Tizenöt év a konzultációk mentén

A 2010 utáni első, nagy gazdasági vonatkozású konzultáció a válságkezelés alapelveiről szólt: a lakosság véleményét kérte arról, hogy támogatják-e a bankok, a multinacionális cégek és közműszolgáltatók nagyobb arányú teherviselését. A kérdések világosan jelezték, hogy a második Orbán-kormány a korábbi balliberális kurzus megszorításainak alternatíváját kívánta felrajzolni az ország előtt, és – bár a kormánypártok kétharmados parlamenti többséggel rendelkeztek – erős társadalmi legitimációt keresett ahhoz, hogy a terheket ne a háztartásokra hárítsa. Rövid időn belül ez vezetett a különadók és új közműszabályozások bevezetéséhez, amelyek aztán évekre meghatározták a gazdasági környezetet, így a növekedést és nemzeti prosperitást.

A következő években a családpolitikai konzultációk ugyan nem szűk értelemben vett gazdasági témákat céloztak, mégis jelentős gazdaságpolitikai kihatásuk volt. A családi adókedvezmények kiterjesztése, a lakhatási programok finomhangolása vagy éppen a bölcsődei férőhelyek bővítése olyan területeket érintettek, ahol a konzultációk kérdésfeltevései jól mutatták: a kormány a nemzetmegtartó népesedéspolitikai lépéseket a gazdasági ösztönzők oldaláról is igyekszik megerősíteni.

A 2015 utáni migrációs konzultációk első pillantásra nem tűnnek gazdaságpolitikai témájúnak, de valójában erőteljesen az anyagi javakkal, anyagi természetű nemzeti ügyeinkkel összefüggő üzenetet hordoztak. A kérdések a bevándorlás költségeire, a közbiztonsági és munkaerőpiaci hatásokra, illetve a szociális rendszer terhelésére kérdeztek rá. A hangsúly így azon volt, hogy milyen gazdasági következményei lehetnek egy ellenőrizetlen migrációnak, és indokolt-e ezzel szemben a megerősített állami fellépés, azaz a szigorú határvédelem vagy további jogalkotói szabályozások. A konzultációk retorikája egyértelműen arra épült, hogy a gazdasági stabilitás és a nemzeti szuverenitás – két külön témaként – végső soron egymást erősítő kérdéskörök.

A pandémiát követő „újraindításról” szóló konzultáció pedig már egy teljesen más helyzetben kérte ki az emberek véleményét: arról, hogyan álljon talpra a gazdaság, mely területeken legyen elsődleges a támogatás, és hogy milyen ütemben történjenek a nyitások (az éttermek, a szállodák és a sportlétesítmények esetében). Az állampolgárok visszajelzései alapján készült gazdaságvédelmi és gazdaságélénkítő intézkedések azt a célt szolgálták, hogy a válság okozta bizonytalanságot a lehető leggyorsabban ellensúlyozzák.

A legújabb nemzeti konzultáció – amely a kormány nézőpontjával ellentétben álló radikális adóemelési elképzelésekre kérdez rá – valójában a közteherviselés jövőjéről szól, vagyis arról, hogy ki vállalja a gazdaság működtetésének költségviselését egy Európában közepes, globális nézőpontból kis méretűnek számító, nyitott gazdaságú országban. A vita itt nem egyszerűen politikai: a középosztály terheinek arányos szinten tartása vagy megemelése hosszú távon a növekedési pályát, a családok biztonságát és a vállalkozások versenyképességét is alapvetően meghatározza.

A különböző kormányzási időszakok eltérő kontextusai ellenére – hiszen már tizenöt évről van szó – a nemzeti konzultációk gazdaságpolitikai kérdései mögött minden esetben ugyanaz az alapkérdés húzódott meg: milyen árakat, terheket, felelősségeket viseljen az állam, a piac és a háztartások hármasa? És milyen irányt tartson az ország a gazdasági stabilitás érdekében? A konzultációk – sokszor kritikus megítélésük ellenére is – azt tükrözik, hogy a gazdaságpolitikai döntések társadalmi legitimációjának megteremtésében a kormány következetesen ugyanazt a módszert választotta: kérdésekbe ágyazva, világos keretbe rendezve próbálta a politikai közösség elé tárni az őt foglalkoztató legfontosabb dilemmákat. Ez a mintázat tette a nemzeti konzultációkat az elmúlt másfél évtized meghatározó politikai kommunikációs eszközévé.