arcát, ahogy az ülésével együtt átszakította a felhőket.

Senki nem élhet túl egy ilyen zuhanást, de csoda történt.

Az esőerdő hatalmas fái, az életet adó, de életet el is pusztító dzsungel zöld óriásai nem ellenségek voltak azon a napon, hanem angyalok. A fák koronája, sűrű lombja és hajlékonysága csillapította a testre nehezedő végzetes erőt, és amikor Juliane végül földet ért, életben maradt.

De ez nem a vég volt, hanem maga az újjászületés, a kezdet. A csoda nem a túlélés pillanatában történt. A csoda az volt, hogy fel tudott állni. Rendkívüli fájdalmak közepette, félvakon, törött kulcscsonttal és sebekkel borítva is elindult. Mert tudta, hogy ha ott marad, akkor a csoda véget ér. És ő élni akart. „Mintha repültem volna… de minden fájt, és minden ismeretlen volt.” – írta később megírt történetében.

11 nap az Amazonasban, egy túlélési kézikönyv tinédzserkézzel írva

Csend volt. Egy olyan csend, amit nem lehet leírni, csak túlélni. Amikor Juliane magához tért, először nem tudta, hol van. Nem emlékezett a zuhanásra, csak a fájdalomra. A vállában tompa, szúró lüktetést érzett, eltört a kulcscsontja. A lábán és a karján mély vágások, a jobb szeme bedagadva, a fejében tompa nyomás. A ruhája csuromvizes volt, a bőre szinte belesüppedt a sárba. Egy repülőülésen feküdt, egyedül, egy ismeretlen világban: az Amazonas végtelen, mindent elnyelő zöldjében. Nem kiabált. Nem volt kinek. A dzsungel nem ad második esélyt. de Juliane nem is kért. Csak ment.

Tíz... vagy tizenegy nap. Ma sem tudja pontosan, hány nap telt el. Az idő a fájdalomban, az éhségben, a lázban másképpen telik. Minden reggel újabb harc kezdődött, felkelni, megmozdulni, inni a patakból, gyalogolni a víz mellett, remélve, hogy valaki, bárki feltűnik. De senki nem jött és senki nem is kereste, csak a bogarak, a vérszívók, a hangyák és a neszek, amik néha hangosabbak voltak a gondolatainál is. Éjszakánként a jaguár morgása, nappal a majmok vijjogása, a kígyók sziszegése a levelek között. Egy nap észrevette, hogy a sebében lárvák jelentek meg. Végül megtalált egy elhagyott favágókunyhót, ahol talált egy fél kanna benzint. Tudta, mit kell tennie. Ráöntötte a sebre. Fájdalom hasított belé, de a kukacok eltűntek.

Juliane nem tudta, mi lett a szüleivel. Napokig abban a hitben élt, hogy ők is ott bolyonganak valahol a dzsungelben. Talán pár kilométerrel arrébb. Talán őket is keresik. A valóság azonban más volt. Az édesanyja, Maria Koepcke, túlélte a zuhanást. Egy mezőn ért földet, és még életben volt, órákig, talán egy teljes napig is. Nem találtak rá időben, a sérülései súlyosak voltak, belső vérzések, teste teljesen összezúzódott, súlyos eszméletvesztése volt, amelyek végül a halálához vezettek. Az apja, Hans-Wilhelm Koepcke, akkor nem volt velük, ő Pucallpában várta őket. A hír, hogy felesége halott, lánya pedig eltűnt az őserdőben, letaglózta. A gyász, a bizonytalanság, a tehetetlenség napjai következtek, míg végül csoda történt.

Juliane utolsó erejével ért el egy kunyhóhoz a folyóparton. A kunyhó üres volt, a földpadlón összeesett, de hatalmas szerencséjére másnap reggel három favágó tért vissza kunyhóhoz. Amikor meglátták a rongyos, vérző, félig vak lányt, aki német akcentussal, reszkető hangon próbált spanyolul beszélni, nem kérdeztek semmit azonnal cselekedtek. Csónakba tették, és elvitték őt a legközelebbi faluba, majd kórházba szállították. Az apja már ott volt a kórháznál, amikor Juliane megérkezett. Élve. Csonttá fogyva, lázasan, de élve. A férfi zokogott, a lánya túlélte, de a felesége nem.

Amit senki nem kérdez, de mindenkit érdekel

Történet a történetben, különös kérdések, amikre senki sem gondolna ebben a helyzetben. Miközben a dokumentumfilmek, cikkek és könyvek rendre elmesélik Juliane hihetetlen túlélését, vannak kérdések, amelyek ritkán merülnek fel, de épp ezek mutatják meg, milyen mélységei vannak ennek a történetnek.

Volt olyan pillanat, amikor fel akarta adni? Igen. Többször is. Amikor a patakmederben éjszakázott, és a lázálom keveredett az éhséggel. Amikor megrágta az egyik gyökeret, és az émelyítő íze miatt hányt. Amikor a saját vérét érezte az ajkán, és nem tudta, meddig bírja még. De mindig jött egy hang, talán a szüleié, talán a belső túlélő ösztön, ami azt mondta: „Még egy nap. Csak még egy nap.”

Miért nem szabadult meg a biztonsági övétől, miért nem ugrott ki? Az ülése volt a mentőernyője. A repülőgép teste szétszakadt, nem volt lehetőség „kiugrani”. Az ülés háromszemélyes volt, ő a középső helyen ült, a mellette ülők – köztük az anyja – leszakadtak róla a zuhanás során. Az ülés védte meg a testét, és a fák koronája csillapította az ütést. Ez volt talán az a milliméteres különbség élet és halál között. Mi maradt meg benne leginkább a dzsungelből? A hangok. A madarak. A víz csobogása hajnalban. Az, hogy a természet egyszerre gyilkos és megváltó. És hogy minden életforma, még a leghidegebb, legszúrósabb növény is, valamilyen formában túlélni akar, akárcsak ő.

Juliane Koepcke története nemcsak egy túlélés krónikája. Ez egy egészen különös élettörténet, amit egy lány 17 évesen kezdett el, és aztán egész életében folytatott. Az esőerdő nem tette hőssé, csak megmutatta, mi rejlik az emberben, ha minden más eltűnik. Ahogy ő maga fogalmazott később: „Nem akartam hős lenni. Csak élni akartam. És hazamenni apához.”

Juliane visszaköltözött Németországba, biológiát tanult, és denevéreket kutatott. Évtizedekig kerülte a nyilvánosságot, míg végül 2011-ben kiadta memoárját: „When I Fell From the Sky” Ebben először beszélt részletesen traumáról, gyászról és a túlélés pszichológiájáról.

1998-ban a legendás Werner Herzog is dokumentumfilmet készített róla: „Wings of Hope” – Herzog ironikus módon majdnem ugyanarra a járatra vett jegyet, mint Juliane.

1971-ben Peru társadalma mélyen megosztott volt: szegénység, katonai kormányzat, éppen csak születő repülésbiztonsági szabályok. A LANSA légitársaság ekkorra már hírhedt volt, három év alatt két súlyos katasztrófa is történt. A repülőgépek karbantartása hanyag volt, a pilóták gyakran repültek viharban, hiszen nem volt más lehetőségük.

És mi volt a társadalmi reakció? A túlélés híre szenzációként járta be a világot, de a perui állam nem kért bocsánatot. Juliane Koepcke túlélése több, mint egy kalandfilm forgatókönyve. A történet arról szól, hogy mit kezdünk a sorssal, amikor az nem kérdez, csak lesújt. „Nem a legerősebb marad életben, hanem aki alkalmazkodni tud.” – írta Darwin és ezt Juliane bebizonyította. Az emberi lélek túlélési ösztöne, a tudás, és az élni akarás győzött a halál felett.