Ez történik az agyunkkal ha túl sokáig vagyunk egyedül

Egy friss vizsgálat szerint már egy év társas kapcsolatok nélkül elég lehet ahhoz, hogy csökkenjen az agy szürkeállománya – főleg ott, ahol a memória, a térbeli eligazodás vagy éppen az érzelmi egyensúly „lakik”.

Egy nem mindennapi kutatásban antarktiszi kutatóállomáson élő embereket figyeltek meg. Hónapokat töltöttek el fagyban, sötétségben, mindenkitől távol. Egy ilyen extrém helyszín tökéletes terep arra, hogy megnézzük, mi történik velünk, ha hosszú ideig nincsenek körülöttünk emberek. A lényeg: akár egy elhagyott sarkvidéken, akár egy forgalmas belváros közepén vagyunk, a társadalmi elszigeteltség bizony nyomot hagy – és nem csak a hangulatunkon.

Mi történik az agyunkkal, ha sokáig magunkban vagyunk?

A tanulmány szerint a magányosan élő emberek agyában csökkent a szürkeállomány például a halántéklebenynél, a hippocampusban és más, memóriával vagy érzelmekkel kapcsolatos részeknél. Ugyanakkor az agykamrák – vagyis az agy belső, folyadékkal teli üregei – megnőttek. Mintha az agy egy része egyszerűen „hátrébb húzódna”, helyet adva az ürességnek.

Azért van jó hír is: ezek a változások nagyrészt visszafordíthatók. Egy kivétellel – a thalamus nevű területtel, ami az érzékszervi információk „elosztóközpontja”. Az nem igazán épült vissza. Viszont azok, akik jól aludtak és rendszeresen mozogtak, sokkal jobb állapotban maradtak mentálisan. Ez azt mutatja, hogy a pihenés és a mozgás tényleg nemcsak testileg, hanem agyilag is védelmet ad - írja a Nuus.

Miért kéne ezt komolyabban venni?

A magány nem csak azokra leselkedik, akik valami extrém helyen élnek. A városi nyüzsgés közepén is lehet valaki elképesztően egyedül. Az időskor, az internetes életmód, a járványok – ezek mind hozzájárulnak, hogy egyre kevesebb emberrel vagyunk tényleges kapcsolatban. Egy japán kutatás például kimutatta, hogy azok az idősek, akik ritkábban beszélgettek másokkal, kisebb agytérfogattal rendelkeztek, mint aktívabb társaik.

Ez már nem csak arról szól, hogy „néha jó lenne valakivel beszélgetni”. Ez konkrét, biológiai veszély. A szakemberek szerint itt az ideje úgy kezelni a magányt, mint egy közegészségügyi problémát. Egyszerű dolgok is sokat segíthetnek: közösségi programok, parkok, sportolás másokkal. Mert az emberi kapcsolatok nem csak örömet adnak, hanem ténylegesen karbantartják az agyat is.

Mit tehetünk mi magunk?

Nem kell ahhoz kutatónak lenni egy sarkvidéken, hogy megérezzük a magány hatását. Elég, ha napokig nem beszélünk senkivel igazán, ha kapcsolataink felületessé válnak, vagy csak csetelünk, de nem találkozunk. Az agyunk ezekre a helyzetekre is reagál – és nem épp jól. A lényeg: figyeljünk oda magunkra, pihenjünk eleget, mozogjunk, és ne zárkózzunk el.

Egy séta valakivel, egy közös kávé, edzés egy csapatban vagy egy hosszabb beszélgetés telefonon – ezek nem kis dolgok. Ezekkel sokat tehetünk azért, hogy a magány ne kezdje ki az agyunkat. Mert most már tudjuk: ez nem csak lelki kérdés. Ez biológia is. Ha rajtunk múlik, akkor tegyük meg, amit tudunk, hogy ne csak a kapcsolataink maradjanak élők – hanem mi is azok maradjunk.