„Az EU-s intézményeknek a tagállamokat kellene szolgálniuk, és nem fordítva!”

– „Magyarország elnökségének megakadályozása végső soron nem Orbán Viktor szankcionálásáról szól, hanem a blokk működésének és a jó kormányzásnak a megőrzéséről. Ez egy régóta esedékes politikai és jogi vitát indíthat el arról, hogy az EU eltűrheti-e azokat a kormányokat, amelyek szüntelenül megkérdőjelezik a blokk tekintélyét” – írta néhány napja a Politiconak Alberto Alemanno, egy neves euroaktivista professzor. Mit gondol erről? Kezdjük talán a jó kormányzással, ami valószínűleg az utolsók között jutna eszébe a legtöbb uniós polgárnak azok után, ahogy Brüsszel a gazdasági válságokat és, a covidjárványt kezelte – nem is beszélve az ukrajnai háborúról...

– A jó kormányzás elsősorban hatékonysági kérdés: ahol nem születnek meg kellő időben a döntések, nincs egy világosan meghatározott kormányzati politika, illetve az intézkedések vagy általában a kormányzat mögül hiányzik a többség, ott nagyon nehéz jó kormányzásról beszélni. Alemanno érve azért is furcsa, mert korábban több tagállam is úgy látta el az unió soros elnökségét, hogy közben választások nyomán kialakult politikai patthelyzet miatt kormányválságon mentek keresztül. Az EU döntéshozatala pedig köztudottan lassú. Ettől még nem lesz feltétlenül rossz az unió, de kár lenne tagadni, hogy egy olyan intézményrendszer, amely hatékonyságát tekintve sokszor elmarad a tagállamoktól.

– Ez abból fakad, hogy eredendően nem államszerű működésre – ide értve például a válságkezelést –, hanem a tagállamok közötti érdekegyeztetésre, a nemzetgazdaságok összehangolására hozták létre?

– Igen, az Európai Unió a konszenzuskeresésre épült. A cél az lenne, hogy közösségi szinten olyan döntések szülessenek, amelyek nagyjából mindenkinek megfelelnek. Természetesen, minél több a tagja a szervezetnek, ez annál nehezebb, de a közelmúltig valahogy az esetek túlnyomó többségében sikerült megtalálni a közös nevezőt. Ez addig tartott, amíg Angela Merkelnek hívták Németország kancellárját. Amióta ez nem így van, azóta sokkal inkább erőpolitika zajlik az Európai Unióban, tehát az erősebb tagországok vagy a többségben lévő pártok minden, az övékével ellentétes véleményt igyekeznek elnyomni.

– Erre mondja azt Alemanno az európai föderalistákkal összhangban, hogy bizonyos országok a különvéleményükkel megkérdőjelezik a blokk tekintélyét, és hogy meg kéne vitatni végre, mi legyen velük.

– Ez nem egy régóta esedékes vita, hanem egy legalább tíz éve tartó politikai küzdelem az „Európai Egyesült Államok” és a „nemzetek Európája” hívei között. A baloldal és a különféle NGO-k – ne feledjük, hogy Alberto Alemannónak is van egy lobbiszervezete – azon vannak, hogy az olyan kormányokat, mint a magyar vagy a lengyel, folyamatos nyomás alatt tartsanak azért, mert elutasítják az Európai Egyesült Államok koncepcióját. Sajnos 2019 óta az Európai Néppárt is egyre jobban belesodródott ebbe a baloldal által diktált politikába.

– Erről szól tehát a soros elnökség körüli vita?

– Lényegében igen. Mivel Magyarország komoly akadálya a brüsszeli központosítási törekvéseknek, ezért ott próbálják gáncsolni, támadni, ahol csak lehet. Semmilyen érv nem állja meg a helyét a magyar soros elnökséggel szemben, leszámítva persze azt, hogy Magyarország a szemükben rebellis, azaz konzekvensen ragaszkodik az unió eredeti programjához és célkitűzéséhez, amely a függetlenségüket és szuverenitásukat megőrző tagállamok békés együttműködését jelentette.

– Az előbb említette Lengyelországot, amelynek a vezetése az utóbbi időben mintha kevésbé lenne harcias Brüsszellel szemben, az ukrajnai háború megítélésben pedig abszolút a fősodorhoz tartozik, a Varsóra nehezedő nyomás azonban nem szűnt meg.

– Az európai politikának több törésvonala van, az ukrajnai háború megítélése valóban az egyik ezek közül, és Lengyelország a háborúval kapcsolatos álláspontját tekintve tényleg a mainstreamhez tartozik – de hangsúlyozom, ez csak egy a törésvonalak közül. Az unió belső működését érintő kérdésekben viszont Varsó változatlanul, 100 százalékig osztja a magyar álláspontot. A nemzetek Európájában hiszünk, konzervatív értékeket vallunk, fontosnak tartjuk Európa keresztény gyökereinek védelmét. Ezt sem Alemanno úr, sem mások, akik az elmúlt bő tíz évben kritizálták a két ország vezetését, nem fogják tudni megemészteni. Így nem várható érdemi változás ezekben a viszonyrendszerekben.

– Talán egy év múlva, hiszen Ausztriában jelenleg a rendszerkritikus FPÖ a legnépszerűbb párt, Németországban a AfD fej-fej mellett áll a kancellárt adó SPD-vel, és más tagállamokban is megerősödtek a konzervatív mozgalmak. Ez változtathat valamin?

– A 2024. júniusi európai parlamenti választások kapcsán nagy a bizonytalanság, a tendencia, amit említett, magában hordozza egy nagy meglepetés lehetőségét. Nem biztos, hogy az Európai Parlament jelenlegi többsége képes lesz megőrizni a hatalmi pozícióját, részben talán ezért is próbálnak most minél több dolgot erőből megvalósítani – például azt, hogy ne Magyarország legyen a soros elnök, amikor a jövő évben esedékes uniós intézményi ciklusváltás idején a megújuló összetételű testületeket fel kell állítani.

– Sokat lehetett olvasni arról, hogy a magyar kormánynak mekkora presztízsveszteséget jelentene, ha a sor végére állítanák. Ugyanakkor ez az erőpolitika, ahogy említette, nem egy kétélű fegyver?

– Az Európai Unió korábban sokkal többet adott a saját megítélésére. Mostanában viszont mintha elvesztették volna a kontrollt. Vegyük például a covidjárványt! Az Európai Bizottság a mai napig nem fizette ki a helyreállítási alapból Magyarországnak járó összeget. (Egyébként a lengyeleknek sem.) Ez a negatív diszkrimináció egy kirívó példája, és láthatóan senkit nem érdekel, hogy milyen súlyos morális kérdéseket vet fel az, hogy azokat a forrásokat, amelyeket a bajba jutott tagállamok támogatására különítettek el, nem adják oda valakinek, akit megillet. Illetve, hogy politikai nyomásgyakorlásra használják, mert tulajdonképpen erről van szó: a bizottságnak tetsző belpolitikai változásokat akarnak kikényszeríteni. Mivel a kormány enélkül is képes volt hatékonyan kezelni a válságot, kevésbé érezzük ennek súlyát, ettől még rendkívül illúzióromboló az uniós intézményrendszer hozzáállása. Az EU-s intézményeknek a tagállamokat kellene szolgálniuk, és nem fordítva, ezért hozták őket létre a tagállamok az alapító szerződések által.

– Vége lesz ennek valaha? Legalább a soros elnökség kérdése eldőlni látszik?

– Induljunk ki abból, amit tudunk: a halasztásról a tanácsnak kellene döntenie, de a napirendjén ez a kérdés nem szerepel. Ahogy közeledik a jövő évi választás, egyre inkább csökken az esélye annak, hogy elveszik Magyarországtól a soros elnökséget, ezért a parlament és a többi, ebben érdekelt szereplő a következő fél évben biztosan fokozni fogja a nyomást nemcsak Budapesten, hanem valamennyi kormányon. Hogy engedni fognak-e ennek? – remélem, nem. Bízom benne, hogy az unió tagállamainak minisztereit tömörítő tanács erőt mutat, és azt mondja: nem lehet egy tagország jogait politikai alapon és bármiféle jogi eljárás nélkül csorbítani.

– E tekintetben az NGO-k véleménye és a jogállamisági jelentések mellett különösen a 7-es cikk szerinti eljárásra szoktak hivatkozni, mintha az már egy befejezett történet lenne.

– Pontosan, és ne feledjük, a hetes cikk valójában kétféle eljárást rögzít. A 7. cikk 1. bekezdésben foglalt eljárása alapján, amely hazánkkal és Lengyelországgal szemben is zajlik, azt lehet csak megállapítani, hogy fennáll-e a veszélye az uniós alapszerződésben foglalt értékek megsértésének. Tehát, ha még le is zárnák ezt az eljárást hazánk számára kedvezőtlen megállapítással, akkor sem a jogsértés ténye kerülne megállapításra. Azt, hogy a hivatkozott értékek sérülnek, csak a 7. cikk második bekezdése szerinti eljárásban lehet megállapítani a tagállamok egyhangú döntésével, ez azonban egy teljesen különálló eljárás, amely nem az első bekezdés szerintinek folytatása, hanem külön úton, más feltételekkel lehet elindítani. Ez alapján is megállapítható, hogy a hazánkkal szembeni támadások során a „politikai vádiratot” kezelik „ítéletként”, amivel éppen Magyarország kritikusai sértik meg az egyik legfontosabb jogállami alapelvet. Hozzá kell tenni, hogy a többi vitás kérdésben, amelyek miatt kötelezettségszegési vagy az unió bírósága előtt peres eljárás indult, azokban a kormány vagy megegyezett a bizottsággal, vagy végrehajtotta a kiszabott ítéletet. Ebből következően azok az állítások, melyek szerint Magyarország nem tartja be az uniós jogot, nem többek alaptalan politikai vádaskodásnál, amiket időnként tudományoskodó köntösbe bújtatva addig ismételgetnek, míg végül valóságnak tűnik. De nem az.