Krónika
„Nem vagyok színész. Csak úgy nézek ki.”
Charles Bronson titkai
Charles Bronson eredeti neve Charles Dennis Buchinsky volt, és 1921. november 3-án született egy szegény litván bevándorló család 11. gyermekeként Pennsylvaniában, egy szénbányász településen. Gyerekkora maga volt a túlélés iskolája. Apja korán meghalt, a család pedig olyan nyomorban élt, hogy Charlesnak néha nővére ruháit kellett hordania iskolába. 13 évesen már ő is bányában dolgozott, hogy segítsen eltartani a családot. A legenda szerint, első fizetéséből fagylaltot vásárolt – és mindet megette. Ez volt az első kis győzelem a sok nélkülözés között. A bányamunka és az ottani kemény férfiak világának tapasztalata mélyen beleivódott a személyiségébe, és később a filmszerepeiben is visszaköszönt.
A második világháború alatt a légierőnél szolgált lövészként, ahol egy B–29-es bombázó repülőn szolgált. Bátorságáért megkapta a „Purple Heart” kitüntetést. A háború után leszerelt és az amerikai álmot üldözve művészeti iskolába iratkozott be, majd színjátszással kezdett foglalkozni. Ekkoriban még Charles Buchinsky néven játszott kisebb szerepeket. A hidegháborús időszakban azonban a szovjetellenes hangulat miatt megváltoztatta a nevét – a produceri tanácsra lett belőle Charles Bronson. A választás nem véletlen: a "Bronson" nevet egy Los Angeles-i utcatábláról olvasta le.
Bronson az 1950-es és 60-as években számos mellékszerepet kapott westernfilmekben és akciófilmekben, de valódi áttörése A hét mesterlövész (1960), majd A piszkos tizenkettő (1967) és Volt egyszer egy Vadnyugat (1968) révén jött el. Szikár, szófukar, és mindig higgadt karakterei hamar kultikus státuszba emelték. A 70-es évek hozták meg számára a világhírnevet, különösen a Bosszúvágy („Death Wish”) filmsorozat révén, amelyben egy magányos férfit alakított, aki önbíráskodással próbál igazságot tenni. Ez a szerep nem csak a közönséget ragadta meg, hanem egy korszak igazságtalanságokkal teli közérzetének szimbólumává is vált. Érdekesség, hogy Bronson személyesen nem helyeselte az önbíráskodást – de pontosan tudta, miért működik a karakter.
A kamerák mögött Bronson meglepően csendes és visszahúzódó ember volt. Nem volt hollywoodi partiarc, nem adott botrányokra okot. Feleségével, Jill Ireland színésznővel harmonikus, de tragikus párkapcsolatban élt: Ireland 1990-ben halt meg rákban, ami mélyen megrázta Bronsont.
Kemény férfi volt, de nem erőszakos. Inkább távolságtartó és fegyelmezett. Ritkán adott interjút, és sosem szerette a hírnevet. "Nem vagyok színész. Csak úgy nézek ki" – mondta egyszer félkomolyan. Igazi mester volt a hallgatás művészetében, és nem is kellett sokat beszélnie: egy nézésével többet mondott, mint más két oldalnyi monológgal.
Charles Bronson nem volt tipikus hollywoodi sztár sem– és pontosan ezért tisztelték őt annyira. A szakmában sokan megosztó figurának tartották, nem azért, mert problémás lett volna vele dolgozni, hanem mert szinte kiismerhetetlen volt. A kollégák és rendezők egy dolgot azonban egyöntetűen elismertek: ha Charles Bronson a fedélzeten volt, az egész forgatáson megváltozott a légkör. Csend lett. Fegyelem. Fókusz.
Több pályatársa is úgy nyilatkozott róla, hogy Bronson „saját világában élt”. Steve McQueen például, akivel „A hét mesterlövészben” játszott együtt és eleinte rivalizáltak, de végül mély tisztelet alakult ki közöttük. McQueen később így fogalmazott:
„Bronson nem beszél sokat. Nem is kell neki. A jelenlétével játszik, és azt mindenki megérzi.”
Lee Marvin, egy másik hollywoodi keményfiú, úgy emlékezett vissza rá, mint egyfajta „harcos buddhistára” – mindig nyugodt, mindig kontrollált, soha nem tört ki, de ha megszólalt, mindenki figyelt. Rendezői szemszögből nézve Bronson nem volt egyszerű eset, nem szerette az improvizációt, nem volt kifejezetten kommunikatív, és gyakran csak a legszükségesebb minimumot mondta a jelenetekről. Mégis, a legtöbb rendező imádott vele dolgozni. Miért? Mert amit vállalt és elvártak tőle azt pontosan, profin és hibátlanul hozta.
Sergio Leone, aki a „Volt egyszer egy Vadnyugat” legendás rendezője volt, Bronson kiválasztásáról így beszélt:
„Clint Eastwood nemet mondott a szerepre, de én jobban örültem Bronsonnak. A tekintetében benne volt a fájdalom, a múlt, az elszántság. Ő volt a tökéletes néma bosszúálló.”
Michael Winner, aki több „Bosszúvágy” filmet is rendezett vele, szinte baráti kapcsolatba került vele. Winner szerint:
„Bronson nem szerette a hollywoodi sztárkodást. Minden reggel pontosan érkezett, nem voltak allűrjei. Néha nehéz volt rávenni, hogy beszéljen a karakteréről, de mindig mindent tudott. A fejében már ott volt a jelenet, mielőtt megérkeztünk volna a forgatásra.”
Technikusok, sminkesek és egykori stábtagok úgy emlékeztek vissza, hogy Bronson mindig udvarias volt, de távolságtartó. Nem barátkozott, de mindig megköszönte a munkát, és soha nem tartotta magát felsőbbrendűnek. Egykori sminkese ezt mesélte: „Több, mint tíz filmen dolgoztunk együtt. Egyszer sem emelte fel a hangját. Mindig mosolyogva ült le, és ha kicsit fáradtabb volt, csak ennyit mondott: 'Kávé után kezdjük, rendben?'”
Charles Bronsont Hollywood soha nem „ölelte keblére” úgy, mint más sztárokat. Nem járt díjátadókra, nem udvarolt a sajtónak, és nem volt PR-gép mögötte. De pontosan ezért szerették. Ő volt az, akire mindig számítani lehetett. Egy ember, aki a valóságból jött – nem a stúdiók álomvilágából.
És ahogy az egyik rendezője egyszer megfogalmazta: „Bronson nem akart szupersztár lenni. Ő csak azt akarta, hogy a történet működjön. És amikor ő a vásznon volt, az működött.” Ez a fajta hűség a szerephez – és az önazonossághoz – teszi őt ma is legendává.
Az 1990-es évektől fokozatosan visszavonult. Utolsó filmje 1999-ben készült, és ekkor már Alzheimer-kórral küzdött. Élete utolsó éveit Beverly Hills-i otthonában töltötte, családja körében. 2003. augusztus 30-án hunyt el, 81 évesen.
Charles Bronson élete maga volt a túlélés története: bányászfalu nyomorából küzdötte fel magát a világ legismertebb akciósztárjai közé. Nem játszott hőst – ő maga volt az. Egy arctalan rendszer gyermeke, aki hang nélkül is történeteket mesélt. A vásznon kemény volt – az életben méltóságteljesen kemény. „Bronson nem volt hangos, nem volt kedveskedő. De ha mellette voltál, biztonságban érezted magad.”
És ennél többet talán nem is mondhatunk el egy igazi férfiról.
