Krónika
Sir Edmund Hillary és Tengiz Norgay 70 éve lépett a világ tetejére
Tengiz Norgay fia azt írta: Az Everestet képtelenség meghódítani. Csendben felosonsz a tetejére és utána rohadt gyorsan elhúzol onnan
Kezdjük azzal a téveszmével, miszerint legendák nem születnek minden bokorban! Edmund Hillary – akinek képmása 1967 óta tekint vissza ránk az új-zélandi ötdolláros bankóról, emléket állítva annak, hogy ő az első ember, aki megmászta a Mount Everestet és megjárta Földünk mindkét pólusát – 1919. július 20-án úgy látta meg a napvilágot, hogy bármi lehetett volna belőle. Például méhész és egy helyi érdekű lap szerkesztője, mint az apja, vagy pedagógus, mint az édesanyja.
Gyermekként szerette a meséket, a természetet, és rajongott a westernfilmekért, amiket szombatonként vetítettek Tuakau közösségi házában. Alacsony volt és visszahúzódó. Némi önbizalmat végül a bokszolásból merített; a tanulás nem volt különösebben ínyére, az edzések és a csavargás annál inkább. Magashegyi levegőt először 16 évesen szívott magába, amikor egy iskolai kirándulás alkalmával a Ruapehu hegyen járt; korábban havat csak képeken látott.
Két év után otthagyta az egyetemet és bátyjával a családi méhészetben kezdett el dolgozni. 1939-ben felkapaszkodott az alig 2000 méteres Ollivier-hegyre, de az első „igazi” és meglehetősen rövid kalandja a háború volt. Vallásos családja zsigerileg irtózott az erőszaktól, a bátyja 4 évet töltött fogolytáborban, mert megtagadta a szolgálatot. Edmund nem. Hosszas vívódás és számos vita után 1944-ben, zsebében a behívójával jelentkezett az Új-Zélandi Királyi Légierőnél. A kiképzés után, melynek szerves része volt a hegymászás, Fidzsin és a Salamon-szigeteken állomásozott, navigátor volt egy hidroplánon, mígnem egy balesetben súlyosan megsérült, összeégett.
Ezek után a Déli-Alpokban lábadozott, ahol Harry Ayres, a korszak kiemelkedő új-zélandi hegymászója „megfertőzte” a rajongásával. Innen viszonylag egyenes út vezetett a Cook-hegyre (3724 m), amit 1948-ban mászott meg. A következő évben Angliába utazott a nővére esküvőjére, és – „ha már, akkor” alapon – átruccant Svájcba a Jungfrauért (4158 m). Az események sodrása ettől kezdve az Everest felé hajtotta, mondhatjuk utólag, hiszen 1951-ben részt vett egy új-zélandi expedícióban, melynek célja öt 6000 méter feletti csúcs volt a garhwali Himalájában, s a teljesítményével „kvalifikálta” magát Eric Shipton brit Everest-felderítő csapatába, amely 1952-ben járt a Cso-Ojun. Ott ismerkedett meg George Lowe-val, akivel csatlakozott John Hunt 1953-as brit Everest-expedíciójához.
Hetven éve, május 29-én – négy nappal II. Erzsébet királynő koronázása előtt – Hillaryé és Tenzigé volt az utolsó páros, amely megkísérelte a csúcstámadást a déli falon keresztül. Sikerrel jártak, amit aztán Lowe-nak annyival kommentált, hogy „kiütöttük azt a rohadékot”.
Hillary egycsapásra nemzeti hősé vált, a sikere pedig közkinccsé lett. A gratulációkat természetesen bezsebelte, de a figyelmét más kötötte le: 1953. szeptember 3-án, a menyasszony 23. születésnapján, Aucklandben feleségül vette Louise Rose-t, egy tehetséges brácsaművészt. Három gyermekük született: Peter (1954), Sarah (1956) és Belinda (1959). A mások életének szakértői mondhatnák, hogy ekkor – stílszerűen: a csúcson – kellett volna abbahagyni, de miért? Hiszen az ősember sem állt meg a pattintott kőszerszámoknál, hanem addig játszott a tűzzel, mígnem belépett a rézkorba.
Így aztán 1957-58-ban ő vezette a Nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció új-zélandi csoportját. Az új-zélandiak először a Scott-bázist hozták létre a Ross-jégtakaró peremén. 1957 októberében átalakított Ferguson traktorokkal elindultak dél felé, hogy élelmiszer- és üzemanyagraktárakat létesítsenek a britek számára. Ezután a brit Ross-tengeri Bizottság utasításai ellenére elindultak „a pokolba, hogy elérjék a sarkot – ha Isten is úgy akarja, és a hasadékok is engedik”. 1958. január 4-én Hillary csapata lett az első, aki Robert Falcon Scott 1912-es, szerencsétlenül végződött útja óta érte el a Déli-sarkot szárazföldön.
1960-61-ben szintén Hillary vezette a Himalájai Tudományos és Hegymászó Expedíciót, amelynek fő célja a nagy magasság emberi szervezetre gyakorolt hatásainak tanulmányozása volt. A 8340 méter magas Makalu oxigén nélküli megmászására tett kísérlet majdnem katasztrófával végződött. Ráadásul a legendás hegyiember, a jeti nyomait sem sikerült megtalálniuk. (A küldetés margóján tényleg keresték!)
Ezek azok a pontok, amelyek Edmund Hillary a kalandor egydimenziós életrajzában szerepelnek, és láthatatlanságra kárhoztatják az ember mélységeit. Hillary ugyanis mindeközben létrehozta a Himalájai Alapítványt, amely 1964 óta önkéntesek százaival több mint egy tucat iskolát, két repülőteret, két kórházat és több orvosi rendelőt épített, valamint kolostorokat renovált, hidakat erősített meg, vízvezetékeket telepített és ki tudja, mi mindennel járult még hozzá a Himalája vonzásában élők boldogulásához. A világnak ezen a zord részén Edmund Hillary nem a hódító, hanem a „Burra Sahib” (a nagy szívű) – így emlegetik a serpák. Ám fontos leszögezni: a „Burra Sahib” nem lehetne „Burra Sahib” Edmund Hillary a „hódító” nélkül.
Az 1960-as és ’70-es években számos további expedíción vett részt, de egyre nagyobb hangsúlyt kapott az életében az ismeretterjesztés, a karitatív munka. A lendületét felesége és lánya 1975-ös halála törte meg, két évébe telt kilábalni a gyászból. Azután fiával az oldalán felvezetett egy expedíciót a Gangeszen, egészen annak a forrásvidékéig, az Akash Parbat megmászása közben viszont elfogta a magassági betegség, és csak nagy nehézségek árán sikerült evakuálni. 1981-ben az Everest akkor még megmászatlan keleti falának leküzdésére vállalkozott, de ismét rosszul lett, így 62 évesen kénytelenül belátta: a nagy napok véget értek. Legidősebb fia, Peter eközben kiváló hegymászó lett, számos alpesi és antarktiszi expedícióban vett részt; fent járt az Everesten is. Most a harmadik generáción a sor.
Az 1980-as évek közepén, amikor az újonnan megválasztott munkáspárti kormány úgy döntött, hogy újra megnyitja Új-Zéland indiai nagykövetségét, David Lange miniszterelnök meggyőzte Hillaryt, hogy legyen főbiztos és nepáli nagykövet. Diplomáciai kötelezettségei mellett azonban mindig talált időt egy-egy kalandra, például 1985-ben Neil Armstronggal az Északi-sarkon jártak.
„Ami végtelenül büszkévé tesz, amikor Edre és Tenzingre gondolok, az az, hogy a hegymászás számukra nem a teljesítmény dicsőségéről szólt, hanem a lehetséges határok feszegetéséről – a hegymászás és az emberiség javára” – mondta nem is olyan régen Edmund Hillary unokája egy előadáson. Alexander hozzátette: Visszaemlékezéseikben „mindketten felidézik, hogy amikor felértek a csúcsra, egyáltalán nem fogták fel, hogy milyen jelentőséggel bír a teljesítményük (...), nem fogták fel, hogy ez a teljesítmény mit jelent majd a világ és különösen Új-Zéland számára.”
Egyetlen lépés választja el a hétköznapit a rendkívülitől; egyetlen lépés, amelyhez nem is annyira bátorság vagy erő, mint inkább gyermeki kíváncsiság kell. Az Everest meghódítása nem az akarat diadala, hanem a nyugtalan emberi szellemé – azé, amelynek a történelem valamennyi felfedezését köszönhetjük, mióta az ember megszelídítette a tüzet. A hegymászókat sokan önzőnek és felelőtlennek tartják, különösen, ha belehalnak a szenvedélyükbe; teljesítményük haszontalannak tűnhet, ám Sir Edmund Hillary élete másról tanúskodik – akárcsak az új-zélandi ötdolláros.
Álljon itt végül egy idézet Jamling Tenzing Norgaytól, Tengiz Norgay serpa fiától: “Az Everestet képtelenség meghódítani. Csendben felosonsz a tetejére és utána rohadt gyorsan elhúzol onnan.”
