Hétvégi melléklet

2020. május 23.

0523

Szeretet-fürdő

Vers

Dsida Jenő: A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

„Az számít, ha gyönyörű az idő”

Elaltatott szervezet

„Évek múlva, amikor már rég nem két bottal jártam, de eggyel se, lelkileg még akkor is a padlón voltam”

Morvai Katalin

Úgy gondolja, Istennel döntetlenre állnak, és olyan sok minden a bakancslistáján se maradt Monspart Saroltának, a tájékozódási futás világbajnokának, az első magyar női maratonistának, aki a hírnevét nem sportsikereinek, sokkal inkább a kullancsfertőzésből való felépülésének köszönheti. Áprilisban a nemzet sportolói beválasztották maguk közé tizenkettediknek, s erre nagyon büszke. Bár elmondása szerint mindene kopik, romlik, de hetvenhat évesen fejben igazán rendben van. Jó vele beszélgetni.

Fotó: Hegedüs Róbert
Fotó: Hegedüs Róbert
 

– Milyen lábbal kelt? Ballal vagy a rossz jobbal, amelyről azt mondta, amikor a nemzet sportolói közé beszavazták, hogy a bakancslistáján ez még rajta van, egy jó jobb láb.

– Nem is tudom, talán ballal? Igen, ballal kelek ki, de nem vagyok babonás. Sőt, ha azt vesszük, a tizenhármas számot kimondottan szeretem. Nemcsak azért, mert prímszám, hanem azért is, mert nekem szerencsét hozott. Atlantába ezerkilencszázhetvennyolcban meghívták a világból az összes flúgos nőt, akiről tudták, hogy futott már maratonit, és úgy kaptuk a rajtszámokat, hogy kinek milyen ideje volt, nekem csak a tizenharmadik legjobb volt, tehát
tizenhármas voltam. És akkor mondtam magamnak: Monspart, be kell kerülni a tízbe, az szép lesz – és második lettem. Lehet, ha van kint velem edző, és a végén rám szól, hogy menjek el az amerikai Marty Cooksey-val, aki kilőtt az utolsó két kilométeren, akkor nyerhettem volna. Pszichésen jól jött volna a biztatás. Vicces, akkor még a pálya mentén, egy teherautó platóján ülve kísértek a segítők, és a legtöbb csajnak, bocsánat, versenyzőtárs hölgynek kint volt az edzője, de a „keleti blokkból” csak engem hívtak meg, a tréneremet, Simon Dénest nem. Így sajnos egyedül voltam.

– Szóval, nem babonás. Nem is han­gulatember?

– Az számít, ha gyönyörű az idő. A szürke, esős napok nyomasztanak, de alapvetően nem vagyok hangulatember.

– Visszakanyarodva a bakancslistára, mi volt mostanában rajta, mióta gondolkozik arról, hogy még mit szeretne elérni?

– Régebben nem ez volt a gyűjtőneve a fejemben, de utazni nagyon szerettem, szerettünk Péterrel, a férjemmel, és gyakran szempont volt, hogy oda menjünk, ahol még nem voltunk. Nagy mázlim volt a sporttal, Puerto Ricótól kezdve, Perun át Tasmaniáig olyan helyeken jártam, ahová nem sportolóként vélhetően nem jutottam volna el. Persze mindig voltak saját elképzeléseink is. Pár éve Izlandon, Grönlandon jártunk, nem olcsó, de fantasztikus, az ott látottakból lehet még most is „meríteni”. Idősödve realistább vagyok. Felírhatnánk az Antark­tiszt is akár, de nyilván nem fogom tudni már soha megtenni azt a távolságot, amit ott kellene. Viszont olyasmi felkerült, hogy milyen jó lenne az unokáimat majd egyetemistának látni. Persze negyvenkét éve állandó kérdés, hogy miért nincs egy jó jobb lábam? Valamint szerettem volna a magyar nemzet tizen­két sportolójához tartozni, a nem olimpiai sportot képviselni az olimpiai bajnokok között. A nemzetközi élsport egyenrangúságát is üzenni. Van Magyarországon egy „Megszállottak klubja”, amelyet huszonhét éve Fa Nándor alapított. Tagjai azok az élsportolók, akik nemzetközileg elismert, kiemelkedő eredményt értek el nem olimpiai sportágban. Többek között, pár nevet említve, Fa Nándor és társa, Gál József, Besenyei Péter, Bérces Edit, Furkó Kálmán, Bolla Mária, Szendrő Szabolcs, és a maiak közül Lubics Szilvia, Kopár István és Szőnyi Ferenc. Na, és én. Most, amikor nem olimpia sportág képviselőjeként beválasztottak a nemzet sportolói közé a tagok, eszembe jutott, hogy már korábban is gondoltam rá legbelül. És végül most megtörtént!

– Ráadásul első körös döntéssel… Hogy telnek mostanában a napok, van-e változás a koronavírus-járvány miatt?

– Még most is, idősen is állandóan csinálnék valamit. Van Budapesten, az Országos Gyalogló Idősek Klubhálózata részeként két gyaloglóklub, amelynek edzéseit tájfutó társammal, Korik Verával viszem. Persze ez nem azt jelenti, hogy én gyalogolok elől, de a „karmesteri” pálca az enyém. Most jó esetben mindenki maga gyalogol, vagy a párjával. Annak, aki nem tud kimenni, sőt kertje sincs, azt javaslom – és ezt elmondtam már többször a Családbarát műsorban is –, ne üljön a lakásban karba tett kézzel. Tessék naponta háromszor tíz percet nyitott ablak mellett, helyben gyalogolni! Tagja vagyok az Idősek Tanácsának, ami azzal a céllal jött létre kétezer-négyben, hogy mi idősek talán tudunk olyat mondani a kormánynak, amire nem gondolna magától. Nos, pár hete azt találtuk ki, hogy a Maradj otthon! kampány idején a sok főzőműsor helyett, mellett – hiszen a túltápláltság sajnos népbetegség, és a karanténban túlságosan is sokaknak jár az esze az örökös étkezésen –, jó lenne az idősebbek, kevésbé gyakorlottak, okostelefonnal nem ellátottak számára otthoni gimnasztika gyakorlatokat mutatni a tévében. És ez is elindult, hála az égnek.

– Világéletében népszerű volt, szerették és szeretik az emberek, ezt érzékelte? Hogy kezelte? Terhes volt-e valaha?

– Ez kis túlzás, de egy világbajnok, aki ráadásul próbál az idősekkel kortársként foglalkozni, persze, hogy népszerű, de nem gondolkoztam ezen. Soha nem volt terhes és sose zavart az emberek szeretete, közlési vágya. A múltkor a cipőboltban szólított le egy asszony, és kifakadt: „Sarolta, nem tudok enni abból a kistányérból, amit ajánlott a hatvan év felettieknek”. Az ilyen megnyilvánulások jól esnek, azt érzem belőle, hogy a mondandóm célba ért. Ha az a kérdés, törekedtem-e arra, hogy az is szeressen, aki nem, hát nem. Nem vagyok az az ember, aki azt szeretné, ha mindenki szeretné.

Monspart Sarolta: Azt hiszem, most is azért élek még, hogy támogassam az időseket abban, hogy rendszeresen mozogjanak, hogy egészségesebben éljenek
Monspart Sarolta: Azt hiszem, most is azért élek még, hogy támogassam az időseket abban, hogy rendszeresen mozogjanak, hogy egészségesebben éljenek
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Az ilyen szeretetmegnyilvánulásokból van itt és most felidézhető emléke?

– Sok van szerencsére, említek párat. Talán tíz éve is, amikor az utcai futás már népszerű volt Magyarországon, volt egy nem túl szerencsés nevű csoport, a Dagadt Köcsögök futóklubja, amit egy túlsúlyos informatikus – Moós Gergő – alapított, aki életmódot akart váltani. Ő keresett meg, hogy tartsak nekik edzéseket. Aztán kitalálták, hogy a Nyugati felüljárónál, ami az én rendes törzshelyem volt, ahonnét a versenyek idején lelkesítettem a teljesen kifáradt maratoni és félmaratoni futókat, hogy egyszer csak jön egy futó, és kapok tőle egy szál fehér rózsát. Pár perc múlva jön a következő klubtag, tőle is kapok egy szálat, és ez így ment huszonvalahány szál fehér rózsáig. Mint utóbb kiderült, a híd lábánál adta kézbe a rózsaszálat futóinak Gergő, aki egy idő után felküldött egy kicsi vizes vödröt is. Elsírtam magam, amikor a harmadik szál is megérkezett, és rájöttem, ez itt nem véletlen. Máskor tihanyi levendulás zacskót kaptam a harminckilencedik kilométernél az egyik tihanyi futótól, addig cipelte. De a legnagyobb meglepetés az volt, amikor a tájfutó Hegedüs Ábel és Kiss Endre kitalálták, hogy íratnak egy könyvet az ötven futóévem – ezerkilencszázhatvan–kétezer-tíz – kapcsán, és felkértek nagyon sok embert a sportág nemzetközi és hazai mezőnyéből, sportoló tanítványaim közül, sőt a munkatársaim közül is, hogy írjanak valamit nekem, rólam. Amikor ezt a könyvet megkaptam, az olyan volt, mint valami szeretet-fürdő! Egész éjjel olvastam és könnyeztem, megfizethetetlen egy ilyen könyv­ajándék! A könyvről eszembe jut A futás csodálatos világa könyvünk Miltényi Márta sportorvossal, amit az amatőr futóknak írtunk kilencvenegyben. Örömünkre nagyon hamar elfogyott, mert akkor még nem volt itthon olyan könyv, amely edzésterveket kínál kezdőknek, és sportorvosi tudományt, segítséget nyújt az amatőröknek. Még futóterepek ajánlása is volt a végén, országos térképekkel.

– Nyilván sokszor elmondta már, egy olyan sportágban lett topversenyző, amit nemigen ismertek és nem is tartottak számon az emberek, a magyarok különösképpen nem. Vajon mikor született meg a Monspart Saci? Akkor, amikor ezeket az eredményeket elérte, vagy akkor, amikor a tájfutásnak köszönhető betegsége miatt majdnem meghalt?

– Sokkal, sokkal ismertebb lettem a betegségem után, az abból való nagyon nehéz kimászásommal. Persze, rengeteget edzettem, és végül világbajnok lettem, de az tett országosan ismertté, hogy rengeteget szenvedtem, küszködtem azzal, hogy járókerettel, két bottal, majd sántán, de felépüljek a kullancscsípés okozta encephalitisből, a vírusos agyvelő- és agyhártyagyulladásból. Még ezt követően is indultam futóversenyeken, pár év múlva hatperces kilométereket tudtam futni, a korábbi három-négypercesek helyett. Egyszer megláttam magam a tévében, hogy sántán milyen szánalmas a futómozgásom, és eldöntöttem, nem versenyzem többé.

– Két nagy betegséget sikerült összeszednie. Az első teljesen készületlenül érte az orvosokat, félre is kezelték, majdnem belehalt. Ketten is meghaltak Ön mellett a kórteremben, az édesanyjának szóltak, jó lenne, ha papot hívna…

– Nem volt ismert akkoriban a kullancs-encephalitis, sem a Lyme-kór. És továbbra sem tudok haragudni az orvosokra, hiszen akkoriban még nem tanultak az egyetemen a kullancsok terjesztette betegségekről. Félrekezeltek. A hasam fájt és negyvenegy fokos lázam volt, ezért bevittek a Sportkórházba vasárnap, és kivették a vakbelemet. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de sajnálták a szegény élsportolót, és elaltattak a műtéthez a helyi érzéstelenítés helyett, amivel elaltatták az egész szervezetem védekezését – én nem ébredtem fel egy hétig. Másnap, hétfőn, miután kómában voltam, a keretorvosunk, Somogyvári doktor úr mondta ki, hogy „ez kullancs lesz”. Gyorsan átvittek a László Kórházba, már alig működött valamim, a szerveim sorra adták fel. Már a vastüdőt is odakészítették. Közben a Jóisten elkezdte számolni, hányadik ima jön Saroltáért, és szombaton reggel, az ezeregyediknél úgy döntött, felébreszt. Két erdész is meghalt mellettem az intenzív osztályon, valószínűleg nekik nem volt olyan jó regenerálódó képességük, mint nekem, az élsportolónak, akinek a napi két kemény edzés között is regenerálódnia kellett éveken át.

– Volt halál-közeli élménye? Tapasztalt bármi olyasmit, amit manapság a szak- és nem szakirodalom ezzel kapcsolatban leírt: alagút, fények, ismerősök a mennyország kapujában?

– Nem emlékszem semmi ilyenre. Egy történetet mesélnek erről az időszakról, amikor a keretorvossal bejött a szövetségi kapitány, a magas Skerletz Iván megtekinteni az intenzíven, és eljátszották, hogy mindketten orvosok, beöltöztették őket. Iván, amikor meglátta, mennyire nem vagyok jelen, hogy mindenhonnét lógnak a csövek és már alig vagyok harminchat kiló, összeesett. Erre azt mondta az intenzív orvos, kicsit gunyorosan Somogyvári doktor úrnak, „persze, orvosok, látom”… Sajnos én ezt nem láttam, de befizettem volna rá.

– Szóval, imákat mondtak Önért. Vallásosak?

– Igen, mind a négyünket így neveltek. Templomba jártunk, és a szüleim szinte köteleztek, hogy amikor vasárnap este, hullafáradtan hazajöttem a versenyről, akkor is el kellett menjek az esti misére a Városmajorba. Restellem, de olykor elaludtam, s elkezdtem napszemüvegben járni, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a lebukásom. Felnőttként már tudom, nem ezen múlik a vallásosság kérdése. Nem járok rendszeresen templomba, de hiszek Istenben.

– Visszakanyarodva a sporthoz, miért akart atléta lenni? Nem érte be a tájfutással, Ön volt az első nő, aki lefutotta a maratoni távot Magyarországon. Valami sztori is rémlik, hogy Rózsavölgyi István, a nagy magyar középtávfutó sikerek kovácsa nem vállalta, mert nőket nem akart edzeni? Mi az igazság?

– Rózsavölgyi úgy jött a képbe, hogy még a hatvanas években a tájfutó fiúk gyorsasági állóképességi edzésekre jártak hozzá, és lementem én is, hogy bekéredzkedjek. A nagy futó és jó edző Rózsás azt mondta elsőre, hogy lányokat nem edz. Én meg láttam, hogy ott fut a Gyulai Pista és az akkor még tán csak barátnője, Kazi Olga, és rámutattam, mire ő, hogy valóban, de a lányok mindig nyafognak, mire én, hogy az első nyafogásomkor elküldhet. Nahát, ott maradtam, hamar jóban lettünk. A mosolygós kék szemével követte, miket futok a pályán, s leírta az edzéstervet, hogy mit fussak kint a terepen, tájfutóként. Korábban, mikor az egyetemre felvettek, az ötvenháromban világcsúcsot futó négyszer ezerötszázas váltóból, edzőm volt Béres Ernő is rövid ideig. Tájfutóként nem kellett klubot váltanom, de az ELTE dékánja azt mondta, egy elsőéves „mat-fizes” legyen legalább BEAC-os atléta. Így az lettem. Akkoriban még nem voltam igazán jó futó, kicsit duci, semmiképp nem gyors, de így is nyertünk mezeifutó-bajnokságot, az Európa-bajnok Nagy Zsuzsával a BEAC-nak.

– Milyen edzésterveket kapott Rózsa­-völgyitől?

– Brutálisakat! Pályán tízszer nyolcszáz időre, vagy hosszú terepfutásban tízszer egy kilométer lendületesen és közte ötszáz méter könnyen. Egyszerű, de nagyon nehéz. Mindig fiúkkal mentem, velük együtt kibírtam valahogy. Később a híres négyesből Garay Sándor is volt az edzőm, remek erőnléti tornatermi edzéseket tartott reggel hattól. Nem volt sosem tájfutó, de a közép- és hosszútávfutók felkészítéséhez nagyon értett. A leghosszabban Simon Dénes volt a futóedzőm, ekkor már szparis voltam. Ő hatvankilencben, Athénban, maratonin Európa-bajnoki hatodik lett, és ezután kezdett edzősködni. Szuper edző lett ő is. Nem minden világbajnok lesz jó edző, nekem sikerült a legjobbak közül találkoznom párral, akiktől sokat tanultam, és használtam is szövetségi kapitányként. Ezen kívül telente a Vasasnál sífutottam Beták Imre edzőnél. Ott is nyertem pár bajnokságot, leginkább olyankor, amikor vizes, latyakos, ragadós hó volt. Amikor tiszta és jeges volt a terepen a sífutónyom, kiderült, hogy én igazából síelni is alig tudok…

– Honnan jött a maratoni futás vágya?

– A bennem munkáló lázadás is hozta, hát mi az, hogy csak a fiúk futhatnak maratonit? Akkor még háromezer méter volt a leghosszabb női táv, ami nekem, aki tíz kilométerre készültem tájfutásban, kifejezetten rövidnek számított. A történet azzal kezdődik, hogy hetvenkettő szeptemberében megnyertem a világbajnokságot, nagy mellényem lett, meghívtak a svédek egy tizenöt kilométeres terepfutóversenyre a stockholmi Lidingő-loppetre, ahol csak második lettem egy svéd atlétanő mögött, és akkor azt mondtam magamnak, Monspart, itt a büntetés, a november elejei Csepel-maratont le kell futnod! Megkérdeztem az akkori edzőmet, Garay Sándort, hogy le tudom-e futni a maratonit. Meg ne próbáld, szólt a válasz. Ez pont elég volt nekem. Nőként nem kaptam volna rajtszámot, de a fiúk szereztek egyet, és elindultam. Odaúton Tökölig a versenybírák egyre csak kiabáltak, álljak ki, aztán visszafelé, ahogy közeledtem a célhoz, ők lettek a legnagyobb szurkolóim. A cél előtt pár száz méterrel ott állt Sanyi bá, az edzőm is, és azt mondta, tudtam, hogy el fogsz indulni, hoztam egy tortát. Ennek a futásnak köszönhetem, hogy utána meghívtak Atlantába a nem hivatalos női világbajnokságra és még jó pár futóversenyre világszerte.

– Miért csinálta? Imádott szenvedni?

– Minket sokat bántottak, cikiztek, főleg az atléták, hogy milyen turistasport ez a tájfutás. Meg akartam mutatni, hogy mi is érünk valamit. Ehhez most szervesen kapcsolódott, óriási örömömre, hogy közülünk is lehet valaki a nemzet sportolója.

– A tájékozódási futáshoz mi vonzotta jobban, a természet szeretete és a költői énje vagy a futás közbeni térképolvasás,
a gyors döntést igénylő nehéz helyzetek?


– Ez nagy kihívás volt mindig, térképpel a kézben jól és azonnal dönteni. Hiszen ritkán az egyenes a legjobb választás. Engem ez érdekelt. Emiatt sokszor elmentem más klubok térképes edzéseire is. Gyakorolni, tanulni. A Vértesben nem volt két egyforma edzése az embernek, az olyan, mint egy csipke, lefut egy gerinc, arról oldalt lefutnak újabb gerincek, és ezekről a kisebb gerincekről is mindkét oldalon újabb kis gerincek. Az egyik legnehezebb terepünk itthon, tájékozódásilag. És persze jól futni is kellett tudni. A bajnoknak azzal az optimálisan maximális sebességgel kell futnia, amellyel nyerhet, de még nem hibázik a tájékozódásban. Na, ezt eltalálni nem mindig lehet. Költői énem meg sajnos nincs, pedig humánra jártam, ahol viszont a reál tárgyakból tűntem ki.

– Ezért felvételizett végül mate­matika-fizika szakra?

– Igen, noha kiskoromban még bohóc akartam lenni. Édesapámtól örököltem e téren valamit. Emlékszem, a városmajori általános iskolában a János vitéz előadásán én voltam az öreg, trottyos francia király, a Szilágyi gimiben is játszottunk, jártunk ide-oda előadni, de nekem mindig a „hülye”, komikus szerep jutott. Azért nem mentem a színművészetire végül, mert ott kellett volna tudni szavalni, én azonban a versekkel hadilábon álltam. Végül is azzal, hogy tanár lettem, majd edző, mind a kettőhöz jól jött a kis színi tehetség. El tudtam adni például a prím és imaginárius számokat, vagy bármit. Szerintem jó az, ha egy tanárnak van egy kis humorérzéke és színészi képessége.

– Az egyetem hogyan viszonyult ahhoz, hogy élsportoló, sőt, magyar válogatott?

– Az ELTE TTK matematika-fizika szakán a tanárok nem voltak meghatódva egy élsportolótól. Igazuk volt. Semmilyen könnyítést nem kaptam, tanulnom kellett, ugyanúgy mint mindenkinek. Elsőként a Soroksári Ének-zenei Általános Iskolában ötödik-hatodikosoknak tanítottam matematika-fizikát. Nem volt nehéz. De érdekes. Szerettem. A gyerekek sokszor kint vártak a HÉV-megállóban. Itthonról odáig kábé másfél óra volt az út. Napi kétszer másfél óra, ez összesen három, így tanultam meg svédül, ülve, állva a tömegközlekedési járműveken. Szerettem volna olvasni és érteni a svéd tájfutó szakirodalmat, hogy a legjobbaktól tanuljak, és még jobb eredményeim legyenek. Közben a tanítást is élveztem, emlékszem, mértanból a téglalap területét, kerületét úgy tanítottam, hogy a mérőszalaggal kimentünk a tanulókkal a játszótérre, és ott lemértük a homokozót, a mérleghintát, ami adódott. Ez így sokkal tanulságosabb volt, mintha bent a teremben felírtam volna valamit a táblára.

– Egy év után mégis otthagyta az iskolát.

– Mert a váltakozó időrend miatt csak egyedül tudtam edzeni minden második héten. A következő tanévben átmentem
a Rákóczi Gimnázium esti és levelező tagozatára, de a délutáni edzésekkel itt is mindennap ütközött a tanítás eleje.
Aztán a Spartacus vezetése látva, hogy az eredményeim egyre jobbak, kínált egy sportállást félévtől. És következett a gyönyörű tájfutókorszakom, amiben szinte napi huszonnégy órám volt az élsportos felkészülésre. Ha nem is fizették meg, de nem is azért csináltam. Csodálatos volt. Éjszakai versenyek, kartörés, vetélkedés a sportág legjobbjaival, a skandináv menőkkel, sikerek, világbajnoki cím, utazások, maratonik és sífutás télen. Rengeteg új sportbarát. Majd hetvenháromtól a rádiós László Györggyel a futó-kocogó versenyek országos szervezése az amatőr sportolóknak,
a lakosságnak.

– Aztán, harmincnégy évesen, további sikerek kapujában, egy kicsi ronda állat, a kullancs mindennek véget vetett.

– És jött a sánta, beteg korszakom. Évek múlva, amikor már rég nem két bottal jártam, de eggyel se, lelkileg még akkor is
a padlón voltam. Nehezen emésztettem meg, hogy ugyanazon a zebrán, amin régen átlibbentem, most nem tudok áttotyogni, mert piros lesz közben. De aztán mázlim volt, Skerletz Iván felkért szövetségi kapitánynak a tájfutóknál, és megtalált Kocsis Árpád a Budapest Sportirodától, hogy írjak edzésterveket. Sorra jöttek mások is, hogy csináljunk futóklubokat, tartsak előadást, s közben Péterrel (Feledy Péter, egykori tévériporter, majd az MTV alelnöke – M. K.) neveltük Botond fiunkat. Azt hittem, hogy akkor most már minden jól van, egyenesbe jöttem, elkezdtem a futókat és az egészséges életre vágyókat jó értelemben szolgálni. Megbeszéltem a Jóistennel: kaptam tőle egy világbajnoki aranyat – mert kicsit ő is kellett hozzá – , utána elvette a futólábamat, tehát döntetlenre álltunk, ő meg én, és az imámban azt kértem tőle, hogy jó, akkor most egál, de maradjunk is ebben, én nem kérek többet tőle, de ő se bántson engem…

– Igaz-e, hogy az első betegségét követően a gyerekszülést tulajdonképpen terápiaként javasolták az orvosok?

– Igen, ha nem lettem volna beteg, akkor most nem lenne Botond, nem lenne férjem, hanem futnék a hetvenhat évesek közt, táj­futást, maratonit, amit lehet. Az úgy volt, hogy amikor elkezdtem kilábalni az intenzívről, akkor azt mondta az orvosom, Biró László, aki fantasztikus orvos és ember volt, hogy ő megtette, amit lehetett, a többi az én dolgom. Szerinte sokat lendíthetne egy terhesség és szülés, mert olyankor a szervezet összekapja magát. Pár hónap múlva a híres pécsi idegorvos, Bodosi Mihály is megvizsgált, bedugott a „tepsibe” az MR alá, és azt mondta, magából már soha nem lesz élsportoló, viszont nem hülyébb, mint volt, ennek örüljön. És akkor még nem örültem. Csak lassan álltam át, hogy igazi családos, dolgozós életem legyen. Így született nyolcvanegy végén Botond fiam.

– Botond mennyiben Monspart és mennyiben Feledy? Azért is kérdem, mert a férje sokszor és szívesen beszél róla, aki nagyon fiatalon sikeres külpolitikai újságíró és vezető lett, Ön meg nagyon ritkán, mintha Botond inkább az apja fia lenne.

– Hm… Jó keveréket kapott a gyerek, az biztos. Kicsit az én matematikus, racionális észjárásomat és kicsit Péter jól beszélő, riporteri vénáját. Ők mindketten jogász végzettségűek. Viszont Botond is skorpió, mint én. Ő szokta már felnőttként mondogatni, ugyan anyuka, ne veszekedjünk, két skorpió… Amikor cseperedett, nagyon fárasztó tudott lenni a sok munkám mellett. Mondtam is neki, hogy egy nap kettőt kérdezhet, többre nincs időm, nekem más emberekkel is kell foglalkoznom. Ez tán szigorúan hangzik, de ő feltalálta magát, kérdezett mástól, itt volt a két nagymama, a nagypapa, mindenki boldogan beszélgetett vele. A gyerek, és ezt tanultuk is, hiába dolgozik a két szülő, mégis otthonról veszi föl a legtöbb mintát, azt, hogy itt könyvek vannak, hogy hogyan viselkedünk egymással, még akkor is ez ivódik bele, ha konkrétan nem vagyunk esetleg együtt túl sokat. De felnőtt, megáll a lábán, családja és gyerekei vannak, és természetesen tudok róla beszélni én is, nemcsak a férjem. Ha az a kérdés, igen, büszke vagyok rá. Annak nem örülök, hogy elvitte külföldre a három unokát, de annak igen, hogy az európai jezsuita egyház kollégiumának civil igazgatójaként értékes munkát végez Brüsszelben.

– Mindig ebben a házban élt. Hűségből?

– Való igaz, hűséges típus vagyok, de őszintén szólva, ez egy ragyogó hely, Buda egyik központja, ha kiülünk a teraszra, még a Városmajori Színpad zenéjét is halljuk. Maga a lakás is elég nagy. Persze az ötvenes években, amikor gyerek voltam, kilencen laktunk itt, és reggelente nem könnyen osztoztunk a fürdőszobán. Akkor nem láttam nagynak. Edzés szempontjából azonban ideális volt, innen gyakran futottam a János kórház, Budakeszi út, Páty irányába, alig járt az úton autó akkoriban. De nem használnám a hűség szót a lakás kapcsán, igaz a dédnagyszüleimé volt a ház, de a dédnagyapám ezt az emeletet leszámítva elkártyázta a kétemeletest.

– Vajon a kutyája kapcsán használná?

– Feltétlenül. Amikor sánta lettem, akkor kaptam az első kutyát Pétertől, ő volt Samu, az óriás schnauzer, aki velem jött, hogy futáskor ne féljek egyedül az erdőben. Elkezdtem ugyanis félni attól, hogy ha úgy adódna, már nem tudnék elfutni. Aztán később, Botond érkezésekor édesanyám azt mondta, vagy a kutyára vigyáz, vagy a fiamra. Nem meglepetés, hogy a kutya került el tőlünk. Majdnem két évtized elteltével jött egy berni pásztor, Dorka, nyolc évig élt velünk, és most itt van Derke, aki most lesz kilenc, de jól tartja magát, ő is berni, de „beleszólt” egy collie. Érdekes, fokozatokkal okosabb még az elődjénél is. Reggel vele kezdek, együtt levegőzünk, ő szaladgál, én sántán lépkedek a Városmajorban, remekül elvagyunk. A környéken a többi kutyás gazdinak én vagyok a Derke néni, ahogy én is a kutyájuk nevéről nevezem meg őket. Érdekes, heterogén társaság, de most a járvány idején nem traccsolunk, nem verődünk össze, mindenki óvatos.

– Lehet egyedül ücsörögni, merengeni. Hadd kérdezzem, rájött-e már az élet értelmére?

– Ajaj, nehéz dió, az ember bölcsül, keresi a válaszokat. Bármi is akartam lenni az évek során – gyerekorvos, bohóc, tanár, edző, utazó, meghívott vendég –, mindig segíteni akartam. Azt hiszem, most is azért élek még, hogy támogassam az időseket abban, hogy rendszeresen mozogjanak, hogy egészségesebben éljenek. Nagy szavak, de talán az én életem értelme, hogy utat mutassak: ne a kifogást keressük, hanem a megoldást!

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Angol világ Szegeden

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „Hanem hát azért baka a baka, hogy mindig csínyen jár az esze”

 (2.)

1878

Egyszóval vegyük úgy, hogy ünnepelt szépségek körében vagyunk.

Úgy is vettük; kivált mikor borozás közben egy kis londoni köd nehezedett az agyvelőnkre, egészen megbarátkoztunk Angliával és azzal, amit adott.

– I love you! – mondám, szememet lehunyva és szemérmesen odahajolva miss Jane-hoz.

Ezt az egyetlen szeretem önt mondatot tudom a szótárból.

Miss Jane rám bámult kicsinyre szabott savószín szemeivel és a fejét rázta, hogy nem érti.

Talán rosszul ejtettem ki. Felírtam hát egy szelet papirosra.

Innen sem értette meg. Bizonyosan nem tud olvasni.

Megnyugodtam a megváltozhatlanban, hogy nem vagyunk képesek egymást megérteni, s szinte irigyeltem János barátunk ötletét, aki a maga missének meg-megveregette a karját, azután meg-megveregette jelentőségteljes pislantással a fehér márványasztalt, amivel azt akarta vele megértetni, hogy a karja oly fehér, mint a márvány és olyan kemény.

De még odább ment leleményességben és önfeláldozásban Pista; ő egy nemzetközi csókot cuppantott miss Elise arcára, amitől nyomban elálmosodott, már tudniillik nem a miss, hanem – a Pista.

– Hollá! – Ezt nem szabad így hagyni. Hadd énekeljék el neki a missek a rule Britannia-t.

Elkezdtem mindenféle mimikával, kézzel-lábbal magyarázni, hogy az angol nemzeti himnuszt akarjuk hallani, a világverő brit flották harci indulóját, melyben benne van a skót kardok csörgése, villámok csattogása, riadó trombiták harsonája, haragos tengerek zúgása. Halljuk a rule Britannia-t!

Csak félig-meddig értette a három hölgy, összesúgtak hát, anyanyelvükön tudakozva egymástól.

– Cso kce? (Mit akar?)

– Pesen (Éneket) – mondja az egyik.

– Kerú? (Melyiket?) – kérdi miss Elise.

– Tú Anglickú. (Azt az angolt) – súgja miss Jane.

Teremtő uram istenem – kiáltám föl önmagamban elálmosodó szemeimet megdörzsölve és homlokomat megtapogatva, hiszen én értem minden szavukat.

Izgatottságomban rávágtam öklömmel a nagy márványasztalra úgy, hogy táncoltak rajta az üres üvegek.

– Uraim, én folyékonyan tudok angolul. Mindent, de minden értek.

– Hát mondta valaki, hogy nem tudsz? – szólott közbe Pista.

– Igen, de még ez este nem tudtam.

– Lehetetlen!

– Becsületemre mondom, nem tudtam.

– Akkor hát most sem tudsz.

– Akár egy Shakespeare, hallgassátok!

S ezzel a legfesztelenebb és a legfolyékonyabb konverzálást kezdtem a kisasszonyokkal, kik elsápadtak az ámulattól, éppúgy, mint barátaim.

– Ez aztán isteni csoda! Mégis csak szép dolog kapacitásnak lenni. Az embernek megnyílik az esze, s egy momentum alatt benyeli az egész angol nyelvet.

– Hja, így van az – mondám önérzettel –, ha az embernek kifejlettebb a koponyája, mint a Sennyei Pálé.

Nemes mulatság fejlett ki. Hangzott a rule Britannia, és vígan csörömpöltek az összekoccanó poharak.
Laci, Pista és János rágyújtottak egy-egy itthon termett nótára, vegyítve szomorút víggal, frisset mélázóval, költőit frivollal…

  Az ánglius híres lányok,
  Kilenc rétű a szoknyájuk,
  Három módis, három sáros,
  Három pedig…

Yes – mondák a missek vigyorogva, mint megannyi tengeri fóka.

Az angol köd mindinkább reánk ereszkedett A Hungária gázlámpái egyre fogytak, az óra egyre többet mutatott éjfél után, a felszolgáló pincérek szeme folyton kisebbedett míg ellenben a számla folyton nagyobbodott. (Így pótolja ki magát az anyatermészet.)

Végre valahogy hazavergődtünk.

Most reggel, amint fölébredve eszembe jutott azon isteni csuda, hogy én angolul is tudok, keresztül gondoltam múltamat, s íme rájöttem, hogy én ezt a nyelvet önkéntes koromban a pajtásaimtól tanultam meg apródonkint és öntudatlanul a báró Mamulya-ezrednél.

Persze, hogy a fiúktól tanultam.

Hanem hát azért baka a baka, hogy mindig csínyen jár az esze. Az akasztófáravalók elhitették akkor velem, hogy az a cseh nyelv.

S hittem egész tegnapig.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom