Rengeteg felajánlás segítette a miskolci járványkórházat

– Ön hazánk legnagyobb járványkórházát üzemeltette a veszélyhelyzet ideje alatt. Voltak konfliktusos helyzetek?

– Intézményünk Csabai kapui telephelye jelenleg is járványügyi feladatok ellátására kijelölt tagkórház. Egyike és egyben legnagyobbika az erre a feladatra kijelölt négy intézménynek. A teljes kórházra vetítve mintegy ezerhatszáz betegágyat alakítottunk ki Covid-védekezésre. Az átszervezéskor sem belső, sem külső konfliktusok nem adódtak, egyetlen terület, a szülészeti ellátás kivételével. Úgy gondolom, az is egy mesterségesen gerjesztett konfliktus volt, hiszen minden betegellátást érintő döntést kellő körültekintéssel és szakmai alapon hoztunk meg.

– Miként viszonyult a lakosság a tevékenységükhöz a járvány alatt?

– A munkánkért cserébe szinte kizárólag köszönet érkezett. A koronavírus-járvány alatt csaknem félmilliárd forint értékű adományt kaptunk, ennek jelentős része magánszemélyektől érkezett.

– Ötszázmillió forint?

– Igen. Persze nem feltétlenül pénzbeli juttatásra kell gondolni, sokkal inkább egyéb felajánlásokra. Volt, aki eszközöket hozott, más a saját lakását kínálta föl egy-egy speciális szakterületen jártas orvoskolléga elszállásolására. Sokan élelmiszert szállítottak nekünk, de arra is akadt példa, hogy egy vadásztársaság tagjai ízletes pörköltet főztek a dolgozóknak, sőt egy zenekar térzenét is adott a kórházban. A törődés és az aggódás megnyilvánulásait széles palettán éreztük. Érthető, hogy mindezt rendkívül pozitívan éltük-éljük meg, hiszen mindannyiunkban ott lapult-lapul egyfajta szorongás, hogy miként alakul a járványügyi helyzet, mindent megtettünk-e annak érdekében, hogy ha krízishelyzet adódna, azt el tudjuk-e hárítani. Az ehhez hasonló negatív érzések feloldásában rendkívül nagy szerepe volt és van a szeretet, a támogatás nem hivatalos megnyilvánulásainak.

– Mennyi idő alatt tudták felállítani a járványkórházat?

– Nagyon gyorsan kellett reagálnunk, gyakorlatilag egy hét volt az előkészítés és egy hét a fizikai átalakítás. Szó szerint éjjel-nappal dolgoztunk, én magam is számtalanszor éjszakáztam.

– Milyen volt az együttműködés a katonai kórházparancsnokkal?

– Baráti és kollegiális. Nagyon ügyelt rá, hogy a logisztikai és rendfenntartási területen ne terjeszkedjen túl, abban viszont felbecsülhetetlen segítséget nyújtott.

– Mennyi koronavírusos beteget láttak el a veszélyhelyzet ideje alatt Miskolcon?

– A gyanú miatt naponta több tíz beteg jelentkezett mintavételre, de az igazoltan fertőzöttek száma „mindössze” hatvannégy volt. Akadt arra is példa, hogy az elkülönített műtőben koronavírusos beteget kellett ellátnunk.

– Sokakat foglalkoztat, mi jöhet ősszel.

– Erre a kérdésre szerintem csak úgy lehet jól felelni, ha megnézzük, hol tartunk most. Mind Nyugat-, mind Közép-Európa nagy részén a járványügyi helyzet stabilizálódni látszik, ugyanakkor ha a statisztikai adatokat nézzük, azt látjuk, hogy bőven vannak a földnek olyan térségei, ahol még nagyon ros­sz viszonyok uralkodnak. Ha a szomszédainkra pillantunk, Ukrajna vagy Románia a napi több százas új fertőzöttjével szintén nem fest rózsás képet. És említhetjük Pekinget, ahol egy piacról ismét elindult a kór. Összességében úgy néz ki, ez még nem egy lefutott meccs. Az őszi időszakban pedig, amikor az időjárási körülmények jobban kedveznek a vírus terjedésének, sajnos a kockázat is emelkedik majd. Tehát rendkívül fontos a járványügyi készültség fenntartása, az óvintézkedések betartása, az új betegek mihamarabbi kiszűrése, elkülönítése és a kontaktkutatás.

– Miként élte meg a vírus okozta veszélyhelyzet időszakát?

– Hatalmas szakmai kihívásként. Világjárvány legutóbb száz esztendeje, az első világháború vége felé zajlott. Az, hogy az ember ezt a kivételes korszakot egészségügyi dolgozóként éli meg, amikor az ő munkája a szokásosnál is jobban számít, inspiráló. Mint vezető számos olyan kihívás adódott, amely korábban ismeretlen volt. Új ajtók nyíltak meg, más meglátások, nézőpontok jelentek meg, eltolódtak a prioritások.