Fekete-vörös esztendő

Budapesten találkoztak 1957. január első napjaiban a bolgár, csehszlovák, román és szovjet pártfőnökök a magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány vezetőivel. Hivatalos közlemény szerint a magyarországi és a nemzetközi helyzetről tárgyaltak. Tito Jugoszláviája kimaradt a szaknévsorból, miután ’56. november 4-én menedéket nyújtottak a pesti nagykövetségükön Nagy Imre miniszterelnöknek és társainak. Figyelemre méltó, hogy lengyelek sem jelentek meg Kádár János vörös vendégeként, miközben a cseh elvtársak negyvenezer darab szürke gumibotot adományoztak a testvéri magyar karhatalom szíves használatára. Január 9-én megkezdődött a „magyar kérdés” vitája az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Két nappal később a magyar kormány nyilatkozatban tiltakozott az Egyesült Államok azon javaslata ellen, hogy az ENSZ vizsgálóbizottságot küldjön ki az úgynevezett magyar kérdésben.

A Kádár-féle diplomáciai vezetés minőségére mi sem volt jellemzőbb, mint hogy a magyar delegáció főtárgyalója, Kós Péter valójában egy Lev Konduktorov nevű szovjet diplomata volt, aki a forradalom leverése után is képviselte a magyar ügyet, könnyen elképzelhető, hogy milyen módon és irányban. Ami pedig a demokráciák elitklub-tagjainak tényfeltáró teljesítményét illeti, most „post mortem” megtudhatják: az 1956. október 23-án a Magyar Rádió épülete előtt elsőként eldördült ÁVH-s sortűztől kezdődően további tizenhárom fővárosi és vidéki helyszínen összesen több mint négyszáz civil személyt lőttek agyon, közel ezer embert sebesítettek meg államvédelmi katonák és rendőrök. November hetedikétől kezdődően – stílszerű időben – statáriumot hirdetett a szovjet városparancsnok Budapest területére. Január 11-én Csepelen vasüzemi munkások tömege gyűlt össze a gyár előtti téren, ahol sortüzet lőtt föléjük a karhatalom. A rendeleti úton kormányzó Kádár-rezsim január 18-i hatállyal kiterjesztette a rögtönítélő bíráskodást az úgymond népi demokratikus államrend elleni cselekményekre. Hat nappal később kivégezték Szabó János Széna téri felkelőparancsnokot és Dudás József kisgazda politikust – aki 1944. szeptemberben részt vetta Horthy-féle kiugrási kísérletben, kapcsolatot teremtve Moszkvával. Január 18-án a belügyminiszter (Münnich Ferenc) ideiglenesen felfüggesztette a Magyar Írók Szövetsége működését; január 20-án a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) önkormányzatát. Ennél jóval fajsúlyosabb volt az az Elnöki Tanács-döntés, amely „a népi demokratikus (!) államrend fokozottabb védelmére” elrendeli a Munkásőrség szervezését. Az első zászlóalj február 28-án alakult meg Kőbányán, a „Kádár-huszárok” egyenöltözetét a szovjet típusú vattakabát (pufajka) és füles sapka (usanka) képezte. A „vitéz” férfiak (és olykor nők) együtt járőröztek a szovjet katonai és karhatalmista alakulatokkal, részt vettek a razziákon és házkutatásokban, de még az országhatár „védelmében” is. Kísértetiesen megismétlődött a magyar történelem: 1849 gyászos őszén hasonféle zsandárok és muszkavezetők vadásztak – besúgók és feljelentők segítségével – a hóhérkötél és a súlyos börtönbüntetés elől menekülő honvédekre, a szabadságharc tisztségviselőire.

Az év februárjától Biszku Béla foglalta el Münnich belügyminiszteri székét. A személycsere friss vért jelentett, majd követelt is: az aluszékony Münnichet agilis, gátlást nem ismerő politikai bűnöző váltotta fel. (Ugyancsak a magyar történelem nonszensze, hogy az 1989. évi rendszerváltozást követő huszonöt év alatt sem történt meg az 1956–57-es háborús bűnösök elítélése.) Február 22-én a Magyar Külügyminisztérium jegyzék útján kiutasította az Egyesült Államok budapesti nagykövetét. Április hatodikán az Elnöki Tanács létrehozta a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát az „államrend és közbiztonság elleni bűnügyek egységes ítélkezésének céljára”. Április 13. éjféltől Biszku feloldotta az éjszakai kijárási tilalmat Budapesten, megkezdődtek az „ellenforradalmárok elleni” (!) büntetőperek (a két „ellen” logikailag kioltja egymást). Május 6-án megkezdődött Angyal István, Eörsi István és társai, később hozzájuk csatolva Obersovszky Gyula, Tóth Ilona és mások büntetőpere a Fővárosi Bíróság előtt. Bekövetkezett a 20. század egyik legsötétebb időszaka a magyar politikában és jogszolgáltatásban.

Mindeközben május elsején több százezer ember gyűlt össze a Hősök terén, hogy meghallgassák Kádár János kormányfő beszédét. A fővárost – és a vidéket – elborították a vörös zászlók és lobogók, ötágú csillagok és paravánok; mintha Kun Béla és vörös bandájának 1919. május elsejei drapériáit hozta volna vissza az ördög a pokolból a Városligetbe. Öles nagyságú, vaslemezből formázott ötágú vörös csillagot szereltek a villamosok elejére, festettek a vasúti mozdonyok homlokára. Zengett az országban a Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út felelj neki! kezdetű „sláger”, a Fradi az örökké zöld ferencvárosi mez helyett a Budapesti Vörös Lobogó dresszében rúgta a labdát (októberig).

Október 25–27-én alakuló értekezletet tartott a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ). Az 1957-es év folyamán az osztrák belügyminisztérium hivatalos közlése szerint 46 365 magyar állampolgár kért menedékjogot Ausztriában. Hogy szám szerint hányan voltak börtönben magyarok mint politikai elítéltek, sosem tudhatjuk meg.