Hétvégi melléklet

2020. július 4.

0704

Pugil

Pesti album

Krúdy Gyula: Kardos kisasszonyok, részlet

„Milyen a kard a nő kezében?
Én azt hiszem, hogy kecses, ügyes, bájos, csak ne nézzük őt gonosz
tekintettel. A mindenható sport, amely a mai és legközelebbi társadalmat
úgy átalakítja, hogy egy évtized múlva valóban új világot találunk itt:
a nő kezében már régen látja a kardot, belvárosi vívótermeinkben gyakori
jelenség a rövidnadrágos, plasztronos, fejkosaras kisasszony és menyecske,
aki a hét bizonyos napjain ambícióval csattogtatta pengéjét a szürke
bajszú vívómesterrel: olykor egymással is szembeállottak a jó barátnők,
amikor csaknem elragadta őket a szenvedély egy-egy sikerült cselvágás
után, mostanában pedig mind sűrűbben jelentkeznek kisasszonyok,
akik a szelíd svédtorna, vetélkedő úszás, jámbor tenisz, mulatságos
evezés, ritka céllövészet helyett a sportok királyával, a vívással is
megismerkedni óhajtanak…”

Hajós és Krúdy barátsága

Hét szó

„Noha erről soha nem beszéltünk, egyikünk sem akart ott vendégként sétálni, ahol egyszer otthon voltunk...”

Kő András
„Jóleső érzéssel konstatálhatom magamon, hogy amit a fiúi szeretet és ragaszkodás produkálni képes, hogy az Anyának örömet szerezzen, azt megtettem” (Hajós Alfréd)
„Jóleső érzéssel konstatálhatom magamon, hogy amit a fiúi szeretet és ragaszkodás produkálni képes, hogy az Anyának örömet szerezzen, azt megtettem” (Hajós Alfréd)
Fotó: MTI

A Nap című politikai napilapban jelent meg 1908. május 2-án a következő néhány sor: „Hajós Alfréd műépítész holnap, vasárnap 12 órakor tartja esküvőjét Blockner Vilma kisasszonnyal a Dohány utcai templomban.” Az 1896-os athéni olimpia kétszeres úszóbajnokának felesége – a régi asszonyok jó szokása szerint – gondosan megőrizte a táviratokat, amelyeket az ifjú pár kapott, beköttette, és így helyezte el emlékei és értékei között.

A „kapcsos könyv” szerencsére túlélte a két világháborút, és túlélte őket magukat is. A kor neves személyiségeinek jókívánságait őrzi a több mint kétszáz távirat, melyeket a Teréz krt. 37.-be, vagy a Royal Szállodába címeztek a gratulálók. Írók, művészek, politikusok, orvosok, kereskedők, sporttársak ölelték át gondolatban első olimpiai bajnokunkat, aki 1904-től már visszavonult a versenyzéstől.

*
Miről árulkodik a „kapcsos könyv”, ez a lila fedelű, vastag borítású dokumentum? A borítólapon aranyozott betűk jelzik a házasságkötés idejét, fölötte a felirat: „Vilma–Alfréd”. S aztán, ahogy a táviratok között lapozgatunk, egyszer csak a szemünkbe ötlik egy név – a Krúdy Gyuláé.

Hajós és Krúdy barátságáról szinte semmit sem tudunk. Írás nem beszél a kapcsolatukról, és ők maguk sem vallanak kettőjük viszonyáról. Hét szó azonban árulkodó. Hét szó, amelyet egy távirat őriz. Ez áll rajta: „Boldogságodban igaz örömmel osztozunk, Krúdy és felesége.”

Amikor Gedényi Mihály, a jeles Krúdy-kutató özvegyétől annak idején megkérdeztem, mit tud Krúdy és Hajós barátságáról, nyomban így kiáltott fel: „Hát, jóban voltak!”

Krúdy Zsuzsa (1919–1992), az író második házasságából született lánya tudat bennünket arról, hogy édesapjának voltak barátai, de nem abban az értelemben, ahogy általában a barátságot értjük. Apám, Szindbád című könyvében írja: „Érdeklődéssel fordult az emberek felé, de az üres locsogást, hangoskodást nem tűrte. A tehetségteleneket megvetette. Méltóságra, rangra fütyült, csak a szívéhez közelálló emberekkel barátkozott. …jól ismerte korának jelentős személyeit, eseményeit, problémáit.”

Krúdy sportszeretete közismert volt. Több írása tanúskodik erről.

„A csodálatos sportot megszeretni és véle az egész életen át foglalkozni megóvást jegyez a fiatalkor bánataitól, a férfikor csüggedéseitől és az öregség tehetetlenségétől. A testedző sport szenvedéllyé való fokozása a legjobb örökség, amelyet gyermekeinkre hagyhatunk. Nem kerülhet mélyen az élet válságaiba fiatalember, akinek legjobb barátja a diszkosz és a kard, nem töltheti céltalan siránkozással, önemésztő fájdalommal napjait a boldogtalan szerelem miatt a nő, akinek plasztron fedi a szívét, bús arcát vívókosár. […] A sportok a lélek jegesfürdői, a test örökös orvosai…” (Kardos kisasszonyok) Krúdy ebben az írásában a „szelíd” svédtornát, a „vetélkedő” úszást, a „jámbor” teniszt, a „mulatságos” evezést, a „ritka” céllövészetet is felemlegeti, de a sportok királyának a vívást tartja. Lehet-e jobban, szebben megfogalmazni a sport lényegét?

S írta mindezt Krúdy abban az időben, amikor – s itt Hajós Alfréd egyik leveléből idézünk –: „Nemcsak hogy nem becsülték, hanem le is nézték a sportban elért sikereket, s arról, hogy a hatóságok áldozatot hozzanak, még álmodni sem mertünk.”

*
Már az is érdekes, hogy Hajós is, Krúdy is 1878-ban született. Hajós Budapesten, Krúdy Nyíregyházán.
Hajós családjáról keveset tudunk. Az apa, Gelb, majd Guttmann Jakab (1840–1891) egy galíciai kisvárosból vándorolt Budapestre feleségével, Lőwy Rozáliával. A Dob utca 6.-ban laktak, a gyerekek itt születtek. Az apa zsákhordó munkásként hajórakás közben beleszédült a Dunába, és elsodorta az ár. Öt vagy hat gyermeke közül Arnold volt a legidősebb, aki 1882-ben az épülő, új országház közelében lévő Scholtz-féle uszodában tanult meg úszni.

Miután a Markó utcai főreáliskola eltiltotta diákjait a sportversenyektől, Guttmann Arnold 1895-től Hajós Alfrédként versenyzett. (Ezt a sportnevet már korábban is használta.) Az első újkori olimpiai játékokon a 100 és az 1200 méteres úszásban lett olimpiai bajnok. Az 500 méteren való szereplést a rossz időbeosztás miatt le kellett mondania. A Rudas fürdő vízéhez szokott Hajós tizenegy fokos, hullámzó tengervízben versenyzett. Testét előzőleg faggyúval kente be, így védekezett a hideg ellen.

Utólag bevallotta, hogy majdnem megfagyott! A díjátadáskor a zenekar az osztrák himnuszt kezdte játszani, magyar zászló is csak azért lobogott, mert Stobbe Ferenc újságíró az induláskor lopott egyet, „hátha szükség lesz rá” alapon. „Ez a magyar ifjú egy valóságos delfin!” – mondta Hajósról a díjakat átadó görög trónörökös. Így ragadt rá a „Magyar delfin” becenév.

A Magyar Királyi József Műegyetemen 1899-ben szerzett építészmérnöki oklevelet. Egyetlen fia, Endre (1910–2000) kifejezetten balos beállítottságú volt, 1936-ban Skóciába emigrált.

Krúdy Gyula édesapja (1850–1900) kisnemesi gyökerű, jómódú ügyvéd volt, elsőszülött fiát is ügyvédnek szánta. Édesanyja, Csákányi Julianna, a Krúdy család cselédjeként került be a famíliába. Csak tizedik gyermekük születése után, 1895-ben kötöttek házasságot. Apai nagyanyja Radics Mária volt, nagyapja az ugyancsak Krúdy Gyula névre hallgató 1848–49-es honvédkapitány a komáromi várban, Klapka alatt, utóbb a Honvéd Menház parancsnoka.
Az író 1895-ben érettségizett Nyíregyházán. Diáktársaival már 1892-ben megalapította a Nyíregyházi Sajtóirodát.
Ugyanebben az évben jelent meg első novellája. Az egyre iparosodó Magyarországon megindult a városiasodás, és Krúdyt a század végén (1896) már a fővárosban találjuk. Túl van a pályakezdésen, az első sikereken. Huszonegy éves, amikor 1899-ben feleségül veszi Spiegler Bella tanítónőt.

*

„Tizenhat esztendős koromban nehéz kardokkal, derékig meztelenül párbajoztam a huszárlaktanyában, s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel megúsztam” (Krúdy Gyula)
„Tizenhat esztendős koromban nehéz kardokkal, derékig meztelenül párbajoztam a huszárlaktanyában, s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel megúsztam” (Krúdy Gyula)
Fotó: MTI

Krúdy Zsuzsa írja Apám, Szindbád című könyvében édesapja gyerekkoráról: „Diáktársaival gyakran járt korcsolyázni a Poprád folyóra. Egyik alkalommal vigyázatlanságból beleesett egy halászlékbe.” Krúdy Mária (1907–1973, az író első házasságából született három gyermeke közül a legfiatalabb) teszi hozzá a Szindbád gyermekkora című kötetében: „Favágók és a folyó melletti kékfestőben dolgozó legények csákányokkal futottak a vízpartnak ahhoz a részéhez, ahol tapasztalatuk szerint a fiút még meglelhették. Meglékelték a jeget, és ott találták a gyereket eszméletlenül. De még élt. Magához térve jóságos, mosolygó arcokat látott maga körül; ő még alig eszmélt rá, hogy életben maradt, megmentői azonban már örültek, hiszen visszaadták az életét.” Tizenhárom éves volt.

Krúdy Péter (1885–1937 után), az író öccse jegyezte le visszaemlékezésében bátyjáról: „Nagyon kedvelte, szenvedéllyel kultiválta a korában divatos úri sportokat, mint például a vadászatot, agarászatot, vívást stb. Vadászgatni diák korában eleintén 6 mm-es flóbert puskával, később 9 mm-essel nagyon szeretett. […] A vadászatokon kívül kedvelte télen a korcsolyázást, nyáron meg az úszást. Korcsolyát kötni a fagyos-havas országutakon, el-ki Nagykálló felé, a »Csárda-tóra« és ott egész délután bukdácsolni, fakutyázni, estefelé fáradtan vissza szánkók után kapaszkodva skielni gyönyörű élvezete volt. […] Sokszor elmesélte, hogy milyen módszerrel tanította meg úszni egy felsőbb osztályos garabonciás diák, aki elkapván göncit parti ácsorgásában. »No Gyula, gyere ki!« kiáltással behajította a mélybe. – Persze, hogy kijöttem, mert mint látjátok, itt vagyok, de a tandíjat nem fizetem meg sohasem zseniális úszómesteremnek, – fűzte
a mese végére.”


„Tizenhat esztendős koromban nehéz kardokkal, derékig meztelenül párbajoztam a huszárlaktanyában, s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel megúsztam.” Ezek már az író sorai fiatalkoráról.

Látszólag ellentmond az előbbinek, hogy hetedik és nyolcadik osztályos bizonyítványaiban azt olvashatjuk: „Tornászatból felmentve.” (Ötödik és hatodik osztályban tornából 2-es érdemjegyet kapott.)

Krúdy Mária röviddel halála előtt – amikor már nem fogadott látogatókat – telefonba mondta el, hogy feltételezése szerint édesapja elsősorban lustasága és hirtelen növekedése miatt maradt távol a tornaórákról. (Ma már tudjuk, hogy szervi szívbaja volt. Ez okozta, hogy korán, 55 éves korában meghalt.)

Krúdy Gyula mesélte egyszer Kálmán Jenőnek, a neves publicistának egy átvirrasztott éjszaka után: „…A legmesszebb időkre visszakalandozó megérzés azt súgja nekem, hogy az első Krúdy, aki ezt a nevet viselte, még az Árpádok idején élt és pugil [= ökölharcos, aki öklével (pugnus, pux) viaskodott. A férfias küzdelemnek egyik ősrégi neme volt ez a görögöknél éppúgy, mint a rómaiaknál és az etruszkoknál. Hogy az ökölcsapásnak nagyobb erőt adjanak, az alsó kart és az öklöt vastag szíjjal kötözték körül, melyhez később ónt vagy vasat erősítettek. – K. A.] volt. Igenis pugil. Vagy ahogy ma mondanánk: igazságügyi bérvívó. Mert ha nem tudnád, az Árpádok alatt ők döntötték el azokat a bonyolult birtokpereket, amelyekben a király kancelláriák minden bölcsessége csődöt mondott. Ilyenkor a peres felek porondra állították a maguk pugiljait. Ezek, persze, a párviadal minden fortélyát ismerő, hatalmas erejű, ravasz, tapasztalt fickók voltak. A vesztes, ha egyáltalán túlélte a mérkőzést, attól fogva életfogy­tiglan tejbegrízre volt ítélve, mert fogai biztosan ottmaradtak a véres fűrészporban. Az én ősöm – közölte Krúdy büszkén és hirtelen kigyúló, csillogó szemmel – mindig győzött.”

„Egy jó fejjel kimagaslott az átlagemberek közül” – közli velünk Krúdy Péter. [Kilencvenvalahány kiló volt és 189 centiméter magas.] „Alacsony ajtókban, falusi mestergerendákban, víg disznótorokon, hetekig tartó lakodalmakon sokszor bevágta a fejét. Bizony ámulták-bámulták toldias erejét.”

Másutt pedig így vall bátyjáról: „Már kisdiák korában leszedegette a falról a rozsdamarta kardokat, rostélyos sisakokat, matrácszerű plasztronokat (amilyeneket az időben a régi magyar vívásnál használtak), és a vállalkozó kedvű pajtásokkal nem egyszer elkezdték csepülni-püfölni egymást, mígnem a nagy kardcsattogásra figyelmessé lett és elősiető édesanyánk véget vetett a rendesen első bőgésig tartó duellumoknak. Később a medvékkel-farkasokkal birkózó, rettenetes erejű báró Bottmer [helyesen: Bothmer Jenő (1866–1918)] híres vívó és céllövő huszárkapitánynak tanítványa lett. [Bothmer a Ludovika Akadémia vívótanára volt, 1895-ben indult a mesterek vívóversenyén, melynek során megkapta Budapest székesfőváros nagy aranyérmét. Aztán, 1896-ban a millenniumi versenyen, a mesterek kardversenyén második lett, és csak egy hajszállal tudta megelőzni a később legendás olasz vívómester, Italo Santelli.] Gyula ez első, nagyhírű mestere bravúrjairól, stiklijeiről egész legendák keringtek az országban szerteszét. […] Íme, ilyen tanítómestere volt Gyulánknak, hát akkor megértjük, hogy mint lett belőle párbajhős.”

*
Hogy miképpen ismerkedett meg Hajós és Krúdy? Erre sincs pontos adatunk, de biztosra vehetjük, hogy Krúdy, aki már gyerekkorában rajongott a sportért, érdeklődéssel figyelte Hajós olimpiai szereplését, és megismerkedésük után szóba kerülhetett közöttük ez az emlék. Egyáltalán a sport. Már csak azért is, mert az olimpiai győző Athén után nem fordított hátat a versenyzésnek, hanem atlétikában és futballban is kipróbálta erejét, képességét.

Labdarúgóként sem volt akárki: nemcsak a BTC első két bajnokcsapatának volt a tagja (1901, 1902), de játszott csatárt a magyar válogatott első hivatalos mérkőzésén is 1902. október 12-én Bécsben. S ha ezt még fokozni lehet: ő az egyetlen az egyetemes futballtörténetben, aki két egymást követő válogatott mérkőzés egyikén szövetségi kapitányként, a másikon játékvezetőként ténykedett!

Hajós Alfréd irányította szövetségi kapitányként 1906. november 5-én, a 10. sorszámú válogatott meccsen a magyar csapatot, a következő találkozón viszont, a 11. számú magyar–cseh mérkőzésen már a sípot fújva „vezényelte” a játékot. Nemsokára pedig a labdarúgó-szövetség egyik alelnöke lett, sőt a magyar futball ötvenedik „születésnapján” rendezett válogatott mérkőzésen őt kérték fel a kezdőrúgásra.

Krúdyt sem hagyta hidegen a futball. Megérezte, hogy egy nagyszerű játék van kibontakozóban. „Jön a sportok legmámorítóbbja, a futball – írja később a Sneider Fáni című publicisztikájában – …és a polgármester rúgja az első labdát az új sporttelepeken.” „Bárczyt, a népszerűt, magam is láttam, amikor az újonnan megnyíló futballpályákon személyesen rúgja az első labdát, és néha olyan sikeresen, mint a leggörbébb lábú csatár.” (A pesti ember örömös napjai)
Adódik az újabb kérdés: hol találkozhatott Hajós és Krúdy?

Krúdy Mária szerint a Dohány utcai Otthon Körben alakult ki közöttük szoros barátság. Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Szép Ernő, Csergő Hugó, Lázár Miklós, csupa neves ember járt ide. „Apám nagyon szerette az érdekes, színes, sokoldalú embereket. Hajós, aki a sportban és a hivatásában is maradandót alkotott, nem hiányozhatott
a baráti köréből.”

Krúdy Péter megerősíti, hogy bátyja a legtöbb időt az Otthon körben töltötte. Évtizedeken át naponta megjelent itt, átnézte kedvenc lapjait, eljátszotta a megszokott kártyapartit barátaival, akik kizárólag kebelbeliek voltak, tréfálkozott és beszélgetett velük.

A Dohány utca 76. alatt található Otthon Kört 1891-ben alapították. Írók, hírlapírók, művészek társasköre volt. A korabeli nagyterem lenyűgözte a látogatókat. Valaha a kapualjból nyíló előtér is vonzó volt. Az egész éjjel nyitva tartó, pazarul kivilágított társaskör földszintjén a magyar díszítésű padok a kényelmet szolgálták, az újságtartók pedig a színlapok és hirdetések böngészését tették lehetővé.

Ugyancsak Krúdy Péter írja bátyjáról: „Egyik legkedvesebb sportja, egyben leghasznosabb is,… a vívás volt… ha szerét tehette, fel-feljárogatott a vívótermekbe, leült egy kicsit szemlélődni és a hírős magyar mesterekkel szívesen elbeszélgetett. Aztán kardot fogott és vágott a levegőbe egy-két moulinét [csuklóforgást], majd kért egy parázs kis iskolát.”

*
Fodor Károly híres vívóterme 1888-tól a Petőfi Sándor utca 3.-ban volt, az egykori Koronaherceg utcában, a Trattner-féle átjáróházban, melyen a Városház felől is volt bejárat. Itt vívták a legelőkelőbb párbajokat. Krúdy A bátorság atyamestere című írásában emlékezik meg Fodor Károlyról:

„Az öreg Fodor a maga széles vállaival, hurkatöltő karjaival, nyájas flegmatikusságával, szolgálatkész lépteivel, bizakodó derültségével azt jelentette Pesten, hogy nem kell félni még az élesre köszörült kardtól sem… az öreg Fodorról mindenki tudta, hogy olyan nyugodtak lehetnek nála a párbajozók, mintha »az édesanyjuk ölében üldögélnének«. Lehetőleg kevés vért enged a mester elfolyni… de hát a társadalomnak szüksége volt arra a néhány csöpp vérre, amely naponta beharmatozta a Koronaherceg utca lovagtermét.”

Krúdy két nagy port felvert párbaja is a Fodor-féle vívóteremben zajlott. Az egyiket Szentkirály rendőrkapitánnyal vívta, akit súlyosan megsebesített a fülén („idegességében a zsebéből előrántott revolverrel hadonászott, talán kárt is tesz önmagában, ha a szemfüles öreg Fodor vívómester, ki történetesen jelen volt, ki nem csavarintja kezéből” – jegyzi meg Krúdy Péter), a másikat Stojanovits aktív huszárkapitánnyal. „Nagyon kemény, ádáz tusa volt, míg az utolsó összecsapásnál Gyula kardja súlyosan megsebzé Stojanovits szembojtját.”

A jól felszerelt termeket csakhamar ellepte tízéves kortól a felnőtt korig mindkét nem ifjúsága. Már 1890-től évente látványos vívóbemutatókra került itt sor, amely széles körben tette népszerűvé a sportágat. A neves mestereken kívül Fodor Károly több tornatanárt is foglalkoztatott. Köztük volt az író öccse, Krúdy Péter is.

Klell Kálmán, a vívósport történetének módszeres kutatója, adatgyűjtője jegyezte le: „Első mesterem Krúdy Péter volt, mi csak Petárnak hívtuk. (Mulatós ember hírében állt ő is, mint a bátyja.) Az első világháború után a Vas utcai iskolában kaptunk tőle vívóleckét. Mellesleg az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskola tornatanára volt. Az edzések után be-betértünk a Kovácsevics vendéglőbe (később Bástya étterem) egy korsó sörre. És természetesen Petár cehjét is mi fizettük ki. Egy évig tanított bennünket.”

Budapesten a 19. század végén terjedt el az egyesületi sport, s a modern, sportos életmód. Krúdy egy törtetőbb, erőszakosabb világ új jelenségének tartotta a sportok divatját. A századforduló fiataljairól mondja egyik hőse, Szomjas Guszti: „Amelyik nem bír kellő szellemi fegyverekkel, jeles bizonyítványokkal, az a testi erő fensőbbségénél fogva törtet előre. Ezért van divatban most mindenféle sport.” (Hét bagoly)

Krúdy több írásában feltűnnek a sport­emberek és a különböző sportágak képviselői. A Nagy kópé című regényében például egy evezősverseny tanúi lehetünk, melyet Rezeda Kázmér és Antónia a Margitszigetről néz. A Magyar Atlétikai Club (MAC) tagjai, a „macisták” bált is szoktak rendezni a Margitszigeten.

A szigeti egyesületi házban ebédelt vasárnaponként a Ne legyünk rosszak című novella egyik hőse, Képessy úr. A legrégibb pest-budai sport valószínűleg a lövészet volt. A 18. század óta művelték a két város lövőházaiban. Gyakorlásra 1903-ban Szemere Miklós, a kor egyik bálványozott alakja, a nagy kártyahős, az atyai barát lövöldét építtetett, amely több Krúdy-írásban is megjelenik. A pesti lóverseny pedig, amely az úri társaságban a Kékszalag hőse című regény szerint sokáig szinte az egyedüli sportot jelentette a 19. század végén, és a századfordulón élte fénykorát.

Hajós Alfréd katonaként vett részt az első világháborúban, Krúdy Gyula tollal mondott véleményt a harcokról. Hajós – még Guttmann Arnoldként – 1899. augusztus 14-én lépett be a császári és királyi haderőbe, mint államköltséges önkéntes, akit egy évi tényleges szolgálatra, kilencévi tartalékos és kétévi honvédségi szolgálatra köteleztek.

Harminckilenc évesen, 1916. december 7-től a harctéren találjuk, ahol „a 10. Isonzó csatában, ellenséges tűzben különös teljesítményt nyújtott”. Ezért a „Koronás Arany Érdemkereszt a Vitézségi Érem szalagján a karddal” kitüntetést kapta.

Amikor a frontra indult, 1916. december 7-én, a következő levelet írta feleségének:

„Kedves Fiacskám! […] Ezer és ezer gondolat kergetőzik fejemben, a régen múlt idők, múlt és közelmúlt. Az elsőben édesanyám alakját látom előtérben, egy kora özvegységre jutott Madonnát. Édesapám friss sírhantját, amelynél megfogadtam, hogy megkísérlem visszaadni azokat az örömöket, amelyektől a hitves halálával a sors Anyámat megfosztotta. Tizenhárom esztendős voltam akkor, éretlen gyerek ifjú, de az akaratom olyan volt, mint egy férfié. S ha visszagondolok az elmúlt 25 esztendőre, jóleső érzéssel konstatálhatom magamon, hogy amit a fiúi szeretet és ragaszkodás produkálni képes, hogy az Anyának örömet szerezzen, azt megtettem, s testvéreim boldogulásának elősegítésére, életének későbbi éveiben boldog és gondtalan nyugalmat szereztem.

A közelmúlt! Kilenc éve annak, hogy megismertelek Téged; megvallom, nemegyszer gondoltam, vajon tényleg egymáshoz valók vagyunk-e, hiszen volt idő, szinte rettenetesen, szinte a válás gondolatával eltávolodtak érzéseink. Még akkor is, amikor már itt volt a testünkből és a lelkünkből fakadt gyermekünk. A szélsőségek azonban idővel megszűntek, s én teljes meggyőződéssel éreztem, hogy más ember, mint Te nem is lehetett a feleségem, s igazán boldoggá nem tehetett más, mint éppen Te. Kezdettől fogva Te voltál a szerencsecsillagom, és Terád gondolva tudtam csak a karrierhez szükséges erőkifejtést végezni, lemondani olyan dolgokról, amelyek személyes hiúságomat és jóérzésemet szolgálták, s elérzékenyülni akkor, amikor Te és az én drága kisfiam, vagy pedig a Te végtelen jóságú Szüleid és testvéreid öröméről volt szó…”

Hajós 1917. június 16-án így írt a frontról:

„Édes véreim Imrém és édes Sándorom. [Sógorait említi.] Hol vagytok, és hogy vagytok? Ha van Isten és van irgalom a világon, akkor Benneteket meg fog kímélni a vasnak, a tűznek, a széthulló szikláknak borzalmas veszedelmétől a Gondviselés, és nem fog sebet ütni két jámbor embernek, legeszményibb szülőknek a szívébe a ti tragédiátok. Nem hiszem, és nem is tudom elképzelni, hisz itt fekszik előttem az Imrének saját kezű írása május 16-ról datálva, amelyben érdeklődik s aggódik sorsom iránt. Mert olvasta, hogy az olaszok legnagyobb lökése mifelénk irányult. A Sándor is írt, s várta a választ, olyan lehetetlennek tűnik, hogy bajuk essen. S mégis nyugtalan vagyok, remegek értük. Eh! Várjuk meg a holnapot vagy a holnaputánt, addigra életjelt adnak magukról.”

A Blockner család két legfiatalabb gyermeke, Imre és Sándor tizennyolc, illetve tizenkilenc évesen az iskola padjaiból sietett a harctérre. Az olasz harctéren vérzettek el. Együtt és egyszerre mind a ketten. Az apa, Blockner Izidor hősi megadással fogadta a sors megpróbáltatását.

*
Krúdy Gyula ezerkilencszáztizenhatban, az Erdélyi krónika című írásában így vallott a világháborúról:

„Aki eddig nem tudott imádkozni Magyarországon, most megtanul, aki eddig nem csikorgatta a fogát, nem szorította ökölbe a kezét és nem átkozta a mindenséget, amely őt magyarnak küldte el szenvedni e földre: itt az ideje, hogy elővegye a legvégső indulatot, amely után már csak egyetlen igaz indulat következik, a meghalás. A szeptemberi égboltozaton vérbeborult minden csillag, amelyet szelíden fénylőnek láttunk tegnap.”

A gordonkázás címszó alatt, ugyancsak 1916-ban:

„De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háború, midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi búbánat szokott véget vetni az életnek…, amikor valódi krinolinban repült a dáma…, senki nem sietett, csak a lóvasút…”

*
Hajós Alfréd 1953-ban, hetvenötödik születésnapján így vallott barátai körében az életről: „Millió ember halála, felbecsülhetetlen értékek pusztultak el. S mire véget ért a kataklizma, maga elé meredt az emberiség. Vajon mi történt? Nincs rá felelet! S mi lesz ezután? Nincs ember a földkerekségen, aki erre a kérdésre meggyőző választ tudna adni. Porszemek vagyunk ebben az egész világot átformáló viharban. S mégis! Minden ember ösztönös hajlama, hogy a földre szálljon, folytassa élethivatását, s újból nekiinduljon az életcéljának.”

Ha további analógiákat keresünk kettőjük életében, akkor Krúdynál is, Hajósnál is sokat mond ez a szó: Margitsziget. Krúdy 1918 őszétől 1930 tavaszáig József nádor egykori kastélyában, a Margitszigeten lakott.

Krúdy Zsuzsa így emlékezett szigeti lakásukra: „Felejthetetlen marad számomra József nádor egykori nyaralója, ahol életem első éveit töltöttem. Ez a Margitsziget közepén állott, egy több száz éves romfalhoz építve. A mi időnkben az egyemeletes, öles, vastag falú, zöld zsalugáteres, hulló vakolatú, foltozott tetejű házat kastélynak nevezték, pedig valójában bér- és szolgálati lakások voltak benne. […] Mi az emeleten éltünk, három irdatlan magas, nyikorgó padlójú helyiségben. Pici konyhánk a földszinten szerénykedett. Első szobánk – ezt »udvarinak« hívtuk – a lépcsőházból nyílott, amelyet egy szál dróton lógó villanykörte próbált hasztalan megvilágítani. WC-énk közös volt Földesékkel. Fürdőszobánk nem lévén, ingyenes bérletet kaptunk a Gyógyfürdőbe, ahol Apu napi vendég volt. …igen szerette lakhelyét, és ha csak tehette, bejárta. Lassan figyelve sétált. Szokása volt meg-megállni és nyomozni a lombban egy-egy cinkét, vörösbegyet. Ilyenkor derekát vastag bambuszbotjának támasztotta.”

Krúdy szenvedélyesen kutatta, magyarázta a sziget történetét, 1927-ben a Közmunka Tanács méltóságos elnökének egy „Margitszigeti Museum” felállítását javasolta, amelynek szervezésére és vezetésére ingyenesen vállalkozott. „A sziget 1000 éves múltjának emlékei, adatai és relikviái mind a birtokomban vannak” – írta. A szép tervből azonban, sajnos, nem lett semmi…

A jó barát és kortárs, Hajós Alfréd főműve, a Nemzeti Sportuszoda ma is azon a helyen áll, ahol Krúdy magányos sétái közben gyakran megfordult, és már első olimpiai bajnokunk nevét viseli. Az előzményekről annyit, hogy az 1927-es esztendő új pompába öltöztette a Császár uszodát. Hajós Alfréd tervei alapján lett belőle igazi Csaszi.

De a magyar úszósport vezetői nem érték be ezzel. Donáth Leót ebben az évben választották meg a Nemzetközi Úszószövetség főtitkárává. Komjádi Béla, az első vízilabda aranycsapat „megteremtője” közreműködésével sikerült kiharcolnia, hogy a Margitszigeten felépüljön a Nemzeti Sportuszoda. Az állam és a főváros egy-egy millió pengőt adott az építkezéshez, a Közmunkák Tanácsa a telket és a vizet biztosította díjmentesen. Alig egy évi építkezés után, 1930. december közepén Horthy Miklós kormányzó avatta fel a létesítményt, amely akkoriban Európa legszebb és legmodernebb sportuszodája volt.

A sors fintora, hogy szinte abban az időben (1930 elején), amikor elkezdődtek az uszoda építési munkálatai, Krúdy családjával Óbudára költözött, és nem vett részt a megnyitó ünnepségen. „Bár a hajócska [amely Óbuda és Újpest között járt] a szigetet is érintette, eszünkbe nem jutott kiszállni. Sőt szemérmesen elfordultunk tőle, annyira fájt a szívünk érte. Noha erről soha nem beszéltünk, egyikünk sem akart ott vendégként sétálni, ahol egyszer otthon voltunk…” (Krúdy Zsuzsa)
A Magyar Hírlap 1931. december 25-i számában már Óbuda jövője foglalkoztatta az írót. „…A harmadik terv volna a Nemzeti Stadion építése az óbudai szigetre. Ez a sportolóknak szentelt csodaépítmény már csak azért is inkább tétetnék ide, mint a tervbe vett Ferencvárosba, mert hisz erre vezet a külföldre vivő Bécsi út. Erre, Óbuda felé kell jönnie a fővárosba minden idegennek, aki megcsodálná a Nemzeti Stadiont!”

Hajós már 1913-ban (!) fölvetette a Nemzeti Stadion gondolatát, és a Puskás Arénát a mai helyére javasolta. Ezt követően állandó harcot folytatott a megépítése érdekében, és a sors megengedte neki, hogy negyven esztendő múltával meg is érje ezt a napot. Sőt meghívott szakértőként részt is vehetett a megvalósításában. Bárha Krúdy is közöttünk lehetett volna azokban a napokban!

Hét szó maradt fenn Krúdy és Hajós barátságáról: „Boldogságodban igaz örömmel osztozunk, Krúdy és felesége.” De olyan szavak, amelyeket nem küldözget az ember nap nap után a másiknak. Szavak, amelyek lázba hozták az emlékező krónikást is.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A kis ablak a mennyországból

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „...az esztendők elmennek és sohasem jönnek vissza többé”

1881
– Rajz –

– Beszéljen nekem valamit, kedves bácsi, az esztendőkről – így szólt a kis Katica hozzám egy este, midőn a kandallóban barátságosan pattogott a tűz. Az apró szikrák, mint valami tűzijáték, a lyukacsos vasajtón keresztül jobbra-balra ugráltak s jóformán a levegőben hamvadtak el.

– Miért vagy éppen az esztendőkre kíváncsi, kedves gyermekem?

– Mert lássa, az olyan nagyon furcsa, hogy az esztendők elmennek és sohasem jönnek vissza többé. Hova mennek azok?

– Elvesznek, édes picinyem. Hatalmas trónusán ül az idő, királyi palástban és aranyos jogarral; ő azokat átgyúrja és új esztendők lesznek belőlük.

– Hát az esztendőket sohasem lehet megtalálni?

– Nem bizony, édes lányom.

De miért szomorodtál el annyira?

– Mert ha én nagy leszek, meg akartam keresni azt az esztendőt, amelyik az én édesmamámat elvitte.

– Oh, te bohó! Hiszen az édes­mamádnak jó dolga van…

A kis Katica szemeibe drága harmatcsöppek gyűltek. Mintha megöntözött violák volnának.

– Dehogy van jó dolga, abban a csúf fekete földben… Ahol azok az utálatos férgek vannak. Aztán milyen hideg lehet ott! Szegény jó mamám!

– Nem úgy van az, gyermek! Nem érted te azt! Mikor édesanyádat a sírba tették, éjjel eljöttek az angyalok, kiemelték a hideg sírból és magukkal vitték a mennyországba.

– Hát igazán elvitték?

– Persze, hogy igazán.

– Honnan tudja a bácsi?

– Van nekem egy tükröm, hogyha én abba belenézek, mindent látok, ami a földön és az égben történik.

– Ugyan nézzen bele, kedves bácsi, hátha meglátná a mamámat, hogy most mit csinál? Vagy hagyjon engem is belenézni.

– Nem lehet ám. A tükörbe csak én látok; te mindjárt megvakulnál, ha belenéznél.

A kis Katica makacs, akaratos volt. Meg kellett neki tenni, amit kívánt.

Míg a gyertyákat felgyújtotta a cseléd, addig a bácsi bement a szobájába, meghagyva, hogy a kis Katica azalatt rendesen viselje magát, mert különben nem lesz tiszta a látása.

Mire visszakerült, a Katica nyakába ugrott.

– Ejnye, honnan olyan dohányfüst-szagú a bácsi? Nem pipázott maga odabent?

– Nem bizony.

– Hát belenézett-e a tükörbe?

– Persze, hogy belenéztem.

– Látta-e a mamámat?

– Bizony láttam.

Katica örömreszketve tapsolt kis kezeivel.

– Hát mit csinált? Hogy néz ki?

– Lassan, sorjába, kis picikém! Hajtsd ide szőke fejedet a térdemre, hadd mondjam el apródonkint; mert igen sokat láttam, véletlenül éppen jó időben találtam belenézni a varázstükrömbe.

– Ne várakoztasson hát olyan soká.

– Jól van, no. Ide hallgass! Mikor a tükörbe belepillantottam, az édesanyád éppen istenkével beszélgetett; szép piros selyemruha volt rajta, az arca meg szinte olyan piros.

– És mit beszélgetett az istennel? Emlegetett-e engem?

– Éppen rólad beszéltek.

– Oh, ne mondja! – kiáltott fel Katica, s arca kigyúlt, szemei ragyogtak az örömtől.

– Azt kérdezte az istenkétől, aki – mint már mondtam is neked – mindentudó, hogy jó kislány-e az ő Katicája?

Az istenke nagy zavarban volt arra nézve, hogy mit feleljen, mert eszébe jutott, hogy sokat pajkoskodol, tegnap is majd kitörted a lábadat a jégen, a bácsinak szót nem fogadsz s több efféle; de csak nem akarta megszomorítani a szegény megboldogult testvérhúgomat, s mondá, hogy nem tartozol éppen a rosszak közé.

– Oh, hála neked, istenke! Hát aztán?

– Édesanyád erre megörült s könyörögve tette össze kezeit a nagyhatalmú mindenség ura előtt, hogy engedje meg neki, hogy ő maga vigyázhasson rád az égből – és néha-néha éjjelenkint lejöhessen hozzád.

És az isten így szólt:

„Teljesítem kérésedet, jó asszony. Ezentúl egy kis ablakot csináltatok neked a mennyből, melyet odalentről nem fognak látni, s melyen által te mindent látni fogsz, amit gyermeked tesz és mond.”

– Úgy bizony, kedves Katicám! Ezentúl hát engedelmes légy, jó légy, mert a mamácska nézni fog rád.

– És igazán meglátogat engem?

– Meg bizony.

– De mikor?

– Mikor már alszol éjjel. Eljön fehér ruhában, szellemléptekkel, s megigazítja fejed alatt a vánkost s csókot lehet arcodra.

Katica egyszerre elkomolyodott. Nagy szöget ütött fejébe a bácsi elbeszélése. Kis homlokát összeráncolta, szemei tévetegen jártak ide-s-tova. Gondolkozott, nagy tervet forralt – a bácsi háta mögött.

„Nekem okvetlenül meg kell látnom a mamámat.”

Nem szólt semmit, hanem mikor aludni mentek, mikor a cseléd szobájába vitte, s mikor az is elaludott és hortyogni kezdett édesdeden, szőtte a tervet tovább.

Tehát a mamácska el fog jönni. Bizonyosan az éjjel is el fog jönni. Jól van, ő nem fekszik le, virraszt, ameddig lehet, hogy megláthassa. Mert neki okvetlen meg kell látnia.

De én istenem, ha jön, merre jön be? A szobaajtó nincs ugyan bezárva, de bezzeg be van a kapuajtó.
Az ablakon sem jöhet be.

Oh, ezen segíteni kell, hogy a mamácska bejöhessen.

Felkelt, lábujjhegyen odalópozott az ablakhoz és kinyitotta. Aztán visszafeküdt, s boldogan csukódtak le pillái, de nem aludott el, hanem a mamát várta. Meglehet, hogy később aztán el is aludt, és a mama meg is látogatta.

A decemberi hideg csak úgy özönlött a szobába. Reggelre a kis Katica nem tudta elmondani, találkozott-e a mamával, – torokgyíkot kapott. Harmadnapra az­után bizonyosan találkozott a mamával. S most már együtt vannak örökre.

Vége