Belföld

Jézus pulikutyája

Útban Csókay András idegsebész háza felé, arra gondoltam, vajon melyik az a két szó, amelyet munkája során a legtöbbször a szájára vesz. És arra jutottam, hogy az élet és a halál – ez az a két fogalom, amelyekkel naponta találkozik. Ahogy Kosztolányi megfogalmazta egyik versében: „A te utad a végtelenbe visz, / De én előttem már a semmi van.” De vajon így van-e a valóságban, egy idegsebész életpályáján, aki élet és halál között egyensúlyoz? Arra voltam kíváncsi, hogy milyen gondolatok szövik át annak az orvosnak a mindennapjait, aki szakmájának legsikeresebb évén van túl, ismeri mindkét kikötőt, és az életet nem napokkal, nem évekkel, hanem szívdobbanásokkal méri.
 

Jézus pulikutyája
„A tudományban nem az Isten-ellenesség uralkodik, hanem a Jézus-ellenesség. Azért, mert Jézus nem ismeretlen, így nem lehet mellébeszélni”
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Csókay András azok közé a közszereplők közé tartozik, akiket kedvel a média. Szívesen hívják a legkülönbözőbb műsorokba, mert tudják, hogy amit mond, arra érdemes figyelni. De szívesen megy-e mindenhová, vagy megválogatja, mit fogad el. Ugyanakkor hitvallókra nagy szükség van a mai világban, és ha azok hiteles emberek, nagyobb a megnyilatkozás súlya.
– Huszonnégy éve, amióta visszatértem gyerekkorom hitéhez – így tudom megfogalmazni, mert nagy eltávolodás volt –, tulajdonképpen hívásnak teszek eleget. Megpróbálok szolgálóként élni. Böjte Csabának van egy nagyon jó gondolata, így hangzik: „Jézus pulikutyáiként élünk.” Nekem ez nagyon tetszik, mert én is pulikutyája akarok lenni. De amire rákérdezett: sokszor nagyon fárasztó a kórházi munka mellett a meghívásnak eleget tenni, de ha a megszólalásommal evangelizálni tudok, akkor örömmel elmegyek bárhová. Kicsit úgy vagyok ezzel, ahogy Balczó András mondja a róla írott könyvben: úgy él, „mint egy felekezetek közötti vándor prédikátor”. Tehát ez az egyik hívásom. A másik hivatásom, hogy idegsebész vagyok. Természetesen az a legfontosabb, hogy a műtét sikerüljön, és a beteg meggyógyuljon. Én azonban úgy gondolom, hogy az a fajta lelki gyógyítás, amit a megszólalásokkal végzek, szintén fontos szolgálat. Legjobban a tízéves kisfiam rendkívül tragikus, nyolc évvel ezelőtti halálával kapcsolatban bontakozott ez ki, ahogy megéltem önmagam újbóli – az első huszonnégy évvel ezelőtt volt – Krisztus általi megszületését, és annak a fölismerését, hogy mit jelent a földi elmúlás. Tulajdonképpen semmi mást, csak egy akadály megszűnését, hogy az életünk egy újabb hatalmas lendületet vegyen, és egészen másként gondolkozzunk a halálról. Előadásaimban erről is beszélek, és nagyon sok visszajelzést kapok, hogy mekkora vigasztalást tudtam adni főleg azoknak, akiknek a gyerekük halt meg. A gyerekhalált ugyanis nehéz elfogadni. Ha megkérdezik tőlem, mit tartok legnagyobb orvosi sikereimnek, azt felelem, hogy természetesen a jó életmentő agyműtéteket, de mögöttük ott vannak azok a lelki gyógyítások is, amelyekkel sikerült vigaszt nyújtanom. Nincs semmi baj, mert az „elment” gyerekeink jó helyen, Jézusnál vannak.
- A népszerűség furcsa dolog. Nem lehet igazán elmagyarázni, sőt egyáltalán nem lehet beszélni róla, de ha látjuk, azonnal felismerjük.
– Két oldala van, a nehezebbel kezdem. Azt látom, ha tanúságot teszel Jézusról, ez nem tetszik a gonosz léleknek. Mindent megpróbál, hogy ellehetetlenítsen, de Jézussal nem tud mit kezdeni. Ez tükröződik vissza a jó szándékú emberek szeméből. Rengeteg fake news kering rólam az utóbbi időben. A gonosz alaptétel, hogy megjátszom a hitet, és ebbe komoly véleményvezérek is beleálltak, vagy például tokiói reumatológus professzor vagyok, aztán értisztító specialista és így tovább. Emberkísérleteket végzek a nigériai misszióban vagy éppen itthon a boncteremben sértek kegyeletet, mivel nem élőkön gyakorlunk, hanem friss elhunytakon, a reguláris boncolás keretében, hogy jobb orvosok legyünk. Ezek rágalmak. Hamis gyógyszereket, kenőcsöket propagálnak a nevemben, hogy pénzt szerezzenek. Tulajdonképpen lejáratás, amit művelnek, amiért Jézust megvallom, hogy őt hívom a műtőben segítségül. Nem tudok mást mondani, ha ez az igazság. Ő megmondta, hogy üldözni fognak a nevének megvallásáért. Sőt az utolsó boldogmondásának deklarálta ezt, így nem lehetek sértődött, hívő emberként. Ez is egy oldala a népszerűségnek. A másik jó oldala pedig az, amire az előbb rákérdezett: lehetőség, hogy közelebb tudom vinni az emberekhez Jézust, illetve felkelteni az érdeklődést iránta, mert mindenkiben ott van, csak még nem találtak rá. S ez a fontos, a népszerűség, egy eszköz az evangelizációra. Persze nem esik jól, ha durva, hamis kritikákat kapok, gúnyolódást, de megszoktam. Gyógyír a sebekre, amikor odajönnek az emberek Csíksomlyón, ölelgetnek, és azt mondják: „De jó, hogy itt van!”
– A bangladesi sziámi ikerpár szétválasztása itthon és külföldön nagy sajtóvisszhangot kapott. Mi az utóélete? 
– Furcsa utóélete van, ahogy a szétválasztás is az volt, melynek vezetője Jézus volt, mi meg a szolgái idegsebész barátaimmal, műtői személyzetünkkel. Nagy hiba történt. Én ugyan tudtam, hogy ezt a szétválasztást Jézus vezeti, és mi idegsebészek csak a kezünket adjuk. Így voltam ezzel az első pillanattól kezdve, amikor a Jézus-ima közben megkaptam a tudományos alapkoncepciót lassan öt éve Dakhában, amit aztán kidolgoztunk honvédos kollégáimmal, szintén Jézus-imában. Ezt az imát kisfiam halálakor tanultam meg. Tegnapelőtt is nehéz műtétem volt, mélyen az agyban, egy reménytelennek látszó vérzéscsillapításkor, és tíz percen át nagyon intenzíven imádkoztam, hogy Uram Jézus segíts ezt a vérzést elállítani. És sikerült! Tehát az idegsebész kollégáim és a hozzánk tartozó személyzet elfogadta, hogy az ikrek szétválasztását Jézus vezeti, de oda még kijött huszonegy ember, köztük orvosok, akik nem feltétlenül fogadták el. És ezt sajnos nem vettem figyelembe. Az összes óriási botrány, ami ott kint történt, abból fakadt, hogy az egyik társamat megalázták, kizárták egy külön asztalon folyó mellékesnek tűnő műtéti részből, az apró csontokból való koponyafedél összerakásából, amit csak ő tudott és ő gyakorolt sok friss halotton. Az elégtelen koponyafedél nem védte kellően az agyat. Sajnos ennek köze lehetett a súlyos késői bevérzéshez, ami az egyik gyermeket végleg, halmozottan hátrányos helyzetbe hozta. De maga a megalázás volt az igazi sátáni dolog, még ha jó szándék vezette is. Ez az ördög igazi bravúrja. Jó szándék mögött jön mindig és rombol. 
A másik: hiába mondtam, a műtét után, hogy a gyerekek életveszélyben vannak, és bármikor meghalhatnak, az ostoba siker-kommunikáció leállította a több tízezer ember imáját, amit nehezen szerveztünk meg. Ezt sikerült korrigálnom a katolikus hírportálok által, amit szerencsémre átvett a bulvár, így rövidesen egymillió imádkozó lett a Kárpát-medencében. Ezért mondom, hogy itt az igazi hős, a siker kulcsa az imádkozó magyarság és Jézus volt, hogy túlélték a gyerekek. Tehát levegőnek nézték a koncepciómat, és ebből adódtak a félreértések. Ezért magamat hibáztatom! Föl kell ismerni, hogy te kivel mész ki, kivel vállalkozol ilyen nagy feladatra, például a Mount Everest megmászásához, és ha a csapat fele abszolút idegen ettől a nézettől, akkor te nem szuggerálhatod, hogy Jézus a vezérünk. Mert egyeseknek ez nem mond semmit, kinevetnek. Az ismeretlen minden vallás közös istenéről lehet beszélni, mert az nem létezik. A létező, köztünk, bennünk élő Jézusról nem. Ezt az evangelizációs hibámat sajnálom, és számomra nagy tanulság volt. A műtét előtti napon, a húszmilliós Dakhában, a muszlinok között a társam talált egy katolikus templomot, ahol magunkhoz vehettük az Oltáriszentséget. Ezért is sikerülhetett a vállalásunk, de kellettek Jézus csodái a műtét során, és utána. A muszlin kollégák Jézus szerepét nem kritizálták, nem gúnyolódtak a hitemen, mint a magyar barátaim közül páran a mai napig. 
– Maradt tehát a legszerényebb haszon, az élet ócska hamispénze, amellyel mindig olyan gavallérosan fizet: a tanulság.
– Ahogy mondja. A másik tanulság pedig az, hogy nem szabad félrevezetni egy országot azzal, hogy a műtét sikeres, egyedülálló dolog volt, holott csak részben. Én nem erre készültem, a rossz statisztikák ellenére. A botrányokról, a feszültségekről nem szivárgott ki semmi, pedig befolyásolták a műtétet, és amikor hazajöttünk, túl lett feszítve a húr. Feljelentések, a rendőrség félrevezetése miatti házkutatás, az országból való menekülésre késztetés, és a többi. Így az utóéletben aztán végképp belepiszkított a bukott angyal. 
– Apropó, hogy vannak a szétválasztott ikrek?
– Mind a kettő életben van, és ha az elmúlt ötven év közölt eseteit szakmailag vizsgáljuk, a sikeres műtétek sorába mondható a szétválasztásuk. Az egyik kislány neurológiailag jól van, a koponya bőrével vannak problémái, s ez indukál veszélyhelyzetet; a másik kislány a harmincharmadik napon bekövetkezett óriási bevérzés miatt súlyosan károsodott, és az is marad, bár a sok ima talán segíteni fog. Az Eucharisztikus kongresszus előtt szereztünk egy pozitív visszajelzést egy hívőtől, melyet Szentségimádás során kapott Jézustól. Ugyanakkor egy megszállott társunk beírt a Mária Rádióba, hogy letiltja a közbenjáró imádságot. Ezek nagyon furcsa dolgok. Természetesen nem tettünk eleget a kérésének.
– Hatvanhat évesen orvosi pályájának melyik szakaszában érzi magát?
– Úgy tapasztaltam és ezt a szüleimnél láttam – édesanyámat kilencvenöt évesen éppen ma temetjük, apu is megérte a nyolcvannyolcat –, hogy egészségben, tiszta fejjel élték meg magas korukat. Én sem érzem azt, hogy megkezdődött volna a lejtmenetem. A napi friss halottakon végzett műtéti gyakorlatok eredményeként, honvédos innovációnk egyre nagyobb teret kap a tudományos világban. Megmondom őszintén: életem legnehezebb műtéteit az utóbbi időszakban végeztem, egyre jobban sikerül elfogadtatnom külföldön ezt az új, szintén imában született oktatási, tudományos innovációt. Szeptemberben Zürichbe hívtak, most éppen Londonból kaptam felkérést előadásra. A tudomány eredményei és a hit nincsenek ellentétben egymással. Arról is lehet beszélni, hogy a Jóisten segített. Amikor megnevezem a názáreti Jézust, azon kiakadnak. „Én bennetek vagyok, ti meg énbennem” – s ez azt jelenti, hogy az Úrjézussal személyes párbeszédben lehetünk. Nemcsak a hit igazságai esnek le nagy csörrenéssel, hanem a saját kis tudományunk igazságai is, a kreatív ötletek. Ezt tapasztaltam meg a sziámi ikrek szétválasztásánál is, hihetetlenül segítette, generálta a munkámat az imádság. Az ötletek Jézustól jöttek.
– Pilinszky János írja az imáról: „Az imádkozó embert módunkban áll megmosolyogni. Az imádság mégis pótolhatatlan, semmi egyébbel nem helyettesíthető.
– Egyetértek vele. Nemcsak a te imádra érvényes ez, hanem arra is, amikor érted imádkoznak. Amikor valaki azt mondja, hogy én most a szingapúri barátomért imádkozom, mert súlyosan beteg. Egy karmelita nővér tapasztalata döbbentett rá, hogy az ima úgy hat, mint a vízpára. A vízpára felszáll, a szentlélek tova fújja a szomjazó célszemély fölé, és ott kicsapódik víz formájában. Tehát így kell elképzelni a közbenjáró imát. Az, hogy annak mi az eredménye, nem a te dolgod. Az már a Jóistené. Tedd meg, amit meg tudsz tenni.
– Honnan meríti imáinak a szövegét?
– Mi katolikusok kevésbé használjuk a szabad imát. Inkább a protestáns testvérektől lehet eltanulni őket. A kötött rózsafüzér, aztán a Jézus-imával főleg az ember ugyanúgy megtanul a benne élő Jézusra figyelni.  Az pedig azt jelenti, hogy az igazságra figyelek.
– Stefan Zweig írja egyik könyvében a Rodinnél tett látogatásáról: „A magam szemével láthattam minden nagy művészet, sőt talán minden nagy földi teljesítmény örök titkát: koncentráció, minden erő, minden érzék összefogása… Tanultam valamit egy életre.”
– Őrültes nagy koncentráció! Valahogy úgy van, hogy amikor olyan tevékenységet végzel, amikor életek múlnak rajtad, ugyanolyan koncentrációval imádkozz, hogy a koncentráció minden erőt összefoghasson. Valahogy így lehet megfogalmazni. Minden idegszálammal, minden erőmmel az imára, Jézusra figyelek. S ha Jézusra figyelek, akkor az igazságra figyelek. A nagy tárházból feljönnek a tudományos igazságok is. És ezért van összekötve a tudomány Jézussal. Minden idegsebészeti innovációm imában született.
– A szüleit már érintette, de róluk keveset tudunk.
– Mosonmagyaróvárról jöttek ők. Apu jogász volt, de aztán elment segédmunkásnak mivel be akarta szervezni az ÁVH, hogy jelentsen. Anyu latin-német szakos tanárként nagyon jó iskolaigazgató volt Csepelen. Utána azonban be akarták léptetni a pártba, amiért hátat fordított a karriernek. Erre is büszke vagyok. Elment iskolai könyvtárosnak és így élte le az életét, de változatlanul a gyerekek között. A szüleim nem tudtak földi értelemben vett komoly karriert elérni, mert a kommunisták miatt félresiklott az életük. De hittel élő emberek voltak, és bebizonyították, hogy a puritán jézusi életmód a legfontosabb volt az életükben. Ez a boldogság kulcsa.
– Érdekes kanyar volt az életében, hogy építőmérnöki diplomával a zsebében vágott bele az orvosi tanulmányokba. Miért következett be ez a váltás? Illetve először miért a mérnökséget választotta?
– Nekem gyerekkori álmom volt, hogy gyógyító orvos legyek. De elszállt ez a vágy, ahogy elszállt az istenhit is. Már nem volt elég bátorságom azt vállalni, hogy ha nem vesznek fel, berántanak két évre katonának. A matek-fizika jól ment, a barátaim csábítottak, hogy menjek műszaki egyetemre; csodálatos tudományág a tervezés, így aztán elvégeztem az egyetemet és építőmérnök lettem. De nem találtam a helyemet. Három évet még dolgoztam, aztán egyre erősödött bennem a gyerekkori vágy. Addigra már összeházasodtunk a gyerekkori szerelmemmel, tisztult körülöttem a levegő, újra elkezdtem járni templomba, aminek nagyon örültem. Azt mondtam magamnak: hallgass a gyerekkori álmodra, te orvos akartál lenni, a gyerekkori álmok azért fontosak, mert Istentől jönnek. Eldöntöttem, hogy megpróbálom a váltást. Gondoltam egy nagyot, és megbeszéltem a drága feleségemmel, hogy jelentkezem az orvosi egyetemre. Pedig már két kisgyerekünk volt!
– Hány éves volt ekkor?
– Huszonhat. A szerencsének tudható be, hogy a Ferenc körúton örököltünk egy lakást a nagymamától, tehát lakásgondunk nem volt. Édesanyámék segítettek és vigyáztak a gyerekekre.
– Sima volt a felvételi?
– Nem, mert elsőre nem is vettek fel, a biológia írásbelim csak hármas lett, de másodjára sikerült. Emlékszem, Popper Péter volt a vizsgabizottság elnöke. Azt kérdezte: „Biztos, hogy jól meggondoltad?” És akkor azt feleltem: „Igen, nagyon meggondoltam. Nekem erre van hívásom.” Igaz, ami igaz: nagy szenvedés volt a két egyetem együtt. Hiába, jól kell pályát választani. Keresni kell, hogy mire hív téged az Úrjézus.
– Mit kapott az orvos a mérnöktől?
– Minden találmányom a mérnöknek is köszönhető, amikkel javítottam az idegsebészetet. Más kérdés, hogy végül is – nyolc évet vesztettem. Nem kellett volna ekkora tekergőt tenni.
– Miért lett idegsebész?
– Azért, mert olyan szakmát akartam választani, amely élet-halál mezsgyéjén járkál, operatív és ahol nincs hálapénz, mert ott kaptunk műtéteket. A súlyos agykoponya- és gerincsérültek ellátása terén alig volt hálapénz. A részeg, hajléktalan agy- és gerincsérültek nem adtak hálapénzt. Ebből a szempontból szabad kifutásuk volt a fiataloknak. 
– Emlékszik az első komoly operációjára, amikor már ön volt a főnök?
– Rezidens korában mindig van az ember mellett egy idősebb supervisor, aki segít. Emlékszem, hogy féltem a megjegyzéseitől, és bevettem egy gyógyszert, egy fél Propranololt, kézremegés ellen, amit nagyon régen az öttusázók szoktak lövészetkor. Később már önálló szakorvosként, minden segítség nélkül végeztem a műtétet, nagy kihívások jöttek a mai napig, mint például a sziámi volt.  
– Az evolúció csúcsa, legkomplexebb terméke az emberi agy. Azok az orvosok, akik agyat operálnak, tisztában vannak a megismerés határával, ami mögött csak a hit van. Többségük vallásos.
– Igaza van, csak nem beszélnek róla. Szerintem sokkal több orvos imádkozik, hisz Istenben, mint gondolnánk. Csakhogy a tudomány ezt nem tűri el, ezért nem tesznek tanúságot. Sok Nobel-díjas csak akkor merte kimondani, hogy van Isten, amikor már megkapta az elismerést és komolyan vették. Részt vettem egy nemzetközi kongresszuson, ahol magam is előadtam, és azzal kezdtem a mondanivalómat, hogy most előadok egy új innovációt a súlyos agysérültek gyógyítását illetően, amely rózsafüzér-imádság közben jutott az eszembe. Mire ide értem, észrevettem, hogy több professzor feláll és kimegy a teremből. A tudományban nem az Isten-ellenesség uralkodik, hanem a Jézus-ellenesség. Azért, mert Jézus nem ismeretlen, így nem lehet mellébeszélni.
– Einsteint megkérdezték: elfogadja-e, hogy Jézus történelmi személyiség volt. A válasza: „Ha az ember beleolvas az evangéliumba, szinte érzi Jézus jelenlétét. A személyisége ott vibrál minden szóban. A puszta mítoszokban egyszerűen nincs ennyi élet.”
– Nagyszerű! Ez szép.
– Kosztolányi Dezső nyolcvanhét éve vetette papírra az Orvosokról orvosoknak című írását, amelyet fel is olvasott szép számú orvos előtt. Másfél évre rá meghalt. Ebből idézek. „A pap közvetít az ember és az Isten között s örök életet ígér. Az orvos az ember és a halál között közvetít, reménytelen pört véd olyan fölperessel szemben, aki legföljebb haladékot ád, de az alperest sohasem engedi ki a körmei közül, az orvos olyan ellenféllel tárgyal, aki az ördögnél is konokabb diplomata, az orvos a mi földim mulandó életünket toldozgatja-foltozgatja. Ez a föladat hölgyeim és uraim, talán szerényebb, mint a papé, de – úgy érzem – sokkal nehezebb.”
– Ez is szépen hangzik, de van egy hiány benne. Az orvos tudja azt, hogy ő csak kezel, de az Isten gyógyít. Beleteremtette a sejtjeinkbe a gyógyulás hajlamát. Az orvos csak segíteni tud. A másik: a halál annak a pillanatnak a kezdete, amikor az örök élet lendületet vesz. Tehát kicsit pesszimistának érzem Kosztolányit. Nem szabad, hogy ez eluralkodjon rajtunk. Nagyon sok vallás hirdeti a lélek halhatatlanságát. Platon is mondta: „a lélek halhatatlan”. Nem! Mi a test feltámadásában hiszünk, amely itt élt a földön, szenvedett és küszködött, majd megdicsőült formában feltámad. Szeretettel megölelhető! Ez a legfontosabb.
– Nagyon sok órát töltött a bonctermekben. Milyen gondolatok kavarognak önben, amikor kilép a hétköznapi életbe?
– Ez az a hely, ahol a halál örvendezve siet a lélek segítségére, mert a bonctani gyakorlatok, pláne a friss halottak csodálatos tudománytárházat nyitnak meg az ember, főleg a mikrosebészek számára. Nagyon precíz gyakorlatokat végzünk, de nem erre kérdezett rá. Azt tudom mondani: rengeteg megtérés történik a bonctermekben, mert ott felismered, hogy porból lettél és porrá válsz. Ez a felismerés sokakat az elkeseredés irányába visz. Egyesek azt mondják, na, ez az a hely, ahová én nem megyek, és el is maradnak a boncoló asztaltól. De a másik azt mondja: igen, igaz a feltámadás, ami Jézussal történt, ez csak egy nyolcvan kilós véres hústömeg, ez az ember nem így fog feltámadni, hanem úgy, hogy visszakapja a dicsőséges testbe a földi testet, és nem is romlottan, hanem egészségesen. Ez kiemeli az embert attól, hogy viszolygása legyen a boncteremtől. Szóval spirituális gyakorlat a boncteremben élni, látni itt, hogy a boncmesterek jó emberek. Ez mindig kísér, ha kilépek.
– Victor Hugo ezt írta: „Hiszek Istenben és hiszek a lélekben… Megvénültem, hamarosan meghalok. Meglátom Istent. Istent meglátni! Beszélni vele! Micsoda óriási dolog! De mit fogok neki mondani?Készülök rá.” Eszébe sem jutott, hogy mit fog neki mondani az Isten.
– Igen, akármilyen hívő emberek vagyunk, és megpróbálunk az evangélium szerint élni, rengeteg hibát követünk el. Nagyon sok kísértés van, amiket sokszor szóban és gondolatban teszünk, van mit megbánni a gyónáskor. De azt is tudjuk, hogy milyen irgalmassága van az Istennek. Jézus mondta a kereszten: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Isten annyira irgalmas, hogy az utolsó pillanatig harcol azoknak a lelki üdvéért, akik őt megkínozták, megkorbácsoltál, megölték. Tehát ez a mi nagy bizodalmunk. Isten nagy irgalmassága.
– Az élet múlásával szaporodtak a barátai vagy csökkentek?
– Nagyon érdekes, hogy amikor huszonnégy évvel ezelőtt bekövetkezett a Jézushoz való fordulás, többen kissé eltávolodtak tőlem, de aztán szereztem új barátokat. Ha materialista módon nézi az ember a lelket, akkor gyanakvóbb az ember. Kétségtelen, hogy a fiatalok könnyebben barátkoznak, legjobban pedig az óvodások. A felnőtteknél jön a sértődöttség. De ha ott van Jézus, akkor az a tapasztalatom, hogy hatvan fölött is lehet barátságokat kötni.
– Melyek azok a könyvek, amelyek vissza-visszajárnak az életében?
– Igazán olvasóvá megtérésem után váltam. Sok kedvenc könyvem van, a legutóbbi igazán nagy könyvélményem az ellenség szeretetét tanítja. Nem tudom, hallott-e a kilencvenes évek elején a ruandai mészárlásról, amikor egy borzalmas etnikai mészárlás során, három hónap alatt megöltek közel egymillió embert. A könyv egy hölgynek a vallomása, aki megmaradt hírmondónak. Rettenetes üldöztetések és elképesztő helyzetek után kimenekült Amerikába. Amikor visszatér, azokat látja a börtönben, akik kiirtották az egész családját, és meg tud nekik bocsátani! És hadd mondjak egy furát: a másik emblematikus könyvem May Károly: Az ezüst-tó kincse című regénye. A történet az indiánok földjén játszódik, ahol találkozunk a vadnyugat legendás hőseivel. A fehérek az indiánok fogságába esnek, akik rendeznek egy négyes párviadalt, s azt mondják: aki győz, megölheti a másikat. De úgy válogatatják ki a párokat, hogy a gyengébb veszítsen, a sántának versenyt kelljen futnia, az egészen kicsit birkózásra késztetik és így tovább. De mindegyik hátrányban lévő fehér harcos valamilyen furfanggal, kreatív ötlettel túljár a másik eszén és ők lesznek a győztesek. Megölhetnék tehát a legyőzött indiánokat, de azt mondják: nem teszik, mert ők keresztények… Mondanom sem kell, hogy az evangélium mindennapi olvasmányom.
– Melyik magyar történelmi személyiség a kedvence?
– Szent István a keresztény magyar állam megteremtője, de hozzám közelebb áll a harcos Szent László… Meg Szent Erzsébet…
– Kivel szeretne találkozni, átölelni és elbeszélgetni vele?
– A halott kisfiammal. Tízévesen ment el. Azt hiszem, ővele leginkább… De nincs ezzel probléma: fogok vele találkozni.
– A betegei közül kit őriz mélyen az emlékezet? Nyilván többen vannak…
– Igen… Emese tizennégy éves kislány volt, ma már harmincnégy. Azért jut eszembe, mert pont a napokban cseréltem ki a koponyapótlást nála. Egy nagyon súlyos baleset sérültje volt, minden kötélen táncolt, és akkor fejlesztettem ki azt a módszert, amely a súlyos traumás agyduzzadásoknál effektívebb eljárás, mint a korábbi csontelvétel. Emlékszem, elvettem kétoldalt a két koponyatetőt, hogy duzzadjon az agy, azonban kicsinek bizonyult. Én egy másik kórház ügyeletében voltam, de tartottam telefonon a kapcsolatot, hogy tudjam, hogyan nőnek a nyomások. Aztán újra elérkezett a beékelődés határa, és emlékszem, mint egy őrült rohantam vissza motorral és kértem, hogy tolják be Emesét a műtőbe és még tágítsák a két koponyanyílást, ahol kitüremkedett a duzzadó agy. Épp hogy elkaptuk az utolsó pillanatban és megmentettük. Azóta él és boldog. Hát ez egy fura, emlékezetes eset volt.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy hatalmas példaképe Semmelweis. A hírekben olvastam, hogy Koltai Lajos most filmet forgat róla.
– Jaj, de jó! Semmelweis nagysága a találmányában és a kitartásában keresendő. Megölték vagy sem, nem tisztázott, a tragédiája az, hogy szegény nehezen tudott mit kezdeni az igazságtalansággal. Ellentétben Batthyány-Strattman Lászlóval, aki viszont tudott, bár őt is kigúnyolták és kinevették. „Passzióból húz fogat, vág le lábakat a szegények orvosa” írta az akkori Orvosszövetség lapja róla. Nem sértődött meg. Ő is a nagy példaképem ezért.
– Hisz a földönkívüliekben?
– Nem hiszek. De ha lenne földönkívüli élet, abban semmi különös nem lenne. Az evangéliumi életet oda is el kellene vinni. Abban viszont hiszek, hogy Jézus itt halt meg, itt feszítették keresztre, és itt támadt fel. Nem egy másik bolygónkon.
– Hogy éli meg a világban zajló viharokat, amelyek nem kímélik a ma emberét, vagy igyekszik távol tartani magát a napi hírektől?
– Nem, nem. Nagyon benne vagyok, és figyelemmel kísérem. Tudom, hogy a legnagyobb veszélyt a vízhiány, az éhínség, a járványok jelentik, ugyanakkor itt van a nyakunkon az orosz–ukrán háború. Én mégis egy másik nagy problémát vetek fel, amelynek harcosa vagyok, és ez az abortuszkérdés. Naponta ugyanis százhúszezer abortuszt végeznek a világon, és ezt kórházakban hajtják végre. A szörnyű gond abból ered, hogy a tudomány, a pedagógia nem világosította fel kellőképpen az embereket, hol kezdődik az emberi élet. Megtérésem előtt, huszonnégy évvel ezelőtt én is adtam tanácsot orvosként az abortuszra. Ez életem legnagyobb bűne.
– Ön szerint milyen sors vár a Földre? A teljes megsemmisülésnek éppen úgy megvan a lehetősége, mint a kiterebélyesedő, végtelenül kibontakozó életnek.
– Én az utóbbira szavazok. Azt hiszem azonban, hogy csínján kell bánni az ítélettel, mert napjainkban is túlárad a gonoszság. De van még tartaléka a jóságnak, és annak, hogy egyre jobb világot teremtsünk magunknak. Meggyőződésem, hogy nem pusztul el a Föld és az élet feltételei sem szűnnek meg. Az aranykornak azonban hamarosan vége, mi pedig csupán annyit tehetünk, hogy felkészülünk a változásra. Nem látom annyira pesszimistának a jövőt, mint sokan mások, de ha egyszer vége lesz, és eljön az utolsó ítélet napja, az jó lesz. Ebben hiszek. Hiszek továbbá Istenben, a Szentháromságban, ezért hiszek magamban is; hiszek a másik emberben, mert ott van benne is Jézus.
 

Kapcsolódó írásaink

New York és Párizs között

ĀÉletműsorozatban jelenteti meg az egyik legismertebb kortárs amerikai író, Paul Auster műveit a 21. század kiadó.

Költözik a koronázási szertartásjáték

ĀIdén utoljára – augusztus 19–21-én – rendezik meg a székes­fehérvári nemzeti emlékhelyen a koronázási szertartásjátékot – jelentette be tegnap Cser-Palkovics András polgármester a rendezvény sajtótájékoztatóján