Ő volt a vadnyugat Jeanne d’Arc-ja

Gouyen (ejtsd: Go-yen), ami lefordítva annyit tesz: „Az, aki bölcsen viselkedik”, 1857 körül született a Chihenne (Vörös Mező) klánban, amely a Chiricahua apacsok egyik alcsoportja volt. A mai Új-Mexikó és Texas határvidékén élt törzse egyike volt a legvadabb, legszabadabb életet élő apacs közösségeknek. Az apacsok híres harcos nép voltak, akik hegyvidéki vadászként és gerillaharcosként is rettegettek – és nem ok nélkül.

A 19. század közepén a fehér telepesek nyomása, a hadsereg állandó előretörése, valamint a mexikói katonai razziák súlyos veszélybe sodorták az apacsok életformáját. Az indián háborúk ekkor már teljes gőzzel tomboltak. Minden törzs a túlélésért küzdött, hol a fehérek, hol egymás ellen. Ez a kaotikus, kegyetlen világ volt Gouyen világa.

Gouyen története nem egy tipikus női sors a 19. századi indiánok Amerikájában. Ő nem a tűzhely mellett maradt. Egy személyes tragédia indította el azon az úton, amely legendává tette. A férjét egy rivális törzs harcosa ölte meg, mégpedig nyilvánosan, megalázó módon. A szokásos női gyász helyett Gouyen mást választott: a bosszút.

A történet szerint egy esti táncszertartás közben a gyilkos önelégülten hencegett tettével. Gouyen – álruhába bújva, férfinak öltözve – észrevétlenül belopódzott a táborukba, tőrbe csalta a férfit, és levágta a skalpját. Ezután megszerezte annak fegyvereit, és visszatért törzséhez, ahol a trófeát bemutatta. Mindezt egyedül, gyalog, az ellenség földjén át. Az apacs társadalomban, ahol a bátorság és becsület mindenekfelett állt, ez hihetetlen tiszteletet hozott neki. Egy nőnek, aki olyat tett, amit sok férfi sem mert volna.

De Gouyen nem állt meg itt. Miután másodszor férjhez ment, Kaytennae-hez, aki maga is híres harcos volt, csatlakozott az apacs ellenálláshoz. Geronimo egyik parancsnoka volt – igen, annak a Geronimónak, akit ma is az apacs szabadságharc megtestesítőjeként tisztelnek. Gouyen ekkor aktív résztvevője lett a harcoknak, több csatában is helytállt, sebesülteket mentett, és részt vett a szökéseken, rejtőzésekben, amit csak a legkeményebbek bírtak.

Szemtanúk szerint késsel és puskával is mestere volt a harcnak, és tökéletesen ismerte a terepet. Nemcsak túlélte a gyilkos sivatagi meneküléseket, hanem vezető szerepet is vállalt – nőként, egy patriarchális társadalomban.

Miért válhatott Gouyen fontos történelmi alakká?

Ebben a férfias kegyetlen világban nőként vált harcossá, ami kivételes az apacs kultúrában is Bár az asszonyok szerepe fontos volt, a fegyveres küzdelem általában férfiak dolga maradt. Bosszút állt egy férfi gyilkosán és nem vak vérengzéssel, hanem okos, bátor és kifinomult terv alapján. Részt vett a Geronimo vezette ellenállásban, amely az utolsó nagy apacs szabadságharc volt a fehér uralom ellen. Túlélte a rezervátumba kényszerítést, és idős korában is mesélt azokról az időkről, amikor még szabad volt a népe.

A 19. század második fele az indián népek tragikus korszaka volt. Az USA célja egyértelmű volt, a kontinenst „civilizálni”, vagyis beépíteni, megszelídíteni, és mindenkit, aki az útjukban állt, vagy asszimilálni vagy meg kell semmisíteni.

Az apacs háborúk több évtizeden át tartottak. 1886-ban Geronimo végleg megadta magát. A túlélő apacsokat rezervátumokba vitték, életformájuk megszűnt. Gouyen megélte ezt is. Egy harcos volt, aki látta a szabadság végét.

Bár sokáig feledés homálya fedte nevét, az utóbbi évtizedekben Gouyen újra előtérbe került. A női hőstörténetek kutatói, feminista történészek és őslakos aktivisták ikonként tekintenek rá. Szobrát több helyen is meg akarták formázni, történetét gyerekeknek szóló könyvek, dokumentumfilmek és blogok is feldolgozták.

Gouyen nem csak harcos volt, hanem szimbólum is. Egy olyan korszakból, amikor a bátorság nem ismerte a nemet. Egy nő, aki bebizonyította, hogy a becsület, a hűség és a tett ereje többet számít, mint a születés jogán nyert státusz. A vadnyugat férfi legendái mellett ma már ott a helye Gouyennek is – a „bölcs asszonynak”, aki nemcsak túlélte a történelmet, hanem formálta is azt.