Kincset lelt a Feneketlen-tóban

A Feneketlen-tó környéken élő Medek Miklós, illetve a búváregyesület, amelynek tagja, a 80-as évektől egészen tavalyelőttig végezte a Feneketlen-tó éves karbantartási munkálatait. Többek között ő és társai feleltek a szökőkútért, amit tavasszal ki kell telepíteni, télen pedig le kell szerelni.

„Mivel a Feneketlen-tó eredetileg agyagbánya volt, a felkavarodó homok, sóder miatt nem olyan egyszerű tájékozódni a vízben” – meséli a búvár. „Mégis észrevettem, hogy a part közelében egy helyen tisztább a víz, és megláttam benne valamit. Felhoztam a mélyből, és kiderült, hogy pontosan 3 millió 280 ezer forintot találtam. Két kollégámmal dolgoztunk együtt, zacskóba raktuk a csomagot, azonnal elmentünk a rendőrségre.

„Aztán persze elmeséltem, hogyan találtam, annak rendje-módja szerint le is adtam, nem szerettem volna, hogy nálam jelentkezzen valaki az összegért, esetleg meg is fenyegessen. Másnap, sőt már aznap este kerestek a tévétől, az újságoktól, de nekik csak szigorú feltételek mellett nyilatkozhattam. Utólag megtudtam, hogy 16-an keresték a rendőrséget az összegért, de egyikük sem tudta elmondani azokat a részleteket, amiket csak az eredeti tulajdonos tudhatott.

A pénzt egyébként egy pólóba csomagolták, nehezékként pedig franciakulcsot szereltek rá, így süllyedt a meder aljára.”

Miklós azóta sem bánja, hogy törvényesen járt el, hivatalosan ugyanis a 20 ezer forintnál magasabb összeget a megtaláló köteles leadni a rendőrségen, és a pénz harmadával jutalmazható, ha egy évig nem jelentkezik a tulajdonos. A búvár végül hosszú huzavona után a legmagasabb jutalomban részesült, amiből persze adóznia is kellett, a fennmaradó összeget pedig végül a Magyar Búvár Szakszövetségnek adományozta. Erkölcsi haszna azért lett a dologból, oktatóként jól profitált a hirtelen jött hírnévből.

Miklós már 1961 óta merül, természetesen nem csak a Feneketlen-tóban, a tengerek mellett külföldi és belföldi tavak és folyók is jó ismerősei már, és jóllehet a „kincs” még számára is meglepő lelet volt, korántsem ez az egyetlen furcsaság, amit a vizekben talált.

Volt már dolga elsüllyedt stégekkel, háborúban odaveszett roncsokkal, evőeszközökkel, gyakorlatilag bármivel, ami eszünkbe jut.

A legmeghökkentőbb azonban az, hogy többször hívták ember nagyságú horgonyok kereséséhez például az Erzsébet híd környékére és Dunaújvárosba is.

Még ezeket az óriási tárgyakat sem egyszerű megtalálni a vízben, hiszen a hazai folyók és tavak jóval sekélyebbek, mint mondjuk, a tenger, így a kavargó iszaptól gyakorlatilag semmit sem látni. A búvár legtöbbször kézzel tapogatózik, ha pedig valamilyen ipari létesítményben dolgozik, akkor merülés előtt alaposan szemügyre veszi a helyszínről készült terveket, műszaki rajzokat, térképeket is.

A víz alatt is működő mobiltelefonok ma már sokat segítenek a munkában, ám régen egy-egy ilyen merüléskor csak az emlékezetükre hagyatkozhattak a szakemberek. Ennek ellenére Medek Miklós azt mondja, ha megfelelően adják meg egy tárgy helyét, akkor azt szinte bizonyosan megtalálja.

Az idős búvár különös nosztalgiával tekint a Kopaszi-gátra, ahol nagyon sokat dolgozott, de Pesten is sokfelé ismerős, sokat járt például a Népsziget környéki Fóka-öbölhöz, még akkor, amikor a ma itt magasodó lakópark helyén kavicsbánya volt. Itt például egy elsüllyedt kotróhajót emeltek ki, mintegy két hét alatt, ami egyébként egészen gyorsnak számít ebben a kategóriában.

Először a léket, pontosabban a tömítetlen szelepet javították, így a hajó belseje újra vízhatlanná vált, már „csak” ki kellett szivattyúzni belőle a vizet ahhoz, hogy újra a felszínre emelkedjen.

Az egymásból következő történeteket hallgatva nehéz elképzelni, hogy Miklós tulajdonképpen csak kerülővel jutott el a búvárkodáshoz. Eredetileg ugyanis a Dózsában (ma Újpest FC) szeretett volna focizni, mivel újpesti születésű, de nem volt kiemelkedően tehetséges, viszont egy itteni barátján keresztül ismerkedett meg a búvárkodással.

Végül annyira beleszeretett a sportba, hogy 1960-ban részt vett egy pár hónapos, akkor 50 forintba kerülő tanfolyamon, 1961-ben pedig már oktatott is, így mondhatjuk, hogy szinte a legelső lépésektől aktívan végigkövette a sport a történetét.

A modern búvárkodás ugyanis csak a 40-es évekre nyúlik vissza, 1943-ban tervezi meg mérnök társával együtt Jacques-Yves Cousteau a maiak elődjének tekinthető búvárkészüléket. A tengerbiológus-felfedező-filmes nemcsak az első ember volt, akinek sikerült káros utóhatások nélkül 60 méteres mélységig merülnie, de az első víz alatti felvételeket is ő készítette, ezzel teljesen átírva az utána következő generációk víz alatti világgal kapcsolatos élményeit.

Magyarországon egyébként éppen Medek Miklós egyesülete, a BHG volt az első, amelyik víz alatti felvételeket készített, erre azért is büszke, mert abban, hogy végül a búvárkodásba szeretett bele, nagy szerepe volt a filmeknek is, például az 1956-os a Csend világának, amit Cousteau rendezett, illetve az osztrák Hans Hass zoológus-filmrendező alkotásának, az 1950-ben készült Kaland a Vörös-tengerennek.

Mikor arról kérdezték, hogy miért szereti ennyire ezt a sportot, rögtön két választ is ad. A búvárkodás számára „kicsivel több” élményt is nyújt, mint más sportok, hiszen „az élet, az élőlények 75 százaléka víz alatt van, csak itt lehet megcsodálni őket”. Másodsorban pedig:

„Mikor valaki jól begyakorlott búvár és, mondjuk, a tengerben úszik, akkor olyan, mint a madár, ahogy le-föl halad, szinte repül a vízben.”