A magyar sakál napja

„Húsz óra tíz perckor Varga Laci azt mondja, biztos benne, hogy ma este már megint hiába vártunk – emlékezik vissza könyvében a merénylet éjszakájára Marton Lajos. – Mindjárt jövök, muszáj vizelnem. – Várj már egy kicsit! – fakad ki Bernier. Varga azonban nem vár: lefekteti a karabélyát a két ülés közé, majd kiszáll, elölről megkerüli a furgont, és a sövény előtt lecövekel. Egyszer csak azt halljuk, hogy vadul felüvölt, magyarul: Itt vannak! Itt vannak! Mindenki azonnal kapcsol. Bernier kivágja a furgon hátsó ajtajának felső részét, és a következő pillanatban ropognak is a fegyverek. Megpillantom a két fekete Citroënt, amint szélvészként közeledik, vagy 100 kilométeres sebességgel.”

Marton Lajos könyvében így emlékszik vissza 1962. augusztus 22-re, amikor a Tikos Hadsereg (OAS), Párizsban merényletet kísérelt meg Charles de Gaulle tábornok, a Francia Köztársaság elnöke ellen. A francia államfő azért került az OAS célkeresztjébe, mert négyévi eredménytelen háború után 1962-ben függetlenséget adott Algériának, és úgy látta: a folytatódó harcok sem lesznek képesek megakadályozni az arab országnak Franciaországtól való elszakadását, amely addigra már 75 ezer francia életét követelte.

Az Algériában élt, körülbelül másfél millió francia – a fekete lábúak, a franciákat magas szárú fekete bőr csizmájuk után nevezték így – és az idegen légió egyes magas rangú tisztjei hazaárulásnak tekintették a lépést, és illegális harcot hirdettek saját kormányuk ellen, továbbá elhatározták, hogy megölik az elnököt.

A merénylők csoportjának vezetője a magyar Marton Lajos volt, fanatikus, megfélemlíthetetlen ember. Közvetlen segítői is a magyarok közül került ki: Sári Gyula és Varga László, mindhárman 1956-os forradalmárok, akik a megtorlás elől menekültek Franciaországba. A tízfős csoport többi tagja franciákból állt. A magyar trió vitte a prímet, az elsők között zúdítottak géppisztolytüzet az elnököt szállító gépkocsira, a kísérőautóra és a négy motoros rendőrre, kettőt közülük meg is öltek. A vizsgálat szerint 220 lövést adtak le – érdekessége a dolognak, hogy jó néhány, az Avenue de la Libération másik oldalán lévő Trianon nevű kávézót találta el –, az elnöki kocsi kerekeit szétlőtték, mind a négyet, de a páncélozott Citroën jól állta az össztüzet, speciális kerékfelfüggesztése miatt tovább tudott haladni, a kocsiban utazók közül senki sem sérült meg, de ehhez azért óriási szerencse is kellett.

Az elnök és felesége, valamint vejük teljes hidegvérrel viselkedett a merénylet alatt, még csak nem is hajoltak le a kocsiban. Nyugodtságukra jellemző, hogy az elnök felesége végig afelől érdeklődött, hogy a csomagtartóban tárolt csirkék épségben megúszták-e a lövöldözést, De Gaulle pedig csak annyit jegyzett meg a merénylőkkel kapcsolatban, hogy „úgy lőnek, mint a disznók”.

Marton motivációja erősen ellentmondásos, mert annak ellenére, hogy a Szovjetunió gyarmatosító politikáját Magyarországgal szemben felháborítónak találta, teljes szívvel támogatta Franciaország ugyanilyen törekvéseit Algéria esetében.

„Charles de Gaulle-t meg kellett volna ölni” – nyilatkozta éppen a Magyar Hírlapnak 2002-ben adott interjúban. Az Algéria megtartására felesküdött OAS-tisztek azt hitték, Franciaország visszatér az útra, amelyet megálmodtak, vagyis ismét erős globális nagyhatalom lesz. Az álom azonban már hat évvel azelőtt szertefoszlott, amikor 1954-ben Franciaország elvesztette indokínai gyarmatait.

Marton és elvbarátai korábban meg voltak győződve arról, hogy De Gaulle képes megállítani Franciaország nagyhatalmi szerepének csökkenését, amelyhez Algéria megtartását nélkülözhetetlennek tekintették. Nem ez történt. „De Gaulle elnökként már más irányba terelte kormányát, így a katonákban ismét felmerültek az 1958-ban egyszer már elkészített tervek a hatalomátvételről” – nyilatkozta Marton az interjúban.

Mindezzel nemcsak Algéria függetlenségének megadására utalt, hanem arra is, hogy a tábornok nem tudta elejét venni az 1968-as szélsőbaloldali tüntetéssorozatnak és zavargásoknak, amelyeknek hordaléka olyan anarchista, kétes alakokat lökött a felszínre, mint például Daniel Cohn-Bendit, akit még az Európa Parlamentbe is beválasztottak.

A merénylet után elfogták Martont, életfogytig tartó börtönre ítélték, de öt év után De Gaulle megkegyelmezett neki. Mindenről Marton így beszélt: „Ha kértem volna tőle kegyelmet, az meghasonlás lett volna. De nem kértem, volt tábornokok sürgették ezt, amikor az európai baloldal kezdett előretörni, amikor már érezni lehetett az utcai lázongások előszelét.”

Marton a baloldal előretörésének támogatásával igaztalanul megvádolta De Gaulle-t. A francia államfő gyakorló katolikus volt, szívből utálta a kommunistákat, az anarchistákat, és azok is őt. Az 1968-as lázadást éppen azzal az idegenlégióval verette le, amely akkor is, mint hat évvel azelőtt, az algériai függetlenség kapcsán nem hagyta cserben az elnököt.

A Magyar Hírlapnak adott interjúban Marton a francia belső feszültségekért is De Gaulle-t teszi felelőssé, mert mint mondta, „elárulta nemzetét”. Finom célzás a tömeges illegális muszlim bevándorlásra is, elsősorban a volt francia gyarmatokról, különösen Észak-Afrikából. Pedig húsz évvel ezelőtt a migráció problémája még messze nem olyan élesen vetődött fel, mint napjainkban, de az előszelek nem voltak kedvezőek már akkor sem.

A migráció támogatását sem lehet De Gaulle nyakába varrni. A tábornok környezetéből származó információk szerint még Algéria függetlenségének megadása, 1962 előtt, amikor családi birtokára utazott a Párizstól 150 kilométerre lévő Colombey-les-deux-Églises-be, a pár száz lelket számláló faluhoz közeledve kocsijából egy építkezésre lett figyelmes. Közelebbről megvizsgálva a helyszínt, kiderült, hogy ott egy mecset építési munkálatai folytak. Amikor később egy újságíró megkérdezte, hogy konkrétan miért adott függetlenséget Algériának, De Gaulle így felelt: „Nem akartam, hogy szülőfalumban vagy környékén még egy mecset épüljön.” Ma 15 mecset van térségben.

De Gaulle már akkor tudta, ha nem ad függetlenséget Algériának, a muszlim bevándorlók elárasztják hazáját. Ilyen bölcs előrelátással kevés európai politikus dicsekedhet. Algériának ugyanis nem gyarmati státusza volt, hanem hivatalos közigazgatási besorolása szerint: Franciaország tengerentúli megyéi elnevezéssel illették, és nem az akkor még létezett gyarmatügyi minisztériumhoz tartozott, hanem a belügyminisztériumhoz. Vagyis Franciaország szerves részeként igazgatták, ezért is okozott sokkhatást a francia társadalomban Algéria függetlenségének megadása. Az anyaországi státusz azt is jelentette, hogy onnan sokkal könnyebb volt bejutni az Franciaországba, mint más, gyarmati helyzetben lévő, Párizs által kormányzott területről. Akkor még egy független, külföldi ország esetében sikerrel meg lehetett akadályozni – például a vízumkiadás korlátozásával –, a tömeges illegális bevándorlást Európába. Ki gondolta volna akkor, hogy mára a helyzet odáig fajul, hogy a kontinens nyugati felén lévő országok éppen biztatják a jobb élet reményében útra kelő afrikai és más területek főleg muszlim lakosságát a bevándorlásra.

Ezt még De Gaulle sem látta előre.