Orvosnak készült Kertész Alice, de végül a tornát választotta

– Tíz évvel ezelőtt, amikor a Melbourne, 1956 című filmet forgattuk, azt nyilatkozta: „Azért döntöttem végül a hazautazás mellett, mert idős szüleimet én tartottam el, s nem tudtam, mi lesz velük, ha otthagyom őket. Akkor még nem lehetett kivitetni a szülőket, és egészen más volt a helyzet, mint később. De nagyon megbántam, hogy hazajöttem! A mai eszemmel már nem jönnék haza. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám a későbbiekben, akkor nem okozott volna álmatlan éjszakákat a döntés.” Kérdésem: megváltozott-e a véleménye?

– Nem változott meg, csak kissé módosult. Sok ember vesz körül a szeretetével, s ha rájuk gondolok, akkor azt mondom: jó, hogy itt élek. De versenyzői pályafutásom és edzői működésem során sok kellemetlenség ért.

– Mondhatjuk azt, hogy elégedetlen a sorsával?

– Nem, mert megtaláltam az örömöt, a barátságot is az életben, és a kislányom születése végképp utat nyitott a boldogság fogalmához. Talán a Jóisten akarta így, hogy az ütések és pofonok után talpra álljak.

–A kéziszerben kivívott olimpiai aranyéremből sikerült tőkét kovácsolnia?

– Engedje meg, hogy nevessek. Két fotelt és egy kanapét sikerült vennem abból a pénzből, amit kaptam, de asztalra már nem jutott.

– Milyen vezérlő elv szerint kívánt, szeretett volna élni?

– Szerettem volna orvos lenni! Ma is bánom, hogy nem lettem az. Fel is vettek az orvosi egyetemre, de Keleti Ágnes közölte velem, hogy ha az orvosi egyetemre megyek, kizárnak a válogatottból. Akkor már válogatott tornász voltam, és kaptam az élsportolói kedvezményeket. A juttatások nélkül nem tudtam volna segíteni idős szülei­met. Arra gondoltam, tornászpályafutásom után majd megvalósíthatom az álmomat. De nem sikerült, mert muszáj volt dolgozni, pénzt keresni. A gyógyításról azonban soha nem mondtam le. Hány embernek segítettem azóta is!

– A mozgásba mikor szeretett bele?

– Rettenetesen rossz gyerek voltam. Négy, négy és fél éves koromban csak a fiúkkal játszottam. Egyedül tanultam meg úszni, korcsolyázni. Jurek Esztert gyakoroltatta az edző, s én ott loholtam mögöttük, hogy ellessem a különböző figurákat.

– Ki volt a tornasportban az, akire felnézett?

– Csillik Margit, Romák Éva és Kovács Éva nagy tudású edzők voltak. Sokat tanultam tőlük, és Aradi Gyulától, aki egy időben a női válogatott mestere volt. Mindig azt néztem, milyen ember valaki. Ez volt a mércém. Nem volt tagkönyvem, és az irigyek megpróbálták tönkretenni az életem.

– Miért nem utazott el 2006-ban, a melbourne-i olimpia ötvenedik évfordulóján a magyar küldöttséggel Ausztráliába?

– Mert nem volt kedvem. Utálok repülni, és különben is, rendkívül fárasztó lehetett a hosszú út. De nem bántam meg, hogy itthon maradtam. Többen mondták, hogy milyen csalódás volt számukra a megváltozott versenyszínhely, a lehangoló a légkör; nem tudták tetten érni a régi pillanatokat. Nekem megmaradt a szép emlék.

– A magánélete úgy alakult, ahogy remélte?

– Kinek alakul úgy, ahogy reméli? Százból egynek. Az ember álmodik valamiről, aztán mi valósul meg? De nem panaszkodom. Van egy öt hónapos unokám, aki a szemem fénye. A lányom negyvenhárom évesen szülte Bendegúzt. Most aztán nagy az öröm. Várom is, hogy hazajöjjenek.

– Miért, hol élnek?

– Jelenleg Japánban. De előtte Ausztráliában éltek. Amerikai egyetemre járt a lányom, és a hétszeres kajak-kenu világbajnokkal, Fehérvári Vincével tizennyolc éves koruk óta vannak együtt.

– Edzői karrierje mit hozott?

– Sok eredményt és sok munkát a KSI-ben, a BVSC-ben és a Vasasban. Az az igazság, hogy sokkal tehetségesebb edző voltam, mint versenyző, és sikert sikerre halmoztunk. A születésnapom alkalmából találkoztam ismét a lányokkal, akik közben édesanyák lettek: Horváth Margittal, Cselényi Edittel, Kanyó Évával és Gabonyi Erikával, de a többiek sem feledkeztek meg rólam. A régi hőfokon örültünk egymásnak. Az volt az elvem, és ma is az, hogy mindenki azt csinálja, amihez ért! Mindjárt más lenne a világ, ha a gyakorlatban ez meg is valósulna. De hát Nagy Jenőné, magunk között csak Vali néni, mai szóval engem kinyírt, meggyötört, megalázott. A gonosz arcát mutatta velem szemben. Az 1972-es müncheni olimpia előtt például kitiltott Tatáról. Pedig jobbára az én versenyzőim álltak csatasorba. Szepesi Gyurinak köszönhetem, hogy végül is kijutottam a játékokra, és kommentálhattam történetesen Császár Mónika gerendagyakorlatát. Amikor hazajöttünk, abbahagytam mindent. De egyszer arra kértem Vali nénit, legyen velem őszinte, és mondja el, miért bánt el velem. „Lizikém – mondta négyszemközt –, azért, mert te vagy az egyetlen ember, akitől minden téren, edzőként és versenybíróként is tartottam és féltem.” Ismeretes, hogy több nyelven beszélt, befolyásos személyiség volt a Nemzetközi Tornaszövetségben. Kétségtelen, hogy sokat tett a magyar sportért, jó szeme volt, de az én életemet megkeserítette.

– Két erő hozza mozgásba az embereket: az érdek és a félelem. Ez illik Vali nénire… De ami ennél fontosabb: vigyázott-e arra, hogy megőrizze az egészségét?

– Három évvel ezelőtt, két és fél hónap alatt mind a két csípőmet megoperálta a nagyszerű Hangody László professzor. Előtte még kondicionáló tornákat vezettem. Az úszásról és a kisebb futásokról azonban a mai napig nem mondtam le. Idehaza tornázom.

–Van valamilyen babonája?

–Nincsen. Az ember maga irányítja az életét. De valaki besegít… Hiszek abban, hogy a jó ember leszakíthatja a maga gyümölcsét. Nem vagyok elégedetlen. Ha orvos lehettem volna, nem mentem volna el ebből az országból. Azok után, hogy az állam kitaníttatott. A nővérek helyzete más…

– Milyen autóval jár?

– Mindig volt kocsim, akkor is, amikor ez nagy szám volt, de mindig olcsó autóval jártam. A lányom közölte, hogy vesz nekem egy kis Mercedest, de mondtam neki, hogy nem kell. Jó nekem az én kis Suzukim.

– Mikor volt a legboldogabb az életében?

– Amikor a lányom megszületett.

– Tegyen fel egy kérdést, amire nem tudja a feleletet.

– Hová tartozom?

---

Pályakép

Kertész Alice 1935. november 17-én született Budapesten. Tornász, edző, testnevelő tanár. 1954-ben a kéziszercsapat tagjaként világbajnoki címet szerzett. 1955-ben és 1956-ban többszörös magyar bajnok. Az 1956-os melbourne-i olimpián tagja volt a kéziszerben aranyérmes magyar gárdának. 1954 és 1958 között volt válogatott versenyző. Klubjai: Postás, Bp. Honvéd. A KSI, a BVSC és a Vasas edzője (1961–81). 1981-ben fél évig a magyar női válogatott szövetségi kapitánya volt, utána – méltatlan körülmények között –eltávolították. Általános iskolákban, az ELTE-n is dolgozott, és kondicionáló tornákat vezetett.