Hétvégi melléklet

2019. április 27.

0427

Ringatók

Vers

Gerencséri utca

Gerencséri utca,
végig piros rózsa.
Szállj le, kocsis, az ülésről,
szakajts egyet róla.

Le is szakajtottam,
el is hervasztottam,
gerencséri leányokból
egyet választottam.

A Gerencséri utca kezdetű magyar népdalt
Kodály Zoltán gyűjtötte a Nyitra vármegyei
Gerencséren 1906-ban. Új stílusú népdal,
alkalmazkodó ritmussal.

 

Művész Páholy

Divertimento

„Abból indulunk ki, hogy botfülű gyerek nincs, mindenkit meg lehet tanítani arra, hogy kormányozza a hangját”

Péntek Orsolya
Szőnyi Erzsébet: Úgy éreztem, hogy szorgalmasabban és pontosabban kell mindent elvégeznem, mint a fiúknak, hogy legalább annyit elérjek, mint a férfikollégák. Megérte…
Szőnyi Erzsébet: Úgy éreztem, hogy szorgalmasabban és pontosabban kell mindent elvégeznem, mint a fiúknak, hogy legalább annyit elérjek, mint a férfikollégák. Megérte…
Forrás: Hegedüs Róbert


Szőnyi Erzsébet zeneszerzőként és zenepedagógusként, a Kodály-módszer utazó nagyköveteként is ismert nemcsak itthon, de az egész világon. Életrajzát amerikai szerző jegyzi, és mások mellett neki köszönhető, hogy a világ több országában ma már a Kodály-módszer szerint tanítanak zenét. Szőnyi Erzsébet április 25-én ünnepelte 95. születésnapját.

– Gyerekkorától tanult zenét, a legtöbb interjúban azonban azt emeli ki, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban töltött évek alatt részesült olyan ének-zene oktatásban, hogy amiatt döntött a zene mellett. Ki tanította?

– Sztojanovics Adrienne, aki a Kodály-módszert alkalmazta. Híressé tette az iskola énekkarát, Kodály neki ajánlotta a Pünkösdölő című művét. Az ő személyisége volt rám döntő hatással, egyfajta példaképként tekintettem rá, noha az intenzív zenei nevelésem már korábban, kiskoromban megkezdődött. Zongoristának indultam, nem énektanárnak, de egyre tágabb lett az érdeklődési köröm, és bár az iskolai zenei nevelés elsősorban vokális volt, hamarosan elkezdtem zongoradarabokat is írni, emellett rendszeresen kísértem a kórust. Amikor felvételiztem a Zeneakadémiára, egy olyan népdalt adtam elő, amelynek magam írtam a zongorakíséretét.

– Mennyire számított szokásosnak Sztojanovics Adrienne módszere a világháború előtt?

– Ezerkilencszázharmincnégy és ezerkilencszáznegyvenkettő közt jártam gimná­ziumba. Sztojanovics Adrienne személyesen is jó kapcsolatot ápolt Kodállyal és Bartókkal, Kodály darabjait műsorra is tűzte a kórussal – ez azonban nem számított megszokottnak abban a korban.

– Ezekben az években ön is találkozott Kodály Zoltánnal?

– Igen, ott volt az iskola kórusának fellépésein. Azokat a népdalokat énekeltük, amelyeket Bartók és ő feldolgozott.

– Bartók Béla ezerkilencszáznegyvenben elhagyta az országot. Hogy emlékszik erre?

– Ő annyira magas piedesztálon állt ekkor mint zeneszerző, hogy a disszidálás súlya egy középiskolásig nem „ért le”. Akivel valódi kapcsolatban voltunk, az Kodály volt.

– A Zeneakadémiára ének-zene tanári tanszakra jelentkezett, később kezdett zeneszerzésre járni. Miért?

– Egy évig valóban csak középiskolai énektanárnak tanultam, utána Visski Jánosnál azonban elkezdtem zeneszerzést is hallgatni. Ő az akkor nyugdíjba menő Kodály helyére került az akadémiára, és mindent megbeszélt vele. Én voltam az egyetlen lány tanítványa.

– Milyen volt egyetlen lánynak lenni a többi zeneszerző közt?

– Úgy éreztem, hogy szorgalmasabban és pontosabban kell mindent elvégeznem, mint a fiúknak, hogy legalább annyit elérjek, mint a férfikollégák. Megérte, az akkori hallgatótársaim közül senki sem jutott ennyire zeneszerzésben. Igaz azonban, és ezt hozzá kell tenni, hogy a tanszakra nemcsak azok jártak, akik zeneszerzők akartak lenni, hanem mások is, például későbbi zenetörténészek, kutatók is. Sokféle irányba lehetett innen menni a diploma után. Magam három tanszakra jártam negyvenkettő és negyvenhét között, az énektanári és a zeneszerzés tanszak mellett elvégeztem a zongorát is, majd negyvenhét–negyvennyolcban a párizsi konzervatóriumot.

– Milyen volt a háborús években zene­akadémiai hallgatónak lenni? És mi lett az évfolyamtársakkal? Túlélték?

– Mindenki túlélte, noha többeket elvittek katonának, de végül annyian kaptunk diplomát, ahányan elkezdtük. Az ostrom időszaka is nehéz volt, mint ahogy az is, ami utána következett: mivel nem voltak hidak, negyvenöt után a Boráros téri hídon át közlekedtem a tizenkettedik kerületből a Király utcai Zeneakadémiára – gyalog. Ekkor az ének-zene tanári diplomám már megvolt, de a többi tanszakot még nem fejeztem be. Végül édesanyám kitalálta, hogy a későbbi Patrona Hungariae Gimnáziumban költözzek be egy szobába legalább azokra a napokra, amikor be kell mennem.

– Az akadémia után Párizs következett. Miért nem maradt kint, mint oly sokan?

– Többen mentünk ki, de egyedül jöttem vissza, azért, mert az ottani diplomámmal ugyanazokat a feladatokat végezhettem volna, mint itthon. És akkor inkább hazajöttem. Volt ennek egy olyan előzménye is, hogy mielőtt kimentem, negyvenöt–negyvenhatban már Kodályt helyettesítettem, mivel ekkorra már megvolt a kellő felkészültségem és repertoárom. Innentől kezdve képviselem ugyanazokat az eszméket, mint ő.

– Jóban volt nemcsak Kodály Zoltánnal, de első feleségével, Sándor Emmával is. Hogy emlékszik rá?

– Kodály szerint nincsenek zeneszerzőnők, rajta kívül. Nagyon nagy tehetségként indult, Kodály miatt azonban abbahagyta a komponálást. Volt a mi barátságunkban egy ilyen „női dolog”, hogy ő látta: én végigcsinálom, amit ő nem.

– Kodály ezek szerint azt is ellenezte, hogy ön zeneszerző legyen?

– Nem ellenezte, de azt kikényszerítette, hogy tanítsak mellette. Csak azt vette komolyan. Ő erőltette azt is, hogy leírjam a tapasztalataimat, így született meg a zenei tankönyvem, A zenei írás-olvasás módszertana ötvenháromban, amelynek előszavát is ő írta, és amely ma is használatos. Sok nyelvre lefordították azokban az országokban, ahol alkalmazzák a Kodály-koncepciót.

– Ha röviden kellene elmondania annak, aki nem ismeri, hogy mi a Kodály-módszer lényege, hogy fogalmazna?

– Meg lehet fogalmazni röviden, hosszabban és nagyon hosszan, de egy mondatban annyi, hogy a Kodály-módszer az a zene­tanítási módszer, amelynek alapja a népdal és az éneklés. A zenei írás-olvasást ily módon a zenében való aktív részvétellel érjük el a gyerekeknél. Ezt minden nép adaptálhatja a saját népzenei örökségére.

– És mit lehet tenni azokkal a gyerekekkel, akiknek nincs jó hangjuk?

– Abból indulunk ki, hogy botfülű gyerek nincs, mindenkit meg lehet tanítani arra, hogy kormányozza a hangját. Ezt azonban korán el kell kezdeni, kamaszkorban már késő. Ezért tartotta olyan fontosnak Kodály az óvodai zenei nevelést. Ma már korábban kezdik, az anyaméhben. A ringatók azonban ősi dolgok – csak újra felfedeztek valamit.

– Nem sokkal azután, hogy Párizsból hazatért, a magyar történelem egyik legsötétebb éve következett: ezerkilencszáznegyvennyolc. Hogy élte túl a keményvonalas sztálinista éveket?

– Nehézségekkel. Ezekre nem szívesen emlékszem. Súlyos következményei voltak annak, hogy sem én, sem a tanítványaim nem tudtunk megfelelni a korszak követelményeinek. Ugyanakkor a zenei élet és a Zeneakadémia – noha kicsiben ugyanazok a folyamatok és konfliktusok lezajlottak, mint nagyban – Kodály személye és nemzetközi ismertsége okán talán védettebb volt, mint mondjuk a képzőművészeti élet. Teljes védelem persze nem volt.

– A zenei élet egyik közismert és emlékezetes eseménye Cziffra György ezerkilencszázötvenhat október huszonkettediki koncertje volt, amelyet sokan úgy emlegetnek, mint a másnap kirobbant forradalom egyik okát. Részt vett ezen?

– Nem voltam ott. Cziffrát csak később, már Franciaországban ismertem meg, amikor vendégül látott néhányunkat az ösztöndíjprogramjának helyszínéül szolgáló kápolnában. Játszani is ott hallottam élőben először. Nagyon sokra becsülöm, és nagyon nagyra értékelem Balázs János erőfeszíté­seit, aki a Cziffra Fesztivállal igyekszik életben tartani az örökséget.

– Az ötvenes–hatvanas években milyen hatások értek, érhettek egy magyar zeneszerzőt?

– Leginkább a varsói fesztiválokra jutottunk ki, és persze a kéz alatt szerzett nyugati felvételeket is meghallgattuk. Ami engem illet, Penderecki és Lutoslawski híve vagyok, a pesti koncertjeiken is mind ott voltam.
Az élet úgy hozta, hogy az egyik fiam a varsói képzőművészeti főiskolán tanult, így is kapcsolatban tudtam maradni a lengyel színtérrel. Maros Rudolf és Szervánszky Endre kollégám igyekeztek bemutatni az új zenéket, írtak is olyan darabokat, amelyek nem feleltek meg a zsdanovi elveknek. Az ötvenes évek első bemutatóján én is lebuktam
a Divertimentómmal, mert a műfaj Zsdanov szerint „szórakoztatónak” és így értéktelennek bizonyult. A sors keze biztos benne volt abban, hogy amikor ötvenöt–ötvenhatban Francesco Molinari olasz karmester itt járt, és választhatott, hogy mely darabot fogja vezényelni, ezt választotta ki. Ugratták is, hogy biztos azért, mert egy csinos fiatal nő írta, de hát ő nem tudta, ki írta. Azt sem tudta, hogy az Erzsébet női név. A Divertimento nemzetközi karrierje ezzel azonban elkezdődött.

– Elképesztően sokszínű zeneszerzőként. Kórusművek, egyházi zene, mise, opera, gyermekopera… Mindent komponál. Hogy tud ennyi műfajban alkotni?

– Soha nem írtam felkérésre, inkább barátságból. Sok minden megérintett. Például Szakonyi Károly Adáshibája, amelyet Páger Antallal, Bulla Irmával és Tahi-Tóth Lászlóval láttam, és eszembe jutott, hogy én ezt ki tudnám fejezni zenében, írtam belőle egy operát. A gyerekeknek szánt műveket volt tanítványaimnak írtam. Az óbudai Szentháromság-templom avatására szánt művemet szintén baráti kérésre.

– Egyházzenei művei is ismertek. Ön szerint mennyire kötött a hagyományokhoz ez a fajta zene? Meg tud újulni?

– Bécsben ötvenkilenc–hatvan körül egy nemzetközi konferencián vettem részt, ekkor mehettem először Nyugatra Párizs után. Ennek a szakmai útnak lett aztán a gyümölcse a Kodály-koncepció sikere Nyugaton. Véletlenül betévedtem egy templomba, ahol egy modern, mégis dallamos misét végighallgattam. Ekkor ébredtem rá, hogy az egyházi szövegek, amelyeket latinról azóta le is fordítottak, milyen jól hozzáférhetők és használhatók ma is. Ugyanakkor az egyházi zenének napjainkban is elsősorban liturgikus célokat kell szolgálnia.

– Sok művésztárssal dolgozott együtt, mások mellett Pilinszky verseit is meg­zenésítette.

– Számomra nagy élmény volt a Magyar Művészeti Akadémia megalakulásának időszaka, amikor még baráti társaságként működött. Sok művészeti ág képviselőivel tudtam találkozni, zenét szereztem például Gerzson Pál grafikáihoz, de itt ismerkedtem meg Erdélyi Zsuzsannával, Supka Magdolnával vagy Vathy Zsuzsával is.

– Említette, hogy a Kodály-módszer a hatvanas években lett sikeres Nyugaton. Még Japánban is járt ennek kapcsán.

– Egy nemzetközi zenei társaság vezetőségének tagjaként jutottam el több városba, mindig meghívásra, így jártam Tokióban is hatvanháromban. Annak a meghívásnak lett a hozadéka, hogy az International Society for Music Education nevű szervezet kongresszusát a következő évben Budapesten tartották, és kinyílt a világ kapuja a magyar zeneoktatásra.

– Hol alkalmazzák ma a módszert a leg­szívesebben?

– Az Egyesült Államokban és Kanadában, Japánban, de Észtország is az elsők közt volt. A Kodály-módszer nemzetközi sikereiről az Öt kontinensen a zene szolgálatában című könyvemben írtam bővebben.

– Az ön életrajzát viszont Amerikában írták meg.

– Először Amerikában jött ki A Tear in the Curtain: The Musical Diplomacy of Erzsébet Szőnyi. Musician, Composer, Teacher of Teachers című kiadvány Jerry L. Jaccard tollából, azóta azonban van magyar fordítása is, más címmel. Az eredetiben ugye Repedés a vasfüggönyön a cím, de magyarul Dallamok és disszonanciákként jelent meg. Ez a kötet annak az emlékét is őrzi, amikor Ko­dállyal a stanfordi egyetemen tanítottuk a Kodály-módszert.

– Követi a kortárs komolyzenét? Miként látja a mai szcénát?

– Sokféle irányzat él együtt. A személyesebb hangvételű törekvések népszerűbbek, kórushoz, énekhanghoz, hangszerhez kötik a megszólalást. A kortárs avantgárd kevéssé tud széles közönséget a magáénak. Ezt az irányt képviseli Kurtág György vagy Jeney Zoltán – nehezebben értik őket, mert az ilyesfajta zenéhez intellektuális erőfeszítés is kell. Ugyanakkor nem véletlenek a divathullámok sem, például az, hogy Schönberg és Berg divatja után Mahler következett, most pedig a régizenére figyel oda a közönség.

– Ki a kedvenc zeneszerzője?

– Sokféle zenét hallgatok – ami mindig megpihenést jelent, az Bach és Bartók. Persze Chopintől is megdobog a szívem, és Liszt is közel áll hozzám. De Kodálynak a csellószólóra írott műve az, amely számomra feltárja a magyar zenei nyelv teljes gazdagságát.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

Szolimán álma

„...a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire...”

 (1.)

I.

A szultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a négy része felől győztesen tértek vissza az oszmán hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Sztambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a müezzin szava helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utcákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra, s riadozva zúgták szakadatlanul Szolimán nevét.

Az Aja Szófia templomától egész a Szolimanje-mecsetig hosszú kettős sort képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendjei; a közbeeső út hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér corynthi márványoszlopokbul emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a tuja és ciprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jazmin eleven virágai kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület: – elevenek sírja – a státusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arcok sápadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok előléptetésre és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmúlt éjszakai eső után a ciprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.

Egyszerre megdördültek a szeráj ágyúi, hirdetve, hogy a szultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kísérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól, mely nyomról-nyomra támadt, ahol a szultán végighaladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg, s a körülök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék Boszporusz árbocerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kígyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sírkertek s a leg­távolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja Szófia mutatott sötét, élet­telen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesült, midőn
a szultán a Szófia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újrakezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elöl a csatákból megtért katonaság, mindennemű fantasztikus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt pajzsok, középen kiálló tőrheggyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd cirkasz lovasság pikkely-páncélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenős pajzzsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék cafranggal; majd a testőr szpáhik, selyemmel hímzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengettyűikkel s mind e tarka csoport között a felüllengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánnyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiúktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.

A nép még kísérte szemeivel a feltollazott és csöngettyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új menet vonta magára a figyelmet.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt bíborral és keleti shawlokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon civódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harcban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú táncosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengettyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.

Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a főulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye hímezetén Perzsia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kasmír rajta, egy délceg, daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt, – Ibrahim,
a nagyvezér.

A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt, amerre járt, s a „Szolimán!” kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is: „Ibrahim!”

A szultánt követték háreme kedvenc hölgyei, a kislar agától vezetve, aki utálatos fekete vén ember volt, s valamivel kevesebb, mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a Szultána-Valideh, a szultán anyja, s Szultána-Aseki, Szolimán kedvenc neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tűnt fel arcai­kon, mintha félig átlátszó arannyal volnának fedezve.

A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék, diadalszekerek, pénzt szórók és tarka fegyveres nép.

Amint Szolimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolc fekete rabszolga félre­hárítá a cipruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mauzóleumot elfedék, másik nyolc egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyílásáról s ekkor egy aranycsapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop lövellt föl, szivárványszíneket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, mellyel Szolimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöctartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat, s a börtön szomorú lakóit megszabadítva láncaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magas lőn. Szolimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy könny ragyogását lehete bennök látni.

A Szolimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arcát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor építtetett, márvánnyal és mozaikkal kirakva s arabeszkekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot kaptak, mely pompában, s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja Szófiát is fölülmúlta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Szolimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora borítá útját, s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.

Így jutott vissza a szerájba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a szultán kíséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen megjelenő kiáltótól.

A díván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé szólítá Szolimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hírnök minden új kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adta tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Szolimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, aki már a legnagyobbat elérte, amit a szultáni koronán alul bírni lehet, s midőn a szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, óhajtva, hogy hulljon le
az, ami már magasabbra nem mehet.

A szultán szeretetteljes arccal tekinte Ibrahimra.

– Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim – szólt a nagyvezérhez –, ím én téged még nagyobbá teszlek. – Íme összegyűlt agák, bégek, basák, padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, ki dívánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hírnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Szolimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a dívánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, íme lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.
Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Szolimán intésével visszatéríté őket: „egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása” – monda.

Ibrahim odalépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz selyemfüggöny kétfelé vált, s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsú, eszményi alak, rózsaszínű kaftánkában, oly lenge, oly éteri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves, szép gyermeket; gyakran látta őt meleg, nyári estéken asszonyaival a Hellesponton hajókázni, s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ahidalla! – rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz, – monda a szultán gyöngéden, s a dívánjához járuló gyermek arcáról föllebbenté a könnyű fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arc az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arcain egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével bűnhődjék érte, aki azt elfogadta.

Szolimán nem látott örömkönnyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A szultán összecsókolá kedvenc gyermekét s ölébe ültetve, hízelgő hangon monda neki: „kérj tőlem, amit tudsz, e percben, ha országom felét kérended is, megadom”.

Ahidalla apja térdeihez borult, s reszkető hangon szólt:

– Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, ami e földön boldoggá tehet, nincs mit kívánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért ígérd meg nekem, azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában, leány?! – kiálta fel Szolimán elszörnyedő arccal.

– Ne légy irántam haragos, óh atyám. Én tudom, hogy a nap, mi­után delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arcokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani, s a boldog kegyenceket nem láttam azontúl körüled. Nénéim egyikét nemrég Ajasz basának adtad nőül, aki első volt kegyenceid között, nemrég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s az­óta néném szürke gyászruhát visel,
s ha férjét kérdik tőle, könnyez. Óh atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál, s kit legjobban szeretsz.

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom