Krónika
Ők az igazi élőhalottak
Izraelben könyvtárnyi, közkézen forgó szakirodalom elemzi az öngyilkos merénylők lelkivilágát. S bár Európa és az Egyesült Államok tudományos műhelyei sem mennek a(z általában) ingyen letölthető cikkekért a szomszédba, a közvéleményben mégis általában úgy él, hogy az érintettek egytől-egyig valamiféle elmebetegségben és/vagy kényszerképzetben szenvednek, melynek a végső állomása maga a merénylet. Persze olyformán, hogy mentül több békés és ártatlan ember legyen az áldozat, s mértéktelen a fájdalom.
Bármilyen titkosszolgálatnál vagy elhárítószervnél alapvetés, hogy az ellenséget (legyen az aktuálisan bárki is) szarvashiba lenézni, pláne holmi agytalan hordának tekinteni. A témánál maradva, az öngyilkos merénylőt mindig bizonyos rituálék veszik körbe a Közel-Keleten. Az egyik legfontosabb ismérv, hogy a feladatra jelentkezett/kiválasztott alany szó szerint az utolsó előtti pillanatban értesül arról, hogy rá kerül(t) a sor. A döntést minden esetben a szervezet „bölcsei” (európai fogalmaink szerint: vezetői) hozzák meg – javarészt kollektív módon. Azt, hogy ki húzza a rövidebbet, mérhető módon befolyásolja az illető előélete, vallásossága, illetve az, hogy milyen mélységben fogta föl az iszlám tanait. Ezt követően a merénylőt egy temetőbe viszik, és több órára a sírkövek között hagyják – olykor úgy, hogy őt magát is gondosan egy halotti lepelbe burkolják.
Ezt követően egy biztonságosnak ítélt házba kalauzolják, ahol feljegyzi a családjának és/vagy a barátainak szóló utolsó üzenetét, majd lefényképezik azért, hogy a fotót a támadást követően ikonként használhassák, mutathassák föl a tömeg előtt. (Utóbbira gyakorta lehetett példákat látni az Iszlám Állam, azaz az ISIS uralta részek tömegtüntetésein.) Az eljárás elengedhetetlen része egy vagy több klerikus áldása. A papok különleges célként jelölik meg a küldetést, elmagyarázzák annak mélyebb aspektusait és távolabbi kihatásait, s mindezen túl biztosítják az egyént az azonnali mennybe jutásról.
Ettől a pillanattól kezdve az érintettet már mindenki – beleértve saját magát is – halottnak tekinti. Fizikai jelenléte csak átmeneti, s lelke hamarosan más szférákba kerül. Az öngyilkos merénylő a saját közösségében pár órára-napra két lábon járó szenté válik, és elkülönül a többiektől. A családja végtelenül büszke lesz rá, sőt a família olykor akár anyagilag is jobban járhat egy-egy tagjának efféle cselekedete révén. Bizonyos kultúrákban az két lábon járó bombák látása, érintése ajándékszámba megy. Külön véres bónusz; azért, hogy tettével példát mutasson, követésre sarkalljon, a bevetésre egy fizikai határig (azaz a bomba hatókörén túlig, de még látótávolságra) gyakorta elkísérik mások is. Például „hitharcosok”, katonák, reménybeli öngyilkos merénylők.
A szakértők úgy gondolják, az a (számunkra érthetetlen) higgadtság és eltökéltség, amelyeket a túlélő szemtanúk tapasztalhattak meg az öngyilkos merénylőknél, ezekből az előzményekből fakadnak.
Visszaút nem nagyon van – több okból sem. Egyrészt az adott, azaz közel-keleti társadalmi közegben egy „bocsánat, de meggondoltam a dolgot” jellegű mondat olyan egyéni- és családi sorstragédiák lavináját indítaná be, melyeket szó szerint lehetetlenség fölvállalni. Szintúgy a járhatatlan utak közé sorolható az is, ha a merénylő netán úgy határozna, az életéért cserében kiszolgáltatja magát az ellenségnek. Egyrészt a rokonait sodorná (minimum) egzisztenciális csődbe, másrészt olyan mélyek az árkok, hogy ezzel a lépéssel sem keltene szánalmat, pláne nyerne megbocsátást „odaát”. A börtönben pedig egészen biztosan elpusztítanák, befogadni pedig sehol nem akarnák.
Másrészt maguk a terrorszervezetek is abban érdekeltek, hogy az érintetteknek már eleve módjuk se legyen visszatérni. A tekintély parancsa mindenek fölött áll – s ennek megőrzésére akár a legegyszerűbb, telefonról irányított apró detonátorok is alkalmasak lehetnek. De találtak már arra is példát, hogy az öngyilkos merénylő autójának ülésébe olyan szerkezetet raktak, amely már egy fenékemeléstől, netán ajtónyitástól beindította a láncreakciót.