Így betonozza be magát az uniós elit a háború árnyékában

2022 márciusában az EU Tanácsa példátlan lépéssel tiltotta be orosz médiumok, köztük az RT és a Szputnyik sugárzását az Unió területén, a „hibrid háború” elleni védekezésre hivatkozva. A lépés politikai döntés volt arról, hogy bizonyos narratívák egyáltalán nem jelenhetnek meg az európai nyilvánosságban – megkerülve azt az elvet, hogy a médiára független hatóságok és bíróságok alkalmaznak arányos szankciókat.

Mértéktartó jogászok azóta is vitatják a jogalapot, rámutatva: a szólásszabadságot egyébként foggal-körömmel védelmező EU precedenst teremtett a hatalom szempontjából kellemetlen csatornák elnémítására. Igaz, hogy ma ez „csak” az orosz állami médiaszolgáltatókra vonatkozik, de ki vagy mi akadályozza meg azt, hogy holnap mások is sorra kerüljenek? – tették fel sokan a kérdést már akkoriban is.

És csakugyan: miközben a nyugati sajtó hírfolyamából eltűntek az oroszországi hírek, vélemények, de még az orosz katonákat és életképeket ábrázoló fotók is, az „orosz narratíva”, mint bélyeg gyorsan rákerült mindenre, ami kicsit is eltért a hivatalos vonaltól. A szorgos „fact-checkerek” és más szervezetek listázni kezdték „Moszkva európai propagandistáit”, és egymás után indították a karaktergyilkos akciókat mindazok ellen, akik kilógtak a sorból.

De a történet nem állt meg itt! A belpolitikai fronton például a német AfD-t és Sahra Wagenknecht új, baloldali mozgalmát egyaránt „oroszbarátként” vagy „Putyin pártjaként” aposztrofálták, azt sugallva, hogy egy ponton túl a rendszerkritika egyenlő az idegen hatalmak kiszolgálásával, még akkor is, ha az egyébként a társadalmi igazságtalanságokra, az orvoshiányra vagy az iparpolitikára, esetleg idegenrendészeti kérdésekre irányul.

Ugyanezen logika mentén épült ki az európai fact-checker infrastruktúra, amire már utaltunk. Az EDMO (European Digital Media Observatory) ma már 15 regionális/nemzeti hubbal lefedi az összes tagállamot, és 50-nél is több tényellenőrző szervezet hálózatát koordinálja. A Bizottság külön pályázati pénzekkel tartja életben ezt az ökoszisztémát, és a 2024-es választások előtt kifejezetten a feladatává tették, hogy azonosítsa és „helyretegye” a félretájékoztatást. Ennek a gyakorlati eredménye az volt, hogy a fact-checkerek lényegében kampányszereplőként védték a centrum (a progresszív-liberális-néppárti tengely és a mögötte álló tőkés elit) érdekeit.

A legújabb ötletek közé tartozik egy Európai Demokratikus Reziliencia Központ felállítása, amely a tagállami szereplők, szolgálatok és ellenőrzők munkáját hangolná össze. Papíron ez a demokrácia védelméről szól – valójában viszont egy Brüsszelből finanszírozott és koordinált „kapuőrző” réteg jön létre, amely eldönti, ki beszél „felelősen” a politikáról, és kit kell „helyesbíteni”.

A kockázat nyilvánvaló, hiszen a finanszírozás és irányítás csatornái egyoldalúan az intézményi elit kezében vannak. Aki ma a szent „rendszerstabilitás” nevében kényelmetlen narratívákat címkéz át „dezinformációnak”, az holnap ugyanígy teheti ezt bármely, háborútól független rendszerkritikával.

Fontos, hogy ez nem egy előzmények nélküli történet. Ursula von der Leyen 2022 őszén jelentette be a „Demokrácia védelme” csomagot, amelynek központi eleme egy külföldi befolyásra fókuszáló átláthatósági irányelv. A kritikus civil szervezetek és egyetemek szerint a javaslat ijesztően emlékeztet az autokratikus rezsimek „külföldi ügynök törvényeire”, amelyek formálisan csak átláthatóságot ígérnek, gyakorlatban viszont megbélyegzik és szűkítik a külföldi forrásból is dolgozó kritikus szereplők mozgásterét.

A román elnökválasztás Georgescu-ügyében láttuk, hová vezethet ez a program. A bíróság az első forduló eredményét „orosz dezinformációs kampányra” és TikTok-manipulációra hivatkozva semmisítette meg, a nyilvánosság ugyanakkor csak homályos hírszerzési utalásokat látott, kemény, nyilvános bizonyítékokat nem. Ezzel pedig ugyanoda jutottunk, mint az előzőekben: ha egyszer normalizáljuk, hogy választásokat és jelölteket spekulatív titkosszolgálati jelentésekre hivatkozva „biztonsági kockázatnak” lehet minősíteni, onnantól a rendszer bármiféle kritikája maga válik nemzetbiztonsági kockázattá.

A háborúval párhuzamosan, annak ürügyével került elő az a régi brüsszeli álom is, amely az egyhangúsági követelmény eltörlését célozza. A Polgárok Európai Jövőjéről szóló Konferencia zárójelentése már 2022-ben azt javasolta, hogy szinte minden területen térjenek át minősített többségre, a bővítés és az alapszerződések kivételével. Think tankek és EP-bizottságok azóta következetesen a magyar vétókra mutogatnak, mint „biztonsági kockázatra”, amelyet az ukrajnai háború közepette nem lehet tolerálni.

A módszer nem új, az utóbbi években is az történt, mint már annyiszor: a háború erkölcsi zsarolásával próbálják eladni, elfogadtatni azokat az intézményi reformokat, amelyek tartósan átrendezik az erőviszonyokat a nagy és kis tagállamok, a magországok és a periféria, a „központi bizottság” és a nemzeti kormányok között. Ami ma az „orosz agresszióra adott sürgős válasz”, az holnap már az új normalitás – egy olyan EU, ahol a kisebb államok jóval nehezebben tudják majd blokkolni Brüsszel és a nagyok akaratát, ezzel pedig befejezetté válhat „a nagy terv” Kelet-Közép-Európa de facto gyarmatosítása.

Érdemes külön kitérni a hírhedt CSA-/„Chat Control” javaslatra, amely az összes európai polgár privát üzeneteinek és fotóinak kötelező szkennelését tenné lehetővé a szolgáltatók eszközein, még titkosítás előtt (client-side scanning). Digitális jogvédők, köztük a böngészőjéről ismert Mozilla is arra figyelmeztetnek: ez a gyakorlatban általános, célzatlan megfigyelést jelent, amelyet korábban maga az EU-bíróság minősített összeegyeztethetetlennek a jogállami normákkal. A kezdeményezés az Uniót a végletekig démonizált kínai rendszernél is durvább megfigyelő állammá változtatná, amit normális körülmények között nem lehetne lenyomni az emberek torkán, most viszont a háborús és terrorfenyegetésekre való hivatkozással mégis megpróbálták.

Egyelőre sikertelenül, de biztosra vehető, hogy ismét terítékre fog kerülni, valószínűleg egy árnyaltabb, több lépcsős formában. És ha egyszer kiépül a technikai infrastruktúra arra, hogy minden eszköz minden üzenetét automatikusan átvizsgálják, a felhasználási lista már csak politikai döntés kérdése.

Szóval, az elmúlt három év uniós és bizonyos tagállami intézkedései mögött ugyanaz a logika. A háború, az orosz befolyás és a „külső ellenség” narratívája tökéletes legitimációt ad olyan lépésekre, amelyek:

• politikai döntéssel némítanak el médiumokat;
• Brüsszel által finanszírozott fact-checker hálózatra bízzák a „valóság” kijelölését;
• titkosszolgálati jelentésekre hivatkozva tesznek félre választási eredményeket;
• gyengítik a kisebb tagállamok vétójogát;
• és infrastrukturális szinten készítik elő a tömeges megfigyelést.

A kérdés nem az, hogy az orosz agresszió tényleges fenyegetés-e – az. Hanem az, hogy meddig terjeszthető ki a rendkívüli állapot logikája a teljes európai politikai térre. Ha minden rendszerkritika potenciális „kínai vagy orosz befolyás”, ha minden kényelmetlen tudós, politikus vagy médium potenciálisan „Moszkva vagy Peking ügynöke”, ha minden üzenet potenciális bűnjel, akkor az ostromlott vár narratívája végső soron nem a demokráciát védi, hanem egy recsegő-ropogó hatalmi szerkezetet, amely saját túlélését az európai szabadság fokozatos visszanyesésével próbálja biztosítani.

Ezért is próbálja most a háborús koalíció megtorpedózni Donald Trump béketervét: ha ugyanis a háború hirtelen véget érne, sokkal nehezebb lenne megvalósítani a terveiket, ráadásul felelősséget kellene vállalniuk azért, hogy társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt zsákutcába kormányozták az EU-t az elmúlt húsz évben – hiszen az Unió leszakadása nem 2022-ben kezdődött.