Hétvégi melléklet

2019. november 9.

1109

Tücsökzene

Vers

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
 

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
 

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
 

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.

Véletlenek sorozata

Sodrásban

„...komoly és jelentős emberekkel készítettem interjút. Például Valéry Giscard d’Estaing volt köztársasági elnökkel...”

Kő András
Havasi János: Csodálatos német és magyar parasztpolgárokra emlékszem, akik között felnőttem. Ott egy pofon nem csattant el, 
és a falusiak példát adtak az emberi méltóságból
Havasi János: Csodálatos német és magyar parasztpolgárokra emlékszem, akik között felnőttem. Ott egy pofon nem csattant el, és a falusiak példát adtak az emberi méltóságból
Forrás: MH/Hegedüs Róbert


A Párizsi Magyar Intézet igazgatójának lenni kitüntetés, szolgálat és felelősség. Rangos feladat a magyar kultúrát közvetíteni és a franciát befogadni. Ez volt a feladata Havasi Jánosnak, aki négyéves munkája elismeréseként a francia főváros polgármestere nagyérméjének ezüst fokozatát vehette át a közelmúltban. A kitüntetés adta az apropót a vele való beszélgetésre, melynek során feltárult egy sokoldalú, izgalmas és elgondolkoztató életút.

– A Wikipediában azt olvastam, hogy „Havasi János regényes életet élt”. Mi volt ebben a véletlen, és mi volt a tudatos?

– A véletlennek nagy szerepe volt az életemben. Alapjában véve fatalista vagyok. Ha visszagondolok a velem történt dolgokra, akkor elmondhatom, hogy egyetlen kanyarját sem magam terveztem meg, hanem valamilyen tényező hatására következett be az irány, és ebbe az irányváltásba belenyugodtam. Természetesen ahol nem éreztem jól magam, ott egy idő után változtattam.

– Mondhatjuk, hogy sodorta az élet?

– Igen, abszolút módon sodort. Ha most újrakezdhetném, lehet, hogy olyan valamit csinálnék, amelyben a mélységekhez eljuthatok. Nagyon sok mindenbe belekezdtem, amit valójában nem vittem végig. Édesanyám hatására elkezdtem hegedülni tanulni, de két és fél év múltával abbahagytam. Ugyanígy nagyon vonzott a jogszociológia az egyetemen, de ez is visszamaradt.

– Miért a jogi egyetemet választotta?

– Oda is véletlenül kerültem. Dombóváron érettségiztem, francia tagozaton, és történelem–francia szakra szerettem volna menni Szegeden, de ebből sem lett semmi. Akkortájt egy kedves barátnőm volt, aki a Pécsi Tanárképző Főiskolára jelentkezett, ezért azt mondtam, hogy én is megcélozom valamelyik pécsi egyetemet. Az ikertestvérem a jogra járt, ez szintén motivációs tényező volt, hogy tizennyolc évesen se szakadjunk el egymástól. És csodák csodájára, ezerkilencszázhetvenben felvettek.

– Miért mondja, hogy csodák csodájára?

– Mert abban az időben nem volt általános, hogy az egyházi iskolák vagy papi család diákjait azonnal, mindjárt az első évben felvegyenek az egyetemre.

– Csak megerősíthetem, amit mondott, mert Pannonhalmán is így volt…

– Igen, igen. Negyedéves koromban tagja voltam a felvételi bizottságnak. Egy lány a debreceni egyházi iskolából brillírozott a felvételin, de amikor kiment azt mondta a felvételi bizottság elnöke: „Ne vegyük fel, kell, hogy egy évig tisztuljon a feje!”

– Az ön édesapja pap volt?

– Evangélikus lelkész. Anyai ágon nagyapám is.

– Mi az első emléke gyerekkorából?

– Mikuláskor kiosztott az óvó néni néhány szelet csokoládét és azt mondta, hogy „gyerekek, ezt Sztálin bácsitól kaptátok”. Történt ez ezerkilencszázötvenötben. Akkor voltam hároméves, és Sztálin már két éve halott volt. Az SZKP huszadik kongresszusára is csak ötvenhat februárjában került sor. Amiről még beszélnem kell: egy ezer lélekszámú észak-baranyai faluban, Kapos­szekcsőn születtem, ahol hihetetlenül civilizált paraszti és kisiparos társadalom élt együtt. A háború előtti német többség kétharmadát kitelepítették, és helyükre felvidéki magyarokat ültettek. Ezeknek az embereknek be kellett költözniük a németek házaiba, és jó képet vágni az együttéléshez. Apámnak, aki szintén felvidéki, rimaszombati származású volt, balanszíroznia kellett a két társaság között. Csodálatos német és magyar parasztpolgárokra emlékszem, akik között felnőttem. Ott egy pofon nem csattant el, és a falusiak példát adtak az emberi méltóságból. A másik, a körülmények. Később a katonaságnál a városi gyerek nyüszített, ha egy héten egyszer volt csak meleg víz, nálunk a parókián sem volt fürdőszoba, és lavórban mosdottunk.

– Schopenhauer mondta: „Gondra, fájdalomra, bajra minden időkben szüksége volt az embernek. Egy nehezék nélküli vitorlás labilis, és képtelen tartani az irányt.”

– Így van. Megkeményedtünk. Ha biciklit akartunk venni, akkor el kellett menni a téeszbe bálázni vagy gyümölcsöt szedni.

– Azt mondják, az iskolának nem nevelnie kell az életre – az iskolának magának az életnek kell lennie.

– A mienk az volt. A gimnáziumban még ott voltak azok a klasszikus műveltségű egyetemi színvonalú professzorok, akik a nyugdíj előtt álltak. A fizikatanárunk például Öveges professzorhoz hasonló mentalitású csodálatos kis öreg volt, aki minden kísérletét így kezdte. „Na, nézzük gyerekek, tudja-e a fizikát?” Habzsoltuk a programokat. Hat óránk volt mindennap, szombaton is, és utána történelemszakkör, énekkar, atlétikai edzés, iskolazenekart alapítottunk, és – bírtuk. Két kilométert gyalogoltam az állomásig, utána a dombóvári állomásról fel a gimnáziumba még másfél kilométer, este egy fárasztó edzést követően haza, aztán még tanulni. Végtelenül tartalmas, középiskolás időszak volt.

– Olvastam, hogy egyetemi évei alatt nagyon komolyan atletizált.

– Több számban megyei bajnok voltam. Négyszázas rekordomat csak évekkel később döntötték meg. Alapvetően sprinter voltam, de indultam távolban, magasban, súlylökésben és a végén tízpróbában is. Számomra igazi becsülete ma is csak az atlétikának van!

– Olimpiai bajnok kalapácsvetőnk, Zsivótzky Gyula mondta nekem, hogy azért választotta az atlétikát, mert ebben a sportágban minden lemérhető. Nem pontozásos sportág, ahol csalni lehet.

– Így van. Ikertestvérem még most is versenyez a szenior korosztályban, de én már nem kockáztatom meg, mert Párizsban kaptam egy szívinfarktust…

– Hogyan csöppent bele az újságírásba?

– Hát, ez érdekes. Édesanyám volt a grafomán. Megjárta a lágert, a málenkij robottal éveket töltött a Donyec-medencében, de már előtte vezetett naplót, amiről mi gyerekek nem tudtunk. Ügyesen titkolta. Idősebb korában is mindent feljegyzett, dokumentált, nagyon jó stílusa volt, szép szálkás betűi voltak. Már az általános iskolában indultam irodalmi pályázatokon, nyertem is egyszer egy megyei második díjat, a gimnáziumban pedig, tizenhat éves koromtól a Tolnai Megyei Népújságot tudósítottam a dombóvári eseményekről. Óriási szó volt, amikor érkezett a postán ötven forint honorárium. Mindig is szerettem írni, így mondom: inkább írni, mint beszélni. Természetes volt, hogy az egyetem alatt is írogattam a diáklapba. És ekkor jött a véletlen: éppen utolsó államvizsgámra készültem, és azon töprengtem, a diploma után mihez fogjak – arra gondoltam, elmegyek Tamásiba bírónak –, amikor szembejött velem az utcán egyetemi barátom, Szántó Péter. Azzal fogadott, hogy az Universitas című összegyetemi lapnál megürült egy újságírói státus, nem akarom-e elvállalni. Arra gondoltam: miért ne? Elviselhető fizetést ajánlottak. Ugródeszkának jó volt. A MÚOSZ-iskola elvégzése után áthívtak a Dunántúli Naplóhoz, ahol aztán több évet eltöltöttem.

– Mit köszönhet Havasi János az újság­írónak?

– A Dunántúli Napló mai fogalmaink szerint közhasználati lap volt. Baranyának akkor négyszázharmincezer lakosa volt, és a Napló mindegyik család asztalán ott volt. Az országos napilapoknál lévő kollégákkal szemben neked vissza kellett menni Szigetvárra, Komlóra és a többi településre egy következő eseményre, oda, ahol szembesítettek a korábbi írásoddal. A pesti kollégák jöttek, írtak valamit, és többet nem találkoztak azokkal, akiket megszólaltattak. Ezért aztán megtanultuk, hogy mi a felelősség. Ha a pártvezetőség kifogásolt valamit, Mitzki Ervin főszerkesztő igyekezett megvédeni minket. A főszerkesztő-helyettes, Báling József kiváló szakember volt. Mellesleg ő tudta, hogy édesanyám málenkij roboton volt, jóllehet erről nemigen beszélgettünk. Csak elejtett szavaiból következtethettem rá. Büszkén vállalta sváb származását.

– Aldous Huxley amerikai író mondta egy interjúban: „Szívből ajánlom az újságírást az inasévekre. Arra kényszerít, hogy különféle tárgyakról írjunk, fejleszti a kifejezőkészséget, megtanít az anyag gyors áttekintésére, és rászoktat arra, hogy szemügyre vegyük a dolgokat.” Azért faggatom erről, mert íróként is jelentkezik majd.

– Egyetértek a fentiekkel, és azt tenném még hozzá, hogy a tömörítést és a lényeglátás képességét is megtanulhatja az ember. Úgy kell húsz-huszonöt sorban tudósítani egy eseményről, hogy semmilyen lényeges dolog ne maradjon ki. Az olvasó úgy fogja látni a dolgokat, ahogy a tudósító látta. Ha ügyes volt, hiteles képet ad, ha valamit rosszul látott, akkor valakinek fájdalmat okoz.

– Első könyve ezerkilencszáznyolcvanötben jelent meg, a Miért nem dalol a kalapács? címmel, a Zeneműkiadó gondozásában. Mi inspirálta a kötetet?

– Egy nagyszerű zenetanár, Pécsi Géza úgy gondolta, hogy a szakmunkásképző diákjainak is joguk van a zenei nevelésre, ezért kidolgozott egy modellt, amivel az irodalom- és a történelemóra ellopott tizenöt percében élvezhették és megszerethették a zenét. Az év végén pedig elvitte őket koncertekre. Fölkaroltam a kezdeményezést, több cikket írtam róluk a Dunántúli Naplóban, majd elhatároztam, hogy zenei szociográfiát írok a modellről. Az utcáról bekopogtam a Zeneműkiadó szerkesztőségébe, ahol egy lelkes szerkesztőnő azt mondta: „Ez egy jó téma. Tudja mit, írja meg!” Amikor a könyv megjelent, és először a kezembe vettem, végigrohantam vele az utcán, csókolgattam a borítót, és amikor senki sem hallotta, azt kiabáltam: „Könyv! Könyv!” A téma egyébként a mai napig aktuális.

– Melyik az a könyve, amely a tucatnyi kötet közül a legközelebb áll a szívéhez?

– Nehéz kérdés. Volt egy másik kedvenc témám, amely Kele, a léleklátó címmel ugyanabban az évben jelent meg. Különös történet. Egy olyan látnokról szól a kötet, akit a budapesti rendőrség a harmincas években, negyvennégyig bezárólag, hivatásos látnokként foglalkoztatott.

– Hogyan bukkant a témára?

– Hat-hét évvel a diploma megszerzése után találkoztam egykori kriminoló­giai professzorommal, Vargha Lászlóval, és ő említette, hogy egy lipcsei barátja, bizonyos Armin Forker írt Kele Jánosról, és ebben a szakcikkben szóba hozta, hogy a jogi praxisban nagyon ritkán fordul elő, hogy egy állam hivatásos szervei okkultistát vesznek igénybe a nyomozáshoz. Azt kérdezte Vargha Lászlótól, hogy nincs-e a környezetében egy újságíró, aki feldolgozná az ötvenhétben elhunyt Kele történetét. Rögtön vállaltam! Megkaptam azt az írást, amit az ezerkilencszázban Baranyában született Keléről a keletnémet professzor írt. Nagy szegénységben, édesanyjával és a húgával élt. Nyomdásztanuló lett, és már fiatalkorában hipnotizálta a társait. Később kiment Németországba, hogy tovább képezze magát a nyomdászatban. Ott újra felfedezte azt a képességét, hogy előre, meg visszafelé is belelát emberek sorsába. Két nagy jelentőségű meglátása volt: Hamburg kikötőjében ténfergett, amikor egy matróznak azt ajánlotta, ne szálljon fel a hajóra, mert el fog süllyedni. A matróz szót fogadott, a hajó pedig elsüllyedt. A sajtó már ezt felkapta. Ezerkilencszázharmincban a legendás német nehézsúlyú ökölvívónak, Max Schmelingnek is megjósolta – aki az amerikai Jack Sharkey-vel készült megverekedni –, hogy győzni fog, de meglepő vége lesz a meccsnek. Az amerikait mélyütés miatt leléptették, és Schmeling lett a világbajnok.

– Hogyan próbált anyagot gyűjteni a „léleklátó” feltérképezéséhez?

– A meglévő kevés adat alapján írtam egy cikket a Dunántúli Naplóban, és kértem azok jelentkezését, akik Kele Jánossal valamilyen kapcsolatban voltak. Hátborzongató, ami történt: a lap eljutott a lipcsei egyetemi könyvtárba, az egyik könyvtáros ismerte a „léleklátó” tevékenységét, és elküldte a cikkem fénymásolatát Kele Passauban élő fogadott fiának. Mikor a „léleklátó” kiment a húszas évek elején Németországba, megismerkedett egy német háborús pilóta özvegyével, és elvette feleségül. Az özvegynek volt egy fia, Wolfgang Unger, akit Kele megtanított magyarul, s így el tudta olvasni az írásomat.

– Újfent a véletlen! Néha a leggondosabb tervek is zátonyra futnak, bármennyire is szeretnénk hinni, hogy magunk igazgatjuk a sorsunkat. Néha pedig megmagyarázhatatlan erők kezében vagyunk. Ezt még
Kele intézte…

– Lehetséges… És akkor Wolfgang Unger a szerkesztőségen keresztül felvette velem a kapcsolatot, és eljött Magyarországra. Harkányban találkoztunk. Hozott magával egy paksaméta újságkivágást, francia, egyiptomi, angol, német lapok cikkeit, meg nevelőapja naplóját, amit sajnos nem élete végéig, de sokáig vezetett. Valamennyit átadta nekem. Nekem sikerült többekkel találkoznom, akik Kelével kapcsolatba kerültek. Akkor még élt a sógora, egy fogorvos. Éltek olyan asszonyok, akiknek Kele életvezetési fogadónapokat tartott a Nádor kávézóban, Pécsett. Öt-hat személyes találkozás összejött. A legszkeptikusabb a sógora volt, de amikor hosszabban elbeszélgettünk, egyszer azt mondta: „Volt egy olyan eset, ami engem is elgondolkoztatott.” Egy végzős középiskolai osztály egyik tagjának azt mondta: „Magának van egy közeli hozzátartozója, egy magas rangú katona.” „Igen – felelte a fiú –, a nagybátyám a honvédségnél tábornok.” „Hamarosan háború lesz – mondta Kele 1935-ben – az ég szerelmére kérem, ne kövesse a nagybátyja tanácsait,
ne legyen katona, mert maga az elsők között fog meghalni.” A fiú nem fogadta meg a tanácsot és a doni kivonuláskor, még ukrán területen, partizántámadás következtében meghalt. A honvédelmi levéltárban megtaláltam az eset leírását.

– Munkája során arra a következtetésre jutott, hogy Kele valóban „léleklátó” volt?

– Teljes mértékben. Azért is mondom ezt, mert nagyon bizalmatlanul álltam hozzá a téma feldolgozásához. Arról nem beszélve, hogy nyolcvanötben az okkultizmusról írni nem volt comme il faut. Magánkiadásban jelent meg a könyvem, de így is engedélyt kellett kérnem a Kiadói Főigazgatóságtól. Kele még a harmincas években visszajött Magyarországra és negyvennégyig itt tevékenykedett, majd negyvennégy végén visszament a németekhez, és ott praktizált.

– Hadd térjek át egy másik izgalmas témára. Tíz éve hadisír-kutatással is foglalkozik. Ebbe a korántsem szokványos témakörbe hogyan csöppent bele?

– Bennünket a háború családilag többször megérintett. Édesanyám első férje, a nővérem édesapja, a Don-kanyarban veszett el negyvenhárom január tizennegyedikén, a scsucsjei áttöréskor, két nappal az urivi szovjet offenzíva után. Mi „Jancsi bácsit” eltűnt személyként kezeltük, kísértetként élt a családban. Apám tábori lelkészként két és fél évet töltött hadifogságban. Gyerekkorunkban nem meséket mondott, hanem tábori élményeivel traktált minket. Édesanyám negyvennégy karácsonyától negyvenkilenc októberéig málenkij roboton volt a Donyec-medencében. Csikóstőttősön fogták el, a szomszéd faluban, amikor Budapestről hazamenekült a szüleihez. Két szénbányában dolgozott, az egyikben négy, a másikban egy évet töltött.

– Ki várta, amikor hazajött?

– A kislánya, Klári, aki negyvenegyben született, és hároméves volt, amikor elvitték mellőle. A férjéről nem tudott semmit.
A hadifoglyok jelentős része addigra már hazaérkezett. Úgyhogy aztán ezerkilencszázötvenben holttá nyilvánították Jancsi bácsit, és még annak az évnek a karácsonyán újra férjhez ment az édesapánkhoz. Így születtünk meg mi, az ikertestvéremmel ötvenkettőben. Anyánk három évvel a születésünk előtt jött haza, mégis, amikor már eszméltünk, ez nekünk olyan távolinak tűnt, mintha a mohácsi vészről vagy a tatárjárásról beszéltünk volna. Most jövök rá, hogy a szüleinknek pedig milyen közeli élmény volt a mi születésünk.

– Feltételezem, hogy édesanyja sokat mesélt a láger elviselhetetlenségéről.

– Egyáltalán nem! Ők nem nagyon beszélhettek erről. Tábori levelezőlapjai voltak, amelyeket megőriztek a nagyszüleim. Mi gyerekek azonban ezeket a levelezőlapokat sem láttuk. Csak elejtett mondatai voltak. „Hát igen, ez ismerős nekem, ez a Makajevka” – mondta egyszer. A konyhában ott lógott a pufajkája, amiben hazajött, egyetemista hobóként az egyik férfigombolású, durva vászoningében jártam.

– Látszott rajta, hogy milyen szenvedésen ment keresztül?

– Nagyon kemény asszony volt. Inkább azt mondom, hogy megedzette. Olyan tenyere volt, mint egy férfinak. Öt évig szenet lapátolt, de soha nem panaszkodott, alig szedett gyógyszert, és az érzelmi életét eléggé rejtegette.

– Találkoztam egy orvossal, aki Ausch­witzból szabadult és megkérdeztem, mit érzett, amikor a szovjetek felszabadították a tábort. A válasza ez volt: „Már semmit. Annyira kiürültünk érzelmileg.”

– Igen, igen. Ezt éreztük anyánk szemében is. Negyvennyolc végén úgy volt, hogy hazajöhet, a teherautó azonban nem a vasút­állomásra vitte, hanem egy nyolcvan kilométerre fekvő másik táborba. És akkor szerintem szegény anyám összeomlott. Addig azért voltak barátai, egyikkel később is tartotta a kapcsolatot, én pedig egy szigetfalui nénivel találkoztam, aki a rabtársa volt a második táborban. Ő mondta, hogy Irénke, az anyám nagyon hallgatag, magába zárkózó asszony volt. Olyan csalódás érte, hogy már senkiben nem bízott.

– Innen már egyenes út vezetett oda, hogy elkezdjen hadisír-kutatással foglalkozni. A lehetőség is adott volt, mert a televízió lett a munkaadója. Többször járt riport- és kutatóúton a Donnál, a Donyec-medencében, az Urálban, Galí­ciában, Erdélyben, Lengyelországban.

– Filmek is születtek. Most fejeztem be az egyik könyvemet. Egy nagy fejezetet írtam a kutatásaimról. Többször megpróbáltam édesanyámat is rávenni arra, hogy nyilatkozzon, de mindig elhárította. Hiába tettem eléje a magnetofont, „kapcsold ki!” – mondta, a kamerát hideglelősen elutasította. Füzes Miklós pécsi levéltáros, aki nyolcvankilencben elsőként jelentetett meg a témáról Modern rabszolgaság címen egy könyvet, megpróbált protekciót kérni tőlem, hogy beengedjük édesanyánkhoz, de azt a választ kapta, hogy szó sem lehet róla. Élete végén, amikor már az Alzheimer-kór tünetei erősen látszottak rajta, és a kamerát egyszer bekapcsoltam, kétperces fragmentumokban ki lehetett belőle szedni dolgokat, de ezek a felvillanások már nem voltak olyan értékűek, mint amikor még részletesen el tudta volna mondani, hogy mit élt át. Tizenegy éve halt meg. Előkerült a szekrény aljából harminc darab tábori levelezőlap, egy-két levél, amit ismerősei vagy lágertársai írtak, úgyhogy nagyjából rekonstruálni lehetett a történteket. Volt egy kis jegyzetfüzete, amelyet az első tábor után eltüzelt, mert úgy gondolta, ha megtalálják, emiatt nem jöhet majd haza. A lényeg az, hogy kilencvenkilencben, amikor a Duna Tévétől átkerültem a Magyar Televízióhoz, a szombat reggeli Aranyfüst című műsorhoz hasonlóan Belénessy Csaba létrehozta a Mit üzen a múlt a jövőnek című műsort, s engem hívott oda felelős szerkesztőnek. Kinyílt egy újabb ajtó. Elég sokat foglalkoztunk a második világháborúval, eltűnt katonákkal és foglyokkal. Lassan megérlelődött bennem, hogy önálló műsort kellene készíteni erről. A tévé akkori vezetése mellénk állt, s tizenhárom éve útjára indult a Sírjaik hol domborulnak? című heti magazin. Emellett Bús János hadtörténésszel alapítottunk egy honlapot, ami a Haboruskeresoszolgalat.hu címmel a mai napig működik, bár az utóbbi időben nem jutott időm a gondozására, és az adatbázisaimat is frissíteni kellene. A tartalom egy részét átmentettem a Facebookra is.

– Ha arra kérném, mondjon egy különleges történetet kutatóútjai sorából, melyikre esne a választása?

– Bús Jánossal, valamint egy tévés kollégámmal, Debreceni Mihállyal kétezer-tizenegy táján Galíciába mentünk, haditemetőket keresni. Misi kiválóan beszélt ukránul. Remek térképeink voltak, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk beazonosítani a haditemetők helyét a galíciai falvakban, akkor éppen Kolomea környékén. Kimentünk az egyik területre, de sehol egy lélek nem volt, végül belebotlottunk egy emberbe, aki azt javasolta, hogy az erdő nyiladékán menjünk befelé, ott lehet valami. Elindultunk egy dűlőúton. Kora decemberi nap volt, már sötétedett, nagyon hideg volt, csúszott az út. Egy idő után már féltettem az autót, és megálltam. Debreceni Misiék előrementek. Egyszer csak hallom, hogy kiabálnak: „János, János, gyere gyorsan, hozd a kamerát!” Tőlem száz méterre ott volt egy hihetetlen méretű, magányos fa, és alatta állt egy ember. Úgy két kilométeres körzetben senki. Hogy került oda? Mit csinált? Rejtély volt. Semmi nem volt nála. Bizonytalanul ácsorgott. Kérdezi tőle Misi, hogy tud-e valamilyen magyar katonasírról itt a környéken. Azt mondja az öreg: „Igen, itt van Pásztor János sírja” – és lemutat a lába elé. És valóban, egy már nagyon elsimult sírhant látszott. „Én itt nőttem fel – mondja az öreg –, itt volt egy település, ami már nem létezik, a házak is összeomoltak, ez volt az utolsó sírhalom, ahol még nyolc-tíz éve látszott egy névtábla. Megjegyeztem, hogy kinek a neve állt rajta.”

– Utánanéztek, hogy ki volt Pásztor János?

– Sajnos nem tudtunk meg róla semmit.

– Más: összefonódott az élete Párizzsal. Mit adott a város?

– Nagyon sokat. Amikor elkezdtem a franciát tanulni hatvanhatban, semmilyen reményem nem volt, hogy valaha kijutok. De olyan részletesen tanultunk Párizsról, hogy álmaimban is ott jártam. El tudtam mondani a hidak nevét és azt, hogy melyik temetőben milyen hírességek nyugszanak. Aztán, amikor húsz évvel később mégis kijutottam, kicsit csalódás volt, hogy az Eiffel-torony kisebb, mint gondoltam. Kilencvenkettőtől két éven át a Magyar Intézet igazgatóhelyetteseként dolgoztam, és tudósítottam az esztendő karácsonyán indult Duna Televí­ziót, továbbá a Magyar Hírlapot s az Új-Magyarországot. Ebben az időben komoly és jelentős emberekkel készítettem interjút. Például Valéry Giscard d’Estaing volt köztársasági elnökkel, Raymond Barre egykori miniszterelnökkel, Danielle Mitterand-nal és Alain Juppé külügyminiszterrel. Amikor Boross Péter miniszterelnök kilencvennégy tavaszán kint járt, egyetlen napon több magas rangú politikussal találkozott, mint előtte és utána bárki. Kétezer-tizenöttől jelentősen eltérő közegbe csöppentem. Bizony, megváltozott a magyar–francia viszony. Intézetigazgatóként az én szerepem is egészen más volt a korábbiakhoz képest. Nem állítom, hogy kezdetben nem nyomasztott a felelősség, hogy a magyar kultúra egyik végvári kapitánya lettem.

– Miért él Pécsett?

– Egyrészt mert oda kötődöm. A két fiam Pécsen járt iskolába, egyetemre, és harmincöt évig ott tanított egy általános iskolában a feleségem. Budapesten nem tudtam gyökeret ereszteni. De a család nagy része ma már a fővárosban él, és az unokáim is.

– Magyarországon kívül hol tudna még élni?

– Sehol másutt. Négy év Párizs után sem mondok mást. Jó volt hazajönni. Ha mégis választanom kellene, akkor esetleg egy eldugott dalmát halászfaluban, a tenger partján tudnék élni. Balatonakaliban van egy kis pincénk, ahonnan rálátok a tóra. Nincs annál csodálatosabb. Semmit sem csinálni, csak a tücsökzenét hallgatni este, és nézni
a Holdat, a csillagokat.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A rokkant szekér

„...visszahozzák ám fordulókor a kötelemet meg a fámat”

1882

Az Alföldön utaztunk egy kormánybiztossal, s minthogy olyan dologban jártunk, amely nem tűrt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következésképp nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szőregen.

De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenőnél összetört a tengelyünk, s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.

Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon úgy ki volt sujtásozva piros paprikakoszorúkkal, mint egy ünneplő dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, miképp ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.

Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, éppen csak olyanformán nézte, mint ahogy a felhőket szokás, amikor mindegy neki, akár keletnek mennek, akár nyugotnak.

No, mármost mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemű instrukciója a magas kormánytól.
A kocsisunk is kétségbeesett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?

– Hej, földi – szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot –, mit lehetne itt most csinálni?

Az immel-ámmal közeledett s azután úgy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:

– Azt voltaképpen tudni nem lehet.

– A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.

– Föl azt, föl lehetne…

– Csak mármost volna aztán valahol egy ilyen fa – szólt a kormánybiztos idegesen.

– Hiszen ha volna.

– Nem lehetne keríteni valahol?

– Dehogy lehetne – mondá a gazda, pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.

– De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? – faggatta félig ingerülten a kormánybiztos.

– Hát iszen csak van – szólt lustán s nehány perc múlva előhozta a tengely-támasztéknak valót.

Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, mellyel odaerősítsük a néhai tengely roncsaihoz.

– Egy kötél kellene még ide, gazduram.

– Hja – mond az fejvakarva. – Persze hogy persze.

– Hát azt mármost hol vegyünk?

A horgosi ember vállat vont.

– De hol ám? – vélekedék rendíthetlen nyugalommal.

– Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjúkötél, vagy egy kötőfék?

– Akad… de bizony akad – dünnyögé ásítva s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rác kocsis erőlködését, amint az végre nyélbe üti a szekeret.

– Most pedig mivel tartoznánk? – kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn újra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.

– No, ugyan mivel tartoznának? – szólt csodálkozó szemekkel.

– Ej, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?

– Nem értek! – felelte durván.

– Akkor hát menjünk, kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!

– Jól van, jól – kiáltotta utánunk –, hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet meg a fámat.

– Hophó! Megállj, kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? – pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. – Más úton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája meg a kötele végett.

– No, no… kár az emberre törni – szólott csillapítólag. – Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!

…Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotográfiáját.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom