Az EU egyszerre veszít teret a kritikus technológiák, az űripar és az MI terén

A Bruegel Intézet elemzése szerint az EU jelentősen lemaradt mind az USA, mind Kína mögött az áttörő szabadalmak terén a kulcstechnológiákban (MI, félvezetők, kvantum), és legfeljebb a kvantumtechnológiában közelíti Kína szintjét, de ott is jócskán az USA mögött kullog. Egy másik, kritikus technológiákat áttekintő jelentés kerek-perec kimondja: az EU a legtöbb területen súlyos lemaradásban van, digitális technológiákban pedig egyetlen részterületen sincs valódi komparatív előnye.

Az űr az egyik leglátványosabb terület. 2023-ban az Egyesült Államok teljes állami „űrköltségvetése” 73 milliárd dollár volt, Kína körülbelül 14 milliárdot költött erre a célra, míg az európai tagállamok és az ESA együtt mindössze 13 milliárdot. Vagyis az EU ráfordítása kisebb mint Kínáé, és az ötödét sem éri el az USA szintjének, holott a brüsszeli elit rendszeresen „autonóm” műholdas, rakéta- és holdprogramról fantáziál.

Összehasonlításképpen az EU és tagállamai 2022 óta a legoptimistább számítás szerint is 132 milliárd euróval támogatták az ukrajnai háborút – pénzügyi, katonai és humanitárius formában. Tehát olyan nagyságrendű összegeket égettek el - bizonyos tekintetben szó szerint -, amelyből az unió űr- és kutatási ökoszisztémáját generációkra betonozhatták volna.

A WIPO friss Globális Innovációs Indexe szerint a világ öt legnagyobb tudományos-technológiai klasztere mind Kelet-Ázsiában található: Tokió–Jokohama, Sencsen–Hongkong–Kanton, Peking, Szöul és Sanghaj–Suzhou. A top 100 klaszterből 26 Kínában, 20 az Egyesült Államokban van. Persze, a listán szerepel Cambridge vagy Párizs környéke, amelyek világszínvonalú gócpontok, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a globális tudományos és technológiai súlypont az USA–Kína–Kelet-Ázsia háromszögben koncentrálódik, és lassan már versenytársaknak sem nevezhetjük a riválisokat, ahhoz ugyanis versenyben kéne lenni, nem a kispadon.

Az MI az új ipari forradalom motorja, és itt is ugyanaz a minta. 2024-ben az Egyesült Államok 40 nagy MI-modellt adott ki, Kína 15-öt, Franciaország - Franciaország és nem valami nagy EU-s összeborulás - pedig mindössze hármat. Erre válaszul Brüsszel 20 milliárd eurós „MI-gigagyár” programot hirdet, szuperszámítógépekkel és saját chipfejlesztéssel. Ez ambiciózusnak hangzik, de ha mellé nem tesszük az USA és Kína programjait, illetve a magánszektor beruházásait, máris világos, hogy csak egy szépségtapaszról van szó, ami arra elég, hogy elmondhassuk: az uniós elit úgy csinál, mintha csinálna valamit.

Közben az Európai Bizottság saját jelentései is elismerik: az EU csak 2,2% körüli GDP-arányos K+F-ráfordításnál tart, miközben 3% a hivatalos cél, és jelen pályán a kínai–európai szakadék várhatóan tovább szélesedik.

Papíron mindenki tudja a receptet: több köz- és magánberuházás, valódi tőkepiaci unió, a belső piac széttöredezettségének felszámolása. A gyakorlatban azonban az EU politikai realitása ennek az ellenkezője: irracionális döntések (háború, migráció), nemzeti féltékenység, költségvetési megszorítások, túlterhelt jóléti rendszerek és szabályozási aktivizmus.

Így az látszik, hogy míg Washington és Peking hosszú távú, pénzben is komolyan alátámasztott technológiai stratégiát hajt végre, az EU legfeljebb mérsékelni próbálja a lemaradását, miközben a nagy pénzeket továbbra is válságkezelésre, nem pedig jövőformáló beruházásokra költi. Ha ezen nem változtat, a kontinens a 21. század második felében valóban azzá válhat, amivel sokan csúfolják: egy skanzenná. Feltéve persze, hogy nem temeti maga alá azt is a dilettáns döntések és a társadalmi-szociális feszültségek sorozata.