Életmód
Amikor Bécs volt a világ közepe
A kétszáz évvel ezelőtti „táncoló” békekongresszuson a Napóleon utáni Európa sorsáról egy évszázadra döntöttek a nagyhatalmak
A Franciaország által 1792-ben indított és Napóleon legyőzésével 1814 tavaszán véget ért hosszú háború után Európa napóleoni rendje helyébe valami újat kellett létrehozni, ezért hívták össze a győztes hatalmak 1814 őszén az első európai csúcstalálkozót. A többek által a Népszövetség előképének tekintett bécsi kongresszuson háromnegyed év alatt alakították ki azt az európai rendet, amely lényegét tekintve egy évszázadig fennállt – csak 1914-ben, az első világháború kitörésekor omlott össze.A bécsi kongresszus résztvevői Jean Godefroy korabeli rézkarcán (Fotó: OSZK)
Az Európa legnagyobb részét elfoglaló és ellenőrzése alatt tartó Napóleon 1814 kora tavaszán teljes vereséget szenvedett a többszörös túlerőben levő angol–orosz–porosz–osztrák–svéd–spanyol koalíciótól, április elején feltétel nélkül lemondott a hatalomról, majd Sándor cár javaslatára a szövetségesek az olasz partokhoz közel fekvő Elba szigetére „száműzték” – nem feltételezve, hogy onnan valaha is visszatérhet a „Sas”. A Franciaország által 1792 áprilisában indított háború – sokak értelmezése szerint a „nulladik” világháború – huszonkét év után véget ért, Európa napóleoni rendje összeomlott, s a nagy kérdés az volt, mi következik utána, lesz-e tartós béke, s azt kik hozzák létre és kik garantálják.
A híres olasz történész, filozófus, író, Guglielmo Ferrero egyik utolsó – Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814–1815 című – briliáns könyvében részletesen elbeszéli, hogyan próbálta Európa három kiváló ember – két francia és egy orosz – vezetésével helyreállítani a világ rendjét, amely 1789-ben a „nagy félelem” kezdetével, majd különösen a francia hódító háborúkkal borult fel. A példátlan győzelmeket kivívó francia katonacsászár teljesen átszabta Európa térképét és életét, de nem hozott békét, nyugalmat, biztonságot, mert minél jobban leteperte a legyőzötteket, annál jobban félt tőlük, s ez állandóan agresszióra, újabb háborúra sarkallta. Az Anglia és Oroszország által 1813-ban összehozott európai koalíció a lipcsei „népek csatája” után alig fél évvel véget vetett Napóleon uralmának.
Vasláncok helyett selyemszálak
Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszert illetően – amelyet Keynes, a világhírű brit közgazdász „karthágói” békének nevezett, mivel a győztes hatalmakat a féktelen bosszú, a legyőzöttek (köztük a magyarok) könyörtelen megbüntetése és tönkretétele vezérelte – ma már gyakorlatilag történészi közmegegyezés van a tekintetben, hogy a szinte minden szempontból ésszerűtlen, igazságtalan és elfogadhatatlan békediktátumnak egyenes és elkerülhetetlen következménye volt a második világháború. A száz évvel ezelőtti imperialista „békecsinálók” úgy látszik, vagy nem ismerték, vagy ha mégis, akkor nem értették meg a száz évvel korábbi bécsi kongresszus üzenetét, hogy csak úgy lehet valódi, tartós békét és kiegyensúlyozott nemzetközi rendet létrehozni, ha az a vesztesek számára is elfogadható és elviselhető. Ferrero amellett érvel, hogy a világ rendjének bármely formáját – az államok közötti békétől a hatalom legitimációját szolgáló intézmények létrehozásáig – csak sziszifuszi munkával lehet létrehozni, s a rendet csak úgy lehet megőrizni, ha állandóan újjáépítjük. Az igazi megőrzők újjáépítők.
A bécsi kongresszus szerinte nem volt más, mint a történelem örök drámájának, az emberiség sziszifuszi munkájának nagyszabású jelenete: a szabályok rendszerének lerombolása után annak újjáépítése. A nagy félelemtől tébolyultan, 1789 után Európa mindenütt egyre súlyosabb vasláncokat rakott magára: katonai diktatúrákat, általános hadkötelezettséget és általános militarizálódást (legelőször a forradalmi Franciaországban!), állandósult ostromállapotot. „Három ember értette meg, hogy ennek a vége csak a pusztulás és az általános rabszolgasorba süllyedés lehet; ők életüket is kockára téve megpróbálták elérni, hogy a vasláncok helyett selyemszálak tartsák a rendet, hogy minden országban az erő diktatúrája helyett helyreálljon a legitim hatalom, hogy az erőszakos hódítások, a protektorátusok helyett, az elérhetetlen hegemóniáért való harc helyett helyreálljon a nemzetközi jog által szabályozott európai rend, melyet szerződések biztosítanak. Kihasználva az általános lelkesedést, mely a háború befejeződésekor mindenki úrrá lett, a három embernek sikerült aláíratni az 1814. május 30-i békeszerződést. Ez volt az első szilárd pont, mert ez fektette le azokat az elveket, melyekre újra fel lehetett építeni az európai rendet.”
Három bátor és okos ember
Ki volt ez a három rendkívüli ember, „nagy építő szellem”? Nos, Ferrero szerint Talleyrand herceg, I. Sándor cár és XVIII. Lajos király, az 1793 januárjában lefejezett XVI. Lajos király testvére. Charles Maurice de Talleyrand-Périgord, kora talán legellentmondásosabb, egyúttal egyik legzseniálisabb és legsikeresebb politikusa, diplomatája volt, aki 1789-től (kisebb megszakításokkal) ott volt a francia politikaformálók között, sokáig szolgálta Napóleont, de fokozatosan, óvatosan szembefordult vele, s 1814–15-ben főszerepet játszott az új európai rend kialakításában. Mégpedig nemcsak kivételes képességei, politikai bölcsessége és bátorsága miatt, hanem mert meg tudta nyerni elképzeléseinek a győztes koalíció leghatalmasabb uralkodóját, Sándor cárt és az angliai emigrációban élő Bourbon-trónörököst, XVIII. Lajost.
Március végén, amikor az orosz cár és a porosz király csapataik élén bevonultak Párizsba, a Napóleon által kinevezett kormányzótanács többi tagjával ellentétben fortélyosan ottmaradt Talleyrand elérte, hogy a cár (akivel már az 1808. őszi erfurti találkozón titokban összefogott gazdája, a császár ellen) személyesen fogadja. Az utókor, főként a Napóleon-kultuszt ápoló francia közvélemény a mai napig nem bocsátotta meg neki, hogy elárulta Napóleont. De vajon a ravasz diplomata elárulta Franciaországot is?
A március 31-én létrejövő orosz–porosz–francia tárgyaláson a semmilyen felhatalmazással nem rendelkező francia politikus elfogadtatta a koalíció leghatalmasabb tagjával, az orosz uralkodóval a hosszú és véres háború utáni nemzetközi rendezés két alapelvét. Eszerint: a szövetségesek egyedül XVIII. Lajost fogadják el Franciaország legitim uralkodójának, azaz beleegyeznek a Bourbon-restaurációba; sem a legyőzött császár, sem a családja, egyedül XVIII. Lajos köthet tisztességes és tartós békét, s vele minden nehézség megoldható, ha a szövetségeseknek van elég bátorságuk ahhoz, hogy ellenálljanak az erővel való visszaélés kísértésének, tiszteletben tartják a régi (háború előtti) Franciaország területi integritását, s el fogják ismerni és garantálják azt az alkotmányt, amit a francia nemzet választ magának. Sándor cár másnap, április 1-jén közzétett párizsi kiáltványában a szövetséges hatalmak nevében deklarálta ezeket az elveket, megtoldva azzal: „Elismerik azt az elvet, hogy Európa akkor lehet boldog, ha Franciaország nagy és erős.”
Jó mulatság, férfi munka
Ahogy Ferrero írja, „1814. március 31-én Európa sorsáról egy évszázadra két nagy ember döntött. Ezúttal e két ember bátor és okos volt, s mind a kettő őszintén a békét, a népek kibékülését, a közjog helyreállítását, a hatalom humanizálását akarta. S valójában ezért nem tévedtek.” Lehet, hogy az olasz történész túloz, de az vitathatatlan, hogy a cár kiáltványa elősegítette és felgyorsította a békés franciaországi átmenetet, ami néhány napon-héten belül Napóleon lemondásához és Elba szigetére távozásához, majd május 3-án XVIII. Lajos Párizsba érkezéséhez vezetett. Az általa külügyminiszterré kinevezett Talleyrand szellemi irányításával négy hét alatt megfogalmazták a történelem egyik legnehezebb, egyúttal legkonstruktívabb békeszerződését, amelyben a győztesek lemondtak a megtorlásról, a bosszúról, a vesztes Franciaországot egyenrangú félként ismerték el, lemondtak vele szemben mindennemű kártérítésről, nem csonkították meg a területét, sőt területileg még nyert is valamit az 1792-es határaihoz képest. Milyen kár, hogy a vele vesztesként gyakorolt méltányosságot és nagyvonalúságot a francia állam győztesként nem gyakorolta 1919–20-ban a világháborúban legyőzöttekkel szemben!
A Franciaországgal 1814. május 30-án megkötött béke volt az előjátéka – és a mintája – az európai rend helyreállításának, hiszen azoknak az óriási területeknek és népeknek a sorsáról is dönteni kellett, amelyek francia uralom alá kerültek. Ez volt a feladata az 1814 őszén összeülő bécsi kongresszusnak, amelyet „táncoló kongresszusnak”, „fényűző békekarneválnak” neveztek el találóan, mert soha előtte és utána ilyen kápráztató, szórakoztató, dőzsölő békekonferenciát nem rendeztek, mint kétszáz évvel ezelőtt. A nagy mulatság, a féktelen tivornya közben azonban észrevétlenül, hosszú és nehéz, fordulatos tárgyalások, titkos alkuk eredményeként létrejött a szövetséges hatalmak és Franciaország megegyezése, amelyben Talleyrand-nak és Metternich osztrák kancellárnak kulcsszerepe volt.
Kilenc hónap elteltével, 1815. június 9-én este a nagy udvari gálaest után a nyolc legfontosabb hatalomból hét teljhatalmú megbízottja (a spanyol kivételével) aláírta azt az egyezményt, amely a 19. századi európai rend sarokköve lett. Kilenc nappal később, június 18-án pedig a napóleoni „csodálatos kaland” is véget ért Waterloonál.
Az ágyúk után gyertya, virág, pezsgő
„Nunc est bibendum! (Most inni kell! – a szerk.) Vesztett a forradalom, ez a söpredék nőszemély! Ez a nagy ünneplés azonban nem annyira Horatius költészetét volt hivatva átvinni a 19. századba, inkább önmagában is nagyon kellemes feladat volt, amelyet nem homályosíthattak el a körülmények. Európa éhezett, rettegett, reménytelenül nézett jövője elé; mit számít ez; az ancien régime hitt abban, hogy feltámadott, s hogy ő parancsol. Mindenki úgy gondolta, az osztrák császárral az élen, hogy a bécsi udvar valami rangján aluli dolgot művelne, ha Európát nem a hozzá méltó pazar fényűzéssel fogadná eme kivételes alkalommal. A többieknek meg követni kellett ezt a nagyszerű példát. Tehát vacsorázni, táncolni, vadászni kellett, mindennap hangversenyre, színházba kellett menni, fáradhatatlanul. Azt a pénzt pedig, ami eddig még nem ment el ágyúkra és puskaporra, most számolatlanul gyertyára, virágra, pezsgőre kellett költeni. Ez az esztelen és kötelező békekarnevál azonban arra jó volt, hogy az ünnepségek forgatagában és forróságában fellazultak az ancien régime illemszabályai, s ennek köszönhetően az önmagát kereső Európa könnyebben magára találhatott.”
Guglielmo Ferrero: Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814–1815.
Osiris Kiadó, Budapest, 2002
Az osztrák császár fizet a többiek helyett
„E néhány hónapra csakugyan összegyűlt Bécsben mindaz, ami joggal vagy jogtalanul, pozitív vagy negatív előjellel, de európai hírnévvel dicsekedhetett. Az egybesereglett potentátok között volt két császár és négy király, s ténykedésüket egy korabeli bonmot így foglalta össze igen szemléletesen: »Az orosz cár szeret a többiek helyett, a porosz király gondolkozik a többiek helyett, a dán király szónokol a többiek helyett, a bajor király iszik a többiek helyett, a württembergi király zabál a többiek helyett, az osztrák császár pedig fizet a többiek helyett.« (…) A máskor fölöttébb szűkmarkú Ferenc császár ezúttal semmilyen kiadástól nem riadt vissza, s ebben követte őt az egész osztrák és magyar nemesség. A kongresszus így aztán nem is volt egyéb, mint egyetlen, szakadatlan és kápráztató ünnep. Ami szórakozást és mutatványt a kor ismert, az itt felvonultatott a legpompásabb és legválogatottabb módon (…) az utcákat éjjel-nappal lovasok, katonák, dandyk, livrés inasok, rezesbandák, kokottok és fáklyavivők töltötték meg: semmi sem emlékeztetett arra, hogy húsz évig tartó világháborút tudhat maga mögött az emberiség.”
Egon Friedell: Az újkori kultúra története V. Romantika és liberalizmus.
Holnap Kiadó, Budapest, 1993