Belföld
A magyar huszárság dicső alkonya
Száz évvel ezelőtt a limanowai csatában a katonáink örökre beírták nevüket az ezeréves vitézségünk aranykönyvébe
Az Osztrák-Magyar Monarchia lovassága – benne a közös és honvéd huszárezredek – színes egyenruhában, a klasszikus 19. századi harcmodorral és lelkesedéssel indult a Nagy Háborúba. A galíciai hadszíntéren 1914 augusztusának közepén azonban végleg eldőlt, hogy a tűzgépek és tömegek háborújában a lovasrohamok ideje lejárt. Száz esztendővel ezelőtt – 1914. december 11-én – Limanowánál Muhr Ottmár ezredes és huszárjai megmutatták, hogy a megváltozott harci körülmények között, mire is képes a lövészárokharcban a magyar huszár.
A Monarchia lovassága ’14 előtt
A Nagy Háború előestéjén az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének lovasságát tizenegy lovashadosztályba sorolták, ezen belül a lovasság egyik csapatnemét, a huszárságot tizenhat közös és tíz honvéd huszárezred jelentette. A közös huszárok zöme a temesvári 1., a pozsonyi 2. és a budapesti 10. közös, míg a honvéd huszárok a budapesti 5. és a debreceni 11. honvéd lovashadosztály kötelékébe tartoztak. A hadosztályokba szervezett ezredek alkották a sereglovasságot, a gyalogos seregtestekhez beosztott alakulatokat pedig csapatlovasságnak nevezték.
A lovasság – mint a haderő legmobilizálhatóbb része – klasszikus feladatai közé tartozott a mozgóharc, a felderítés, a biztosítás, a leplezés és az üldözés. A sereglovasság végezte a távolfelderítést, szükség szerint a határvédelmet, a leplezést, az ellenség felvonulásának zavarását, a döntésben közreműködést, a tartalékképzést és az ellenséges vonalak mögötti vállalkozásokat. A gyalogsághoz beosztott csapatlovasság a közfelderítésben és a menetbiztosításban vett részt, szükség esetén pedig stratégiai pontokat tartott a gyalogság megérkezéséig. A lovasság alkalmazásának lehetőségeit tekintve 1914 előtt kétfajta álláspont uralkodott, amit a kard és a karabély híveinek vitájaként is lehet értelmezni. Az előbbiek a sereglovasság klasszikus rohama mellett csörgették a kardot, vagyis a kétsoros, zárt rendbeli, meglepetésszerű tömegrohamot preferálták, szükségtelennek tartották a lovasság gyalogsági harcra való kiképzését, és természetesen ragaszkodtak a színes egyenruhákhoz. Azonban a búr és az orosz-japán háború eseményei, továbbá a modern sorozatlövő fegyverek ugrásszerű elterjedése már megkérdőjelezte ezen nézet helyességét. A másik tábor a frontális lovasroham mellőzésével a lovasság ésszerűbb alkalmazását óhajtotta, támogatta annak gyalogsági kiképzését, a lovasság feladatai közül a huszárság korábbi feladatkörét tartotta fontosnak: a közel- és távolfelderítést, az összeköttetési vonalak zavarását, az üldözést és a visszavonulás fedezését.
A tárgyalóasztalok mellett folytatott vita azután 1914-ben a harcmezőkön dőlt el végérvényesen. Amíg a monarchiabeli gyalogságot, tüzérséget és a haditengerészetet igyekeztek kellőképp modernizálni, a lovasság ebből vajmi keveset érzett. Igaz, a 9000 főt – ebből csupán 3800 fő az ütközetlétszám! – és 6000 lovat számláló lovashadosztályok kötelékében megjelentek a távíró járőrök és a géppuskásosztagok, azonban a huszárok karabélyai, a lovastüzérek tizenkét lövege és a négy darab 1907 M. Schwarzlose géppuska nem jelentett komoly tűzerőt.
Miközben 1909-ben a gyalogságnál bevezették a csukaszürke öltözéket, a lovasságnál csak a géppuskások viseltek csukaszürke egyenruhát, a huszárok – a dragonyosok és az ulánusok - továbbra is színes mundérjaikban pompáztak. A közelgő háború ellenére csak kisebb változtatások érintették a lovassági egyenruhákat, így például 1909-ben a honvéd huszárok hivalkodónak ítélt fehér csákóforgóját és a menték fehér prémezését cserélték a közös huszároknál használatos feketére, avagy kicserélték a barna színű, kötött legénységi kesztyűket csukaszürke színűre. Az egész lovasságot érintő – de mai szemmel nevetségesnek ható – rendelkezés született 1913-ban, a fejfedők behúzására csukaszürke vászonborítékot rendszeresítettek.
Az utolsó rohamok
A Nagy Háború kirobbanásakor a kétfrontos háborúra készülő Monarchia lovasságát Galíciában összpontosította és az oroszok is hasonlóképp cselekedtek, vagyis mindkét fél jelentős lovassági összecsapásokra számított.
Az első napokban az osztrák-magyar sereglovasságot szinte teljes mértékben távolfelderítésre vetették be, hogy az orosz erők csoportosításait felmérhessék, és némely lovashadosztály elképesztő távolságokra nyomult be az ellenséges vonalak mögé. Augusztus 15-én került sor az első lovasrohamra, amelyet a 11. honvéd lovashadosztály kassai 24. honvéd lovasdandára hajtott végre Stojanow mellett. A meglepetés erejét kihasználva, egy erdőn áthatolva lendült rohamra a kassai 5-ös és a marosvásárhelyi 9-es huszárok négy százada. „Raj roham! Vágtát! Majd Rajta! Rajta! – vezényelték a parancsnokok. Tűztámogatás nélkül, az ellenségtől körülbelül 1800 lépés távolságról, nyílt terepen kezdték meg huszárjaink a híres stojanowi lovasrohamot, amelyet sem a szembetüzelő orosz gyorstűzű ágyúk és géppuskák, sem a rohamozók oldalába tüzelő orosz gyalogság, sem a huszárok ellen rohamhoz fejlődő orosz lovasság nem tudott feltartóztatni. Az oroszok nem számítottak arra, hogy van olyan lovasság, amely a gyorstüzelő gépek ellen mer rohamozni. Elvesztették a fejüket. Gépeikkel elsietve, aránylag kevés eredménnyel lőttek, s a harci zajt messze túlharsogó Rajta! Rajta! kiáltásra el is hallgattak. A kiszolgáló legénység közül kevesen védekeztek, a többiek elszaladtak, vagy hasrafekve halottnak tetették magukat.”
Két nappal később az 5. honvéd lovashadosztály „vörös ördögeinek” már nem volt ilyen szerencséjük Gorodok mellett, ahol nagyobb tömegű oroszba ütköztek. Mivel másnap volt I. Ferenc József császár-király születésnapja, Froreich Ernő altábornagy úgy gondolta, egy győzedelmes lovasroham igazán méltó ajándék lehet az uralkodó számára. A hiányos felderítés ellenére a zalaegerszegi 23. honvéd lovasdandár parancsot kapott a roham végrehajtására, amelyben a keszthelyi 6/II. és az érsekújvári 7/II. huszárosztályok vettek részt. „(…) Délután négy órakor a láthatáron a porfelhőkben Gorodok felé vágtázó lovasság bontakozott ki. Elérkezett az ütközet döntő pillanata: az ellenség lovasságát vetette be közepünk áttörésére. (…) A magyar huszárság hadrendbe fejlődve színpompás, élénk viseletében felejthetetlen látvány volt. (…) A vágtázó vonalak előtt srapnelrobbanások, füstfelhők jelentek meg… De a huszárok semmibe véve az ágyútüzet, a legteljesebb rendet megőrizve, gyors vágtában közeledtek felénk. (…) Az orosz gyalogsági állásokból egy lövés sem hangzott el.
A lövészek nyugodtan várták be, amíg az ellenség a hatásos puskatávolságra ér. Hiszen 1500 orosz puska állott itt 1000 huszárkard ellen. Akkor az orosz alezredes vezényszavára öldöklő puska- és géppuskatüzelés indult meg (…) A kozákhadosztály géppuskái is megkezdték a tüzet (…) A mindent elsöprő tűzzel szemben megtorpantak a huszárok. Hullottak az emberek és a lovak, a vonalak összekeveredtek, a rend felbomlott (…)”
A vérfürdővel felérő roham során a zalaegerszegi lovasdandár 17 tisztet, 450 huszárt és 650 lovat veszített, a 6/II. huszárosztály pedig gyakorlatilag megsemmisült. A szétzilált hadosztály Satanow térségébe vonult kötelékeinek rendezésére, ahol azonban az oroszok rajtuk ütöttek, és az ottani küzdelemben maga a hadosztály parancsnoka, Froreich altábornagy is elesett. A visszavonuló huszárokra még az orosz lovasság is rá-rácsapott, így a kétnapos küzdelem eredményeként a hadosztály ötvenszázalékos veszteséget szenvedett el, mielőtt elérte a saját vonalakat.
Gyaloghuszárok Limanowánál
Az 1914. decemberi nyugat-galíciai hadműveletek során az osztrák–magyar csapatok felfogták a Krakkó irányába törő orosz gőzhengert, meghiúsították azok Sziléziába való betörését, és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a támadókat. Az egyik legkritikusabb arcvonalszakaszon, a Limanowa és Neu Sandez közötti Jabloniec-hegyvonulaton küzdött a 10. közös lovashadosztály. A legsúlyosabb harcok 1914. december 8–11. között folytak, amelyek során a hiányos gyalogsági kiképzésű huszárok az oroszok rohamait gyalogsági ásókkal és puskatussal verték vissza. December 11-én Muhr Ottmár ezredes lóról szállt soproni 9-es és jászkun 13-as közös huszárjaival örökre beírta nevét az ezeréves magyar vitézség aranykönyvébe.
„Amikor Muhr ezredes a magaslatra felért, ott csak oroszokat talált. Marcona szibériai lövészek szuronyai meredtek feléje. A hős huszártiszt egy pillanat alatt beleélte magát a helyzetbe. Harsányan kiáltott: »Előre fiúk!« »Éljen a király« buzdító vezényszóval huszárjaival az oroszokra rohant. A mindenre elszánt hős kis csoport, amely alig 250 huszárból állt, mivel szuronya nem volt, a karabély csövét markolta meg és a karabély agyával mért hatalmas ütésekkel pusztította az ellenséget. A ködből vad elszántsággal előrohanó huszárok és szokatlan viaskodási módjuk meglepte az oroszokat. A szibériai lövészek, az oroszok legjobb katonái vitézül harcoltak, de a huszárököl előtt nem tudtak megállni. Muhr ezredes huszárjai visszafoglalták a védelmi állások kulcsát, a jablonieci magaslatot. Drága győzelem volt. Százával hevertek az állás körül a magyar huszárok és oroszok holttestei. A huszárok hőslelkű bátor parancsnokának, Muhr ezredesnek életét már az első percekben kioltotta egy orosz géppuska golyó. Kívüle még 12 tiszt és sok huszár halt itt hősi halált.”
Muhr ezredesék önfeláldozó hőstette nem volt hiábavaló, ugyanis ezáltal lehetőséget nyújtottak a felmentésükre küldött honvéd gyaloghadosztályoknak arra, hogy azok sikerrel visszaszoríthassák az oroszokat. A huszárok – más lovassági bajtársaikhoz hasonlatosan – megállták helyüket a háború adta új helyzetben. Hű bajtársaik, a lovak már kevésbé tudtak alkalmazkodni, ugyanis a megerőltetés, a gyenge élelmezés, az elhelyezés és a rossz bánásmód miatt mind nagyobb volt a lóveszteség. Az egyre terebélyesedő tüzérség és a vonat mind több lovat igényelt, ráadásul a hátország mezőgazdasága számára is szükségeltettek a lovak. A kialakult állóháborúban a huszárok is lekényszerültek a nyeregből, ám a gyaloghuszár a lövészárkok poklában is huszár maradt.
A szerző hadtörténész