IV. Béla, a béke nagy, szent királya

„Úgy hallik vala az öldöklés zaja, mintha rengeteg erdők tölgyeit számtalan fejszével döngetnék a földre. Az égre száll a zokogó nők, a sikoltó gyermekek ordítása és üvöltése. Nem vala akkor idő temetési tisztességet tenni, a kedves halottakat megsiratni, halotti torokat ülni. A mindenkit egyaránt fenyegető vész kit-kit nem a más, hanem a maga halálán kényszerít vala siránkozni, mert férfit és nőt, öreget és kisdedet egyaránt irt vala a halálos kardcsapás. Ki bírná azon szerencsétlen nap iszonyúságát kimondani, ki bírná oly sok nép vesztét elbeszélni? Midőn egy nap alatt, egy helység szűk terén több mint százezer ember múlt ki kegyetlen halállal!”– írta megrendülve 1241. április közepén Pest pusztulásáról Tamás spalatói főesperes.

Pest esete nem volt kivételes, a tatár horda egy év alatt mint a sáskahad letarolta Magyarországot. A védtelen falvakat, városokat többnyire hajnalban rohanták meg, a házakat kifosztották, majd felgyújtották, a lakosokat korra s nemre való tekintet nélkül irgalmatlanul lemészárolták. A fegyverforgató férfiakat néha életben hagyták, hogy csapataikba besorozzák vagy a várak ostrománál felhasználhassák őket. A nőket többnyire megbecstelenítették s azután megölték. A halált csak azok kerülhették el, akik időben az erdőkbe, mocsarakba, barlangokba rejtőztek, illetve erődített várakba húzódtak.

Pusztítás és kivonulás

A muhi csatatéren 1241 áprilisában elesettek számát még becsülni sem tudjuk, a menekülőket az ütközet napján estig üldözték. A Pest felé vezető országút kétnapi járóföldre holttestekkel volt tele. Sokan a Tisza mocsarai­ba fulladtak, a főpapság színe-java itt veszett, így Ugrin kalocsai, Mátyás esztergomi érsek és Gergely, a győri püspök. A csata forgatagában IV. Béla életét néhány vitézének kivételes önfeláldozása mentette csak meg. Felső-Magyarországon át Pozsonyba vágtattak, onnan II. Frigyes osztrák herceg hívására Hainburgba ment az uralkodó. Frigyes fogolyként kezelte, kifosztotta, elszedte tőle arany- és ezüstkincseit, és arra kényszerítette, hogy a szomszédos Moson, Sopron és Locsmánd vármegyéket adja át neki. Ezután Zágrábon át a dalmát tengerpartra, Trau (a mai Trogir) várába futott üldözői elől, ahová a királyi család többi tagját: várandós feleségét és gyermekeit, valamint valószínűleg a Szent Koronát is sikerült kimenekítenie.

1241-42 tele különösen hideg volt, s a Duna keményen befagyott. A folyó addig gátat vetett az ellenség pusztításainak, de karácsony táján már kényelmesen átkelhettek rajta a tatárok. Óbudát felgyújtották, majd a másik központ, Esztergom városát dúlták, de az erődített várakat több hónapos ostrommal sem tudták bevenni. Ezalatt IV. Béla és családja kálváriája folytatódott. Batu kán parancsára Kadan alvezér a tengermellékre sietett, hogy kézre kerítse, itt, Trau alatt kapta meg 1242 márciusában a Kárpát-medencéből való kivonulás hadparancsát.

Amilyen tervszerűen zajlott az ország mongol megtámadása – elszigetelve a szomszédoktól, majd négy irányból rohamozva és nyomulva a központba –, olyan váratlanul történt a kivonulás. Kadan seregével a tengermellékről először Bosznián és Szerbián keresztül Bulgáriába húzódott, ahol egyesült a Batu kán vezette fősereggel, mely a Duna mentén haladt lefelé. A visszavonuláskor rengeteg zsákmányt, főleg barmokat, juhokat és számtalan foglyot hurcoltak magukkal, utóbbiak nagy részét, akit nem találtak elég életrevalónak, később legyilkolták.

A tatárok elvonulásával nem ért véget a nép szenvedése, tetézte a bajt a rendkívüli éhínség mellett, hogy a rablók és útonállók száma is megsokasodott. A katasztrofális helyzetben II. Frigyes osztrák herceg Pozsonyt vette ostrom alá, a velenceiek Zárát (a mai Zadart) foglalták el.

1250 novemberében IV. Ince pápához írt levelében IV. Béla keserűen summázta az ország tatárjáráskori állapotát: „Minthogy Magyarországot a tatárok pestise nagyobb részében pusztasággá változtatta és mint a juhaklot a kerítés, úgy veszik körül a hitetlen népek… egyedül nyugatról és északról a németektől, mint azonos hitet vallóktól kellene országunknak a segítség némi gyümölcsét vennie, de innen is nem gyümölcsöt, hanem a villongás töviseit kell éreznünk, mikor az ország javait váratlan rablótámadásokkal ragadozzák el.”

Az utolsó Árpádok időszakának legnagyobb királya ebből a kilátástalan állapotból emelte fel az országot rendíthetetlen hittel és eltökéltséggel korábbi, nagyhatalmi státusába. Fiára, Istvánra egy 28 év alatt újjáépített, virágzó, megerősödött királyságot hagyott. Élete utolsó évében, 1269-ben Magyarországon járt I. Ká­roly szicíliai király követeként Bernát bencés apát. A külföldi, elfogulatlan kortárs így látta Béla udvarát: „A magyar királyi háznak hihetetlen a hatalma, meg sem lehet mondani, mennyi a fegyvere. Keleten, északon mozdulni sem mer senki, ahová a dicsőséges király seregét megindítja. Észak és Kelet legtöbb országa és fejedelme rokonság vagy meghódolás címén birodalmához tartoznak.”

Az ország megújítása

Béla nagy elszántsággal látott hozzá a tatárdúlás okozta sebek begyógyításához. 1242 májusában megbízta Geregye Pál országbírót a tolvajok és útonállók kiirtásával, a rablóbandák felszámolásával és a szétszóródott lakosság összegyűjtésével.

Ezt követően a Magyar Királyság egységét állította helyre. II. Frigyes osztrák herceg, kihasználva az ország védtelen állapotát, közvetlenül a tatárok kivonulása után Pozsony megyére tört s azt pusztította. A Hont-Pázmány nembeli Achilles ispán a támadót visszaverte ugyan, de Béla sem hagyta az osztrák betörést megtorlatlanul. 1242 őszén sereggel a Duna jobb partján nyomult előre, visszafoglalta Sopront és Kőszeget, ezalatt Achi­lles ispán a bal parton Bécsig dúlta a vidéket. Frigyes herceg kénytelen volt lemondani a három, korábban zálogba vett megyéről.
Miután a tatárok a magyar népesség mintegy felét elpusztították, s egyes alföldi megyékben tizenöt napi járóföldre sem lehetett embert találni, a király országos telepítési programba kezdett. Külföldről mesterembereket hozatott, az elnéptelenedett területekre idegenből hívott német és szlovák telepeseket. Ekkor vett nagyobb lendületet a románok beköltözése a Kárpát-medence déli, délkeleti határaira is. Béla a királyi birtokokon szabad telepes falvakat hozott létre, és új megyék alapjait vetette meg (Zólyom, Sáros, Bereg, Ugocsa). Az erdőispánságok északi, északkeleti sávjában 1242–70 között 18 város jött létre. A telepítés korábban elvileg királyi jog volt, most viszont újabb és újabb települések létrehozására ösztönözte Béla az egyházi és világi nagybirtokosokat. A magánbirtokokon is szabad telepes falvak jöttek létre.
Megegyezésre törekedett a nagybirtokos nemességgel, az új birtokvizsgálatok már nem a királyi földek erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát.
Maga is jelentős birtokadományozásba kezdett, amit meghatározott számú katona kiállításához kötött. Közben hozzálátott a jogtalanul birtokolt várföldek visszafoglalásához is. 

A magyar király visszahívta a kunokat, akik az elnéptelenedett alföldi vidéken telepedtek meg, s a magyaroknak már nem okozhattak annyi kárt, mint annak előtte. Külön fejedelem, Alpra nevű állt élükön, s a népet kun törzsfők igazgatták. IV. Béla igyekezett a kunokat mindinkább magához kapcsolni. (Azért is, mert a királynak égetően szüksége volt egy, csak tőle függő, nagy létszámú haderőre, hiszen állandóan tartani lehetett egy újabb tatár támadástól.) A kereszténységre tértek közül sok kun kapott birtokot főleg Barsban, Nyitrában és Komáromban, s így a magyar urak sorába léphettek. A kunokkal való szoros szövetség megpecsételésére elsőszülött fiát, Istvánt – akit már 1245-ben Szlavónia hercegévé nevezett ki és királlyá koronáztatott – 1254-ben a kun vezér lányával, Erzsébettel házasították össze. 

A korszerűtlen földvárak kártyavárként omlottak össze a tatár támadáskor, az országban található kővárak ellenben nem kerültek az ellenség kézre. Az 1220-as évekig csak a király emelhetett várat, majd az Aranybullát követően bekapcsolódtak az építkezésbe a magánosok is, ehhez azonban királyi engedélyt kellett kérniük. Az 1260-ban kiadott rendeletben ezen könnyített Béla és a főurakat várépítésre ösztönözte. „Elrendeltük, hogy koronánk alá tartozó egész területen arra alkalmas helyeken erődítmények létesüljenek, várak épüljenek, ahol a nép meghúzhatja magát, ha veszedelem fenyeget…”

Béla uralkodásának vége felé mindinkább az előkelők tűntek ki várépítési kedvükkel. Az új típusú várak rendszerének kiépülése átalakulást hozott a határvédelemben. 1241-ben a nyugati határon álló földvárak még a király kezében voltak, 30 évvel később egy-egy határszakasz védelmét már egy-egy nagybirtokos nemzetség birtokában levő várak látták el. Béla királyi udvarának 12, az előkelőknek pedig 34 várat köszönhetett az ország a 28 év alatt épült 46 várból. A király által emelt várak minőségükben messze meghaladták azokét.

1247-ben egy tatár támadás hírére indult el a budai vár építése. A Pesttel szemközti helyen új típusú településforma született meg, az erődített város, melyet eleinte pesti, később budai várnak neveztek. Pest városát, melyet a tatárok feldúltak, a király romjaiból szintén helyrehozta és megerősítette régi kiváltságait. Esztergom népét a várba telepítette, s a vár falain belül részt biztosított a polgárságnak. Ugyanekkor intézkedett a székesfehérvári polgároknak a várban való elhelyezéséről is. Mária királyné 1250 környékén hozományából a visegrádi várat emelte, hogy abban háború esetén özvegyek és árvák menedékre találjanak. A királyné építette a pannonhalmi apátnak a Balaton mellékén Szigligetet is.

A várak építésével, az idegenek megtelepedésével a városok is megszaporodtak. 1270-ben már 25, városfallal rendelkező település volt az országban. Béla elképzelésében a megerősített városok fontos szerepet játszottak, igyekezett fejlődésüket ösztönözni. 1242 végén megalapította a Gréc hegyen új Zágrábot, ennek lakosai között számosan voltak olaszok is. Nagyszombat neki köszönheti első szabadalmát, Deés vára azt, hogy a városok sorába emelkedett. A váro­sok bizonyos meghatározott adót fizettek és hadkötelezettségük is volt. Pestnek tíz fegyverest kellett kiállítania a királyi sereghez, ha az uralkodó személyesen indult harcba. 1247-ben megállapodást kötött a johannita lovagrenddel. A tatár támadás szempontjából igen kritikus terület védelmét bízta rájuk az uralkodó. Elnyerték a Szörénységet, valamint az Olton túl fekvő Kunországot, azzal a feltétellel, hogy várakat kötelesek építeni, gondoskodniuk kell a terület védelméről, és rájuk várt ezeknek a vidékeknek a betelepítése. Azonban a johanniták elhanyagolták kötelezettségeik teljesítését, és Béla 1260 előtt felbontotta a velük kötött szerződést.

Mindenki esélyt kapott

Béla jó minőségű pénzt veretett, így kiszorultak a magyarországi piacról mind a friesachi denárok, mind a veretlen ezüst. Mindez a kereskedelemre is hatott. Az 1250-es években a vámok rendezésére került sor. Meghonosodott az értékvámolás, a vámfizetést az áru értékétől tették függővé. 1251-ben kiváltságlevelet adott a zsidóságnak, kifejezetten kedvezett nekik, amikor a kontinens többi területén inkább korlátozták és üldözték őket. Törvényének alapgondolata az volt, hogy a zsidók is vendégek, úgy kell tehát bánni velük, mint a többi vendéggel, s inkább a pártjukat kell fogni.

Az idegenek mellett azonban a nemességről sem feledkezett meg Béla király, hiszen bölcsen úgy vélte, a nemzet valódi erejét ők alkotják, s kérésüket meghallgatva megerősítette az Aranybulla főbb intézkedé­seit. 1267 augusztusában Esztergomban Béla király, valamint az erdélyi és a szlavón herceg elé járultak „Magyarország összes nemesei, akiket királyi szervienseknek mondanak”, hogy tartsák meg őket a Szent Istvántól nyert szabadságukban. Mivel az uralkodó és fiai a bárókkal tartott tanácskozáson kéréseiket jogosnak találták, tíz cikkelyből álló törvényt adtak ki.

Béla 1270. május 3-án, élete 64. évében halt meg – ilyen magas kort csak Szent István élt meg a királyi nemzetségen belül –, s 35 éves uralma áldásos volt az országra. Atyai gondoskodásának, bölcs intézkedéseinek következtében a királyság csakhamar kiheverte a tatárjárás elképesztő csapását, s jólétben, hatalomban egyre gyarapodott. Halála után a kor embere a béke nagy, szent királyát látta benne.