Belföld

Felállni a posztcovid állapotból

A mi nézőpontunkból rendkívül visszásan hat, hogy valakik az oltás, a karanténszabályok, a maszk viselése ellen emelnek szót – nyilatkozta a Magyar Hírlapnak Madurka Ildikó aneszteziológus és intenzív terápiás főorvos

A fertőzésen átesett betegeknek sokszor az is komoly problémát jelent, hogy a két ujjukat összeérintsék vagy elfordítsák a fejüket – mondta a lapunknak adott interjúban Madurka Ildi­kó aneszteziológus és intenzív terápiás főorvos, az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet munkatársa. A vírustagadóknak azt üzeni, menjenek hozzájuk az osztályra dolgozni. Hozzátette, ha esetleg mégis elkapják a „nem létező kórt”, akkor majd a rehabilitáció alatt lesz idejük gondolkodni azon, hogy mire – vírus, maszk, kézmosás, oltás – és miért mondtak korábban nemet.

Felállni  a posztcovid  állapotból
Madurka Ildikó: A pszichének akkor lesz szerepe, amikor a beteget az altatásból felébresztjük. Ilyenkor kell az önerő, hogy „akarjon” élni, mozogni, visszatérni a munkahelyére
Fotó: MH

– Önnel legutóbb akkor találkoztunk, amikor tavaly ősszel beszámolt Nagy Gergelyné, a tatai kórház mozgásszervi rehabilitációs osztálya nővérének koronavírus-fertőzéséről és csodaszámba menő gyógyulásáról. Miként halad a hatvannyolc napig mesterséges kómában tartott asszony utókezelése?

– Jól halad a rehabilitációja. Már segédeszközök nélkül jár, de e mögött hatalmas munka van. Mind a szakemberek segítségével, mind önállóan naponta több órát kell tornáznia azért, hogy ezt az eredményt fel tudja mutatni, fent tudja tartani.

– Ősszel azt mondta, hogy Nagy Gergelyné kálváriája nemzetközi összehasonlításban is szenzációszámba megy, hiszen közel fél esztendőt töltött kórházban, mégis megmenekült. Jelenlegi ellátása felfogható egyfajta posztcovid állapot utáni kezelésnek?

– Mielőtt erre a kérdésre felelek, szeretném tisztázni, mi a posztcovid-szindróma és a posztcovid állapot közötti különbség, e két fogalom ugyanis sajnálatosan összekeveredett az utóbbi időben. Persze mindkettő kiváltó oka a koronavírus, de a következményeket tekintve mégis nagyon eltérnek egymástól. A posztcovid-szindróma esetében egy – akár tünetmentes embernek – a fertőzését követően a tizenkettedik hét után kialakuló, és/vagy ez után is meglévő tüneteiről beszélünk.

Itt egy roppant változatos és nehezen objektivizálható tünetegyüttesről beszélünk, olyasmiről, ami az adott betegnek – aki lehet, hogy valójában nem is „beteg” – az életminőségét befolyásolja, akár súlyosan. Ez teljesen független attól, hogy az adott ember kórházban vagy otthon vészelte át a kórt. Jellemző tünetei a fáradtság, a köhögés, az ízületi fájdalmak és az alvási gondok. Mindent összevetve a posztcovid-szindrómától sújtott emberek nem érzik jól magukat a bőrükben. Vissza kellene menniük dolgozni, de nem tudnak, lévén képtelenek úgy teljesíteni, mint korábban. Ez érthető okokból idegesíti és frusztrálja őket.

A posztcovidcentrumok azért nyíltak, hogy kiderítsék, mi áll e gyengeség mögött, van-e ennek szervi, funkcionális oka. Ez többszöri, ambulánsan elvégezhető vizsgálatokat jelent, ahol avatott szakemberek igyekeznek felderíteni az okokat. Az általános tapasztalat azt mutatja, ha valóban nincsen semmiféle szervi baj, akkor e negatív tünetek az esetek döntő részében fél esztendő után általában megszűnnek.

– Rossz hangulatban egy hét is sok – nemhogy hat hónap. Miként lehet ezt az időszakot átvészelni?

– Léteznek viszonylag egyszerű technikák, amelyek nemcsak a közérzetet, hanem például akár az alvást is befolyásolják – ezekhez kellenek a szakemberek. Kár feledni, ha a szakorvosok ki tudják zárni a szervi eltérést a tünetek mögött, az már önmagában mérhető megnyugvást jelent a léleknek. Ez tehát a posztcovid-szindróma.

– Míg a másik…

– A posztcovid állapot, és ez áll közelebb az én szakmámhoz. Tudjuk, hogy a kórházi kezelésben részesülő betegek egy része sajnos intenzív osztályra kerül, ahol aztán noninvazív vagy invazív módon lélegeztetjük őket. Számos embernek azonban nemcsak a tüdeje károsodik, hanem a vesét és/vagy a szívet is érinti a fertőzés. Az ellátás, de sokkal inkább a beteg érdeke szerint az érintettek tudatát és izomtevékenységét több hétig, akár hónapokig ki kell kapcsolni. Mindezt az magyarázza, hogy a koronavírus-fertőzés egy rendkívül lassan gyógyuló kór. Fontos megjegyezni azt is, hogy a szervezetben nemcsak a koronavírus okoz bajt, hanem a beteg életfenntartásához szükséges intenzív terápia is.

– Mondana egy példát?

– A leginkább közismert, hogy ha valaki hetekig nem mozdul, akkor elsorvadnak az izmai. Ez abban az esetben is bekövetkezik, ha passzív állapotában bicikliztetjük – már ha merjük – vagy naponta lelkiismeretesen átmozgatja a gyógytornász. De joggal említhetjük a táplálást is, hiszen aki hetekig alszik, az az ételt csak csöveken keresztül kaphatja – márpedig ahhoz, hogy a bélrendszer ne „felejtse el” a feladatait, valahogy a gyomorba kell juttatni a táplálékot. Lehetne ezt ragozni akár a kényszerű gégemetszéssel is, de kevéssé szeretném folytatni. Kevesen tudják elképzelni, mi mindent megteszünk azért, hogy az egyén túlélési esélyeit a maximumra növeljük, de ez óhatatlanul mellékhatásokkal, károsodásokkal jár. Békeidőben, azaz a pandémia megjelenése előtt idehaza naponta durván kétszáz ember szokott lélegeztetőgépen lenni – mostanság meg csak a koronavírus miatt ezer fölött járt e mutató, és ehhez jön még az egyéb okból lélegeztetett betegek száma.

– A posztcovid állapotban számít a psziché?

– Amikor egy betegnek kikapcsoljuk a tudatát, és azért kezdünk harcolni, hogy elegendő oxigént tudjunk a szervezetébe juttatni – nos, ekkor a psziché nem számít. Utóbbinak akkor lesz szerepe, amikor a posztcovid állapotában felébresztjük. Ilyenkor kell az önerő, hogy „akarjon” élni, mozogni, visszatérni a munkahelyére. Először persze mindenki örül annak, hogy túlélte – de aztán jön a szembesülés, hogy az élet csak sokára, akár hónapok múlva zökkenhet vissza a megszokott kerékvágásba. Itt ismét számít a psziché, a családi, baráti összefogás. A hit.

– Az önök osztályán inkább a kudarc vagy a siker a jellemző?

– Mi szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis a gyógyulás útjára lépett betegeink egytől egyig akarnak és csinálják, küzdenek azért, hogy hazajussanak. Ez nekünk is jelentős támaszt jelent. És igen…

– Igen?

– …

– Miért hallgatott el?

– Az maga a csoda, ha valaki ismét levegőt tud venni, képes lenyelni a falatot és önállóan megoldja a mellékhelyiséget. Azt, hogy ez mekkora adomány, csak az tudja átélni, aki öt-nyolc hét után felébred úgy, hogy sem a keze, sem a lába nem mozog, sőt, az is lehetetlen feladatot jelent számára, hogy a két ujját összeérintse vagy a fejét elfordítsa bármelyik irányba. Ezt a betegen túl még az tudja elképzelni, aki személyesen lát ilyet.

– Miként talál vissza valaki a valóságba, akinek öt-nyolc hét kimaradt az életéből?

– Nehéz ezt kívülállóként elképzelni. Valakit például Hódmezővásárhelyről bevisznek Szegedre, ott elaltatják, majd Budapesten keltik föl. Hóembernek öltözött alakok veszik körbe, és az illető először azt sem tudja, mennyi idő telt el az életéből. Vadidegenek magyarázzák, hogy milyen ügyes és biztosan haza fog térni – és a szerettei is kizárólag UFO-ruhában lehetnek mellette.

Ami persze támaszt ad, de azért legyünk őszinték, ez messze nem az igazi. Minél idősebb valaki, annál nehezebb az izomtömeget visszaépíteni. Beszélni pedig nem tudnak, hiszen ahogy az előbb mondtam, valahogy lélegeztetni kellett őket, és ezért légcsőmetszést hajtottunk rajtuk végre. A posztcovid állapotban sokat számít a család, de az olyan apróságok is, mint a hazai konyha ízei.

– Önök küzdenek, mások pedig azt mondják, ez az egész holmi kitalált mese.

– Az elmúlt egy esztendő történései, a fiatalabbak fokozottabb feltűnése az osztályunkon és úgy általában a betegek ellátása iszonyatos lelki teher. Az első hullámban az osztályunkon a betegek átlagéletkora hetvennégy, a másodikban hatvan, míg most 50,6 esztendő. Igaz, ebből nem lehet következtetést levonni, ugyanis a Korányiban kialakítottunk egy műtüdő-, azaz ECMO-centrumot, így most az egész országból érkeznek hozzánk a súlyos betegek. Az orvosok és az ápolók nemcsak a fáradtság okán várják a pandémia végét, hanem azért is, mert a saját – ha szabad ezt a szót használni – kis életükben sem látják a járvány végét.

Romboló, hogy nem tudjuk, milyen gyógyszeres eszközzel lehetne ezt a betegséget megelőzni, hiszen a kezünkben most csak az oltás és a korlátozások vannak. Amikor orvosként azt hallom és olvasom, hogy a polgárok – úgymond – belefáradtak a karanténba, akkor felteszem magamnak a kérdést, mit szólhatnánk mi? Ilyenkor kell magunktól is türelmet kérnünk. Pláne a mi nézőpontunkból hat rendkívül visszásan –  látva a fiatalokkal zsúfolásig töltött kórtermeket –, hogy valakik az oltás, a karanténszabályok, a maszk viselése ellen emelnek szót. Vagy esetleg arra hivatkoznak, hogy félnek a szúrástól. A haláltól nem annyira?

– Mit üzen a vírustagadóknak?

– Szeretettel várjuk őket, jöjjenek hozzánk az osztályra dolgozni önként.

– Kapnak védőruhát?

– Persze. Ám ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, minek? Hiszen nincs vírus.

– És ha mégis összeszedik?

– Akkor mindent megteszünk majd azért, hogy ne veszítsük el egyiküket sem. Aztán a gondos utókezelés alatt – amikor még mindig életek forognak kockán – gondolkodhatnának bőven azon, hogy mire – vírus, maszk, kézmosás, oltás – és miért mondtak korábban nemet.

Kapcsolódó írásaink