Belföld
„Levelek az öttalálatoshoz”
Nem olyan ködös a múltja a lottónak, mint elsőre gondolnánk. Az olasz eredetű szerencsejáték Genova (régebben: Génua) településéhez (anno: városállamához) kapcsolódik, ahol a kormányzó nagytanács oly módon újult meg, hogy tagjai köréből évenként öten kiváltak. A megüresedett helyekre előbb százhúsz, utóbb kilencven jelölt közül, sorsolás útján delegálták az új szenátorokat.
A helyi polgárság persze évről évre izgatottan várta a választásokat, olyannyira, hogy valóságos fogadási láz uralkodott el a lakosokon. Aki legalább két ember nevét eltalálta, már valamely csekély jutalomban részesült, de a legtöbbet természetesen az kapta, aki ötöst ért el. Az események hamar messze földön is népszerűvé váltak, így külön iroda, majd később irodahálózat szervezésére volt szükség.
Benedetto Gentile volt az az újító szenátor, aki kidolgozta a maihoz hasonló rendszert. Egyben ő javallotta azt is, hogy a móka a jövőben hivatalos jelleggel bírjon s jövedelme pedig szolgálja az állam céljait. A kilencven jelölt neve mellé egy-egy számot írtak, és a nyereményeket úgy szabályozták, hogy minden megvásárolt sorsjegy már eleve szerény hasznot hajtson a kibocsátónak – azaz esetünkben Genovának. A fogadó szempontjából a tét szólhatott egy számra, de volt drágább módi is, ahol a kihúzott értékek sorrendje szerint juthatott emelt tételhez a delikvens. (Ez volt az úgynevezett határozott tét.) Lehetett ezenkívül kettő (ambro), három (terno) négy (quaterno) és öt számra (quinterno) is fogadni.
A siker – mondjuk így – zajos lett. A kisebb-nagyobb olasz városállamokban sorra nyíltak a lottériák, ahol a szenátorok helyett néha eladósorba került szegény leányokat írtak föl a listára. A kihúzott menyecskék és a találatokat elért polgárok egyaránt gazdaggá váltak - s így a hölgyek is kapósabbak lettek a „halpiacon”. A lottó Itália meghódítása után híveket szerzett magának az egész földrészen.
Alapjai amúgy gyakorlatilag azóta is változatlanok, felépítése kockázatmentesen ígér jelentős hasznot a kibocsátónak.
Utóbbira jó példa az 1751-ben császári pátens által az osztrák és cseh örökös tartományokban bevezetett lottó, amelyet ugyan kincstári monopóliumnak nyilvánítottak de azonnal bérbe is adtak Octavio Cataldi grófnak, a kor nevezetes szakértőjének. (Egyes történészek szerint ez a választás sem volt más, csak egy sima korrupciós botrány.) A főrangnak évi 260 000 forintot (durván az akkori magyar királyság jövedelmének egytizenhatod részét) kellett fizetnie a bérletért, ezenkívül nagyobb összegű letétet elhelyeznie a Wiener Stadtbanknál. Cataldi haszna a meghatározott tétel fölötti szegmens volt. Jellemző, hogy 1771-es haláláig szó szerint milliókat keresett a bizniszen.
A gróf 1763-ban kapott Magyarország területére jogosultságot. Az első játékokat Budán és Pozsonyban rendezték, míg Erdély és a Bánát területére 1770-ben egy erdélyi társaságnak adtak koncessziót. A bevételek egy-egy harmada illette az államkincstárat, a körzet út- és vízépítő hatóságait és a tőkéscsoport tagjait. Tegyük hozzá rögvest, a siker nem volt jelentős, mert eleink igencsak idegenkedtek a játéktól – s ez az ellenkezés csak az 1867-es kiegyezés után kezdett csillapodni.
A magánzók iszonyatos hasznát egyébként II. József unta meg, aki 1787-ben uralkodói döntésével saját kezelésbe vette az osztrák lottózást.
Nagyot ugorva az időben a forradalom leverése után nem sokkal, 1957. január 17-én bízta meg Kossa István pénzügyminiszter az Országos Takarékpénztárat a lottó megszervezésével. A lépés oka egyrészt a kongó államkassza feltöltése, másrészt a lakosság hangulatának javítása volt. Egy mező akkortájt 3,30.- forintba került - s ez így is maradt 1979. október 1-jéig, amikor öt forintra ugrott a némelyek által „a bolondok adójának” titulált sáp.
Amúgy a szocialista szerencsejáték erősen indított: 1957-ben a 6. játékhéten özvegy Ring Sándorné budapesti lakosnak 855 ezer forint ütötte a markát. (23, 26, 33, 37, 66). Az egymilliós álomhatárt 1959-ben lépték át míg az első kétmilliós nyereményt 1964-ben osztották ki.
A korabeli győztesek közül az egyik legemlékezetesebb személy jó eséllyel Földi János pincér lett, akit Schiffer Pál és Andor Tamás filmje tett halhatatlanná. A „Levelek az öttalálatoshoz” című alkotásból kiderül, hogy a férfit közel két millió forinthoz segített hozzá Fortuna. Földi – miután riport készült vele – elképesztő mennyiségű pénzkérő levelet kapott az ország minden pontjáról. A moziból borzasztóan lehangoló kép rajzolódik ki a korabeli – szocialistának nevezett – Magyarország viszonyairól, egészen pontosan szegénységéről.
