Két diktátor, aki nem kímélte saját népét sem

A Führer és a Gazda egyformán megvetették a Nyugat szerintük elpuhult demokráciáit és politikusait (Forrás: Wikipédia)

Sztálin fehér egyenruhában feszítve az Amerikai Egyesült Államok elnöke és a Brit Birodalom miniszterelnöke között bajusza alatt somolyogva hirdetné, hogy ő bizony a demokráciáért, a szabadságért, a népért küzdött egész életében. (Teheránban 1943-ban, majd Potsdamban 1945-ben is így tett.) Az USA elnöke és a brit miniszterelnök lelkesen bólogatna. Sztálin elhozta Európának a „felszabadulást”. A felszabadulást Hitler uralma, a nemzetiszocializmus alól. Bár ez utóbbit sem illik mondani, hanem a „fasizmus” alól. Mintha Mussolini Olaszországa igázta volna le egész Európát. De hát a szocializmus nem lehet nemzeti…

Hitler ellenben éppen Mussoli­ninak írta 1941 júniusában, hogy megnyugvással tölti el, hogy megindult a háború a Szovjetunió ellen, mivel morálisan is nyomasztotta a Sztálinnal kötött szövetsége.

A nagy paktum

De most nem politikai, ideológiai s még kevésbé erkölcsi összevetésre vállalkozunk, csak felvetünk néhány közös pontot. Itt van mindjárt a Sztálin–Hitler-szövetség, amelyet a történetírás – elleplezendő a lényeget – „Molotov–Ribbentrop-paktumnak” nevez. Mindkét fél döntőnek tartotta a szövetség megkötését. Sztálin jelen is volt az aláírásnál. A visszaemlékezők szerint nem kis önelégültséggel így nyilatkozott: „Rászedtem Hitlert!” A célja világos volt: Hitlert nyugatnak fordítani, kifárasztani (a „Nyugatot” is), majd a kedvező pillanatban lerohanni Európát. Régóta készült erre.

Hitler is győzelemnek értékelte a szövetség megkötését: „Megvan! Megvan!” – közölte bizalmasaival ujjongva 1939. augusztus 23-án. Ő azt remélte, hogy elkerülheti a kétfrontos háborút, s már nem állhat semmi az útjába.

Mások is így látták, és nem csak a megdöbbent Közép-Európában, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy Sztálin és Hitler közösen fog fellépni, de még a Brit Birodalomban is. Goebbels szerint a bejelentés hatására brit újságírók úgy fogalmaztak: „Ez a Brit Birodalom lélekharangja.” De akkor mit mondjanak a lengyelek, lettek, litvánok, észtek, finnek, csehek, románok, magyarok? Rémisztő volt, ahogy Hitler harsogta két héttel a szövetség megkötése után: „Európa két legnagyobb nemzete és állama egymást megérti.” Akárhogy is, Sztálin számítása vált be, s ami meglepő, a szövetség erkölcsileg is többet ártott Hitlernek, mint Sztálinnak. Hiába sulykolta Hitler: „Szeretnék itt mindjárt egy magyarázattal szolgálni: Oroszország az marad, ami eddig volt, és Németország is ugyanúgy. Egyben azonban mind a két kormány egészen bizonyosan egyetért: sem az orosz, sem a német kormány nem hajlandó egyetlen embert sem áldozni a nyugati demokratikus államok érdekében.”

A demokráciáért? Ugyan! Miért is áldoztak húszmillió embert az oroszok? Bizonyosan nem a demokráciákért, hanem a birodalmukért és a hazájukért. A szabadság negyven évnyi távolságba került.

Őrült század volt a huszadik. Soha ekkora emberáldozatot nem idézett elő maga az ember. A két vezér is a végsőkig feszítette a húrt. Mikor a német hadsereg 1941 telén megközelítette Moszkvát, az orosz kormány Kujbisevbe vonult vissza. De Sztálin nem! Ő Moszkvában maradt. A Vörös térről személyesen indította a frontra a csapatokat. S meg is ígérte, hogy 1942-ben győzelemmel ér véget a háború. Milovan Dilas délszláv kommunista el is hitte, s vele sok millióan. Elhitték, mert Sztálin mondta. De ami ennél tragikusabb: Hitler is Berlinben maradt, s 1945-ben, a nemzetiszocia­lizmus nevében az utolsó házig harcolt. Az utolsó berlini népfelkelők közé sorolták – a gyerekek után – Hitler kedvenc zenészeit, a berlini filharmonikusok tagjait. S sokan elhitték a Führernek – még itt, Közép-Európában is –, hogy a háború 1945 után is folytatódik, mert jön a csodafegyver. Nemcsak buta, sarokba szorított emberek, hanem mint nálunk is Imrédy Béla, Bárdossy László. A fanatikusokat könnyebb megérteni. Hogy Sztálin tévedett három évet, milliók életébe került, hogy Hitlernek nem sikerült, talán százmilliók életét kímélte meg.

Rokon lelkek

Hitler és Sztálin nem ismert kegyelmet saját népével szemben sem. A Szovjetunióban a „felperzselt föld” taktikája, Németországban a hírhedt „Néró parancs” jelzi ezt. Rokon lelkek voltak. De nem csak a lelkek, az eszmék is rokoníthatók. A kíméletlenség, a totális győzelem igénye, a cél szentesít minden gazemberséget. De még mindig nem evidens, hogy a szélsőbal sokkal közelebb van a szélsőjobbhoz, mint a tisztességes bal a szélsőbalhoz és a tisztességes jobb a szélsőjobbhoz.

De vissza a vezérekhez. Mindketten (s nyomukban mennyien?) szerették a hosszú vacsorákat s utána a privát filmvetítéseket. Saját mozijukban vészelték át a nehéz éjszakai hangulatokat. Egyikük sem csinált tulajdonképpen semmit, csak a világhatalomról álmodozott. És gyilkolt. De a filmek…

Sztálin például a jugoszláv–szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötése után – 1945 áprilisában – végignézetett egy kolhozfilmet, majd egy háborús filmet a délszláv delegá­cióval. Címe az volt: „Ha holnap háború lesz”. Vajon már akkor nyomást akart gyakorolni a túlságosan önálló jugoszláv elvtársakra? Hitler is állandóan filmet nézett vacsora után. Amikor Hácha csehszlovák elnök 1939. március 14-én megjelent Berlinben, hogy mentse, ami menthető Csehszlovákia ügyében, Hitler hajnalig nem fogadta, mert a „Reménytelen eset” című filmet nézte… Tényleg reménytelen eset volt Csehszlovákia, másnap Hitler be is vonult Prágába.

Közös volt a két vezérben a gigantikus építési vágy. Sztálinnak erre több ideje maradt, de a háromszáz méter magas épületet, amelyről álmodott, nem sikerült felépítenie. Hitlernek sem a „Népek csarnokát”, amely tizenhétszer nagyobb belső térrel rendelkezett volna, mint a római Szent Péter-bazilika. Mikor Hitler – megelőzve Sztálint – megtámadta a Szovjetuniót, meg is jegyezte: „Most aztán örökre vége az épületüknek.” A „Népek csarnokának” alapkövét letették, 1945-re kellett volna elkészülnie a 250 méter magas kupolának…

Közös volt a két vezérben és környezetükben a magyarsággal szembeni megvetés. Hitler számtalanszor értekezett a szociálisan elmaradott feudális Magyarországról, amelynek népe lusta, eredendően a sztyeppékre való. Sztálin hírhedt mondata, amelyben a „magyar kérdést” vagonkérdésnek nevezi, csak memoárokban maradt fenn. Ellenben Goebbels egyszerűen „disznó bandának” nevezte a magyarokat, akik, majd ha győz a Harmadik Birodalom, meg fogják ismerni a másik arcát is. Egy 1943-as memorandum szerint „Sztálin a magyarokkal kapcsolatban a legélesebb kifejezésekkel élt: ők állítólag még a németeknél is rosszabbak, akik őket hóhérként használják.”

Számtalan azonosság mellett (mint például a pánszláv és a pángermán gondolat) számos különbség is volt a két vezér között. Hitlernek nem volt elődje, ellenben Sztálinnak igen. Lenin végrendeletében Sztálint nem tartotta alkalmasnak a vezéri posztra, de nem nevezte meg utódját. Hitler egyenesen idegenkedett a gondolattól, hogy gyermeke szülessen, mert tartott az „utódlástól”. „Micsoda probléma volna, ha gyermekeim volnának! A végén még megpróbálnák a fiamat utódommá tenni” – mondta. Sztálin hagyta elpusztulni fiát a német fogságban, hol­ott kicserélhette volna. „Katonát marsallra nem cserélek” – válaszolta a német ajánlatra. Viszont Sztálin Lenintől vette át a gondolatot, hogy az újabb nagy háború elkerülhetetlen: „Egy ilyen jellegű háború elmaradhatatlan” – írta Lenin. Hitler észre sem vette, hogy belekeveredett a világháborúba. Azt gondolta, Lengyelország esetében is lokális konfliktusról lesz szó. (Mint Ausztria, Csehország vagy a Rajna-vidék esetében). Mindenesetre a Szovjetunió elleni háború megindulása után tette Hitler a legjellemzőbb megjegyzését, bár tréfának szánva: „Az Oroszország feletti győzelem esetén természetesen német fennhatósággal legjobb volna Sztálinra bízni az ország igazgatását, mivel ő az elképzelhető legalkalmasabb ember az oroszok kézbentartására.”

Egyre mélyebbre

Hitler vegetáriánus és antialkoholista volt, ellenben Sztálin pipázott és ivott is, főleg vörösborral vodkát. Hitler megtűrt környezetében okkultistákat és morfinistákat is (bár nem lelkesedett értük), Sztálin viszont bizalmába fogadott olyan alkoholistákat, mint Berija. Akit veszélyesnek véltek, egyaránt kivégeztették. Sztálin ebben következetesebb volt, panaszkodott is Hitler 1944-ben, hogy éppen ezért tud felülkerekedni Sztálin. A híres 1944. július 20-i merénylet után mondta Hitler: „Ma már látja, hogy Sztálin a Tuhacsevszkij elleni perrel tette meg a döntő lépést a sikeres hadvezetés felé.” Buharin és a többiek likvidálása azonos elvek alapján történt, mint Röhm és mások meggyilkolása.

A háború, amelyet a két vezér nevével fémjelzett hadseregek vívtak, valóban eltért minden korábbi háborútól. Sztálin mondta: „Ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét.” Így is volt. Ha csak Magyarországot nézzük, 1944. március 19-e után a nemzetiszocialista gyakorlat Magyarországon is megvalósult. A megszállás százezrek életébe került. Aztán 1944. október 15-e után még mélyebbre süllyedtünk.

S mi történt utána? Hitler után Sztálin és utódainak regnálása. Negyven év kommunista-szocialista diktatúra. Újabb százezrek áldozata. Dilas, egy a szocializmust legbelülről ismerő politikus szerint „Sztálin nem azért győzött, mert eltorzította a marxizmust, hanem éppenséggel azért, mert megvalósította.” Mostanra végre meg kellene fogadni ezt az igazságot.