Belföld

A gyűlölet nem pálya

Kövér László: Csak kapkodjuk a fejünket, mi zajlik a településeken, ahol az ellenzéki pártokátvették a vezetést

Az, amit ma kultúrharcként látunk, nem más, mint a posztkommunista – mára liberálissá vedlett – értelmiségi csoportok és kineveltjeik kompromisszumot, sőt könyörületet sem ismerő, egzisztenciális érdekek mentén folytatott utóvédharca a Kádár-rendszerben megszerzett és a rendszerváltozás első két évtizedében gondosan őrzött hegemónia megtartásáért – erről is beszélt a lapunknak adott interjúban a színházi törvénycsomag kapcsán Kövér László házelnök.

A gyűlölet nem pálya
„Karácsony Gergely most úgy viselkedik, mint egy pubertáskorban lévő kiskutya”
Fotó: MH/Katona László

– Két választás is volt az idén. Az eredmények tükrében hogyan értékeli az évet?

– Összességében kiváló évet tudhatunk magunk mögött, leginkább annak köszönhetően, hogy a kormány egyes gazdaság- és családpolitikai intézkedései előrébb vitték az országot. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy a Fidesz–KDNP mindkét idei voksolást megnyerte. Annak magyarázata már a politikai kommunikáció rejtelmei közé tartozik, miért van mégis teljesen ellentétes képzetünk két olyan választás kapcsán, amelyek eredménye majdnem tizedszázaléknyi pontossággal megegyezik egymással. Tény: a májusi EP- és az őszi önkormányzati választáson a leadott szavazatok nagyjából ötvenkét százalékát a kormánypártok, illetve jelöltjeik kapták.

– Azért az ellenzék az önkormányzati választást könnyebben tudta győzelemként beállítani, mint a tavaszi voksolást.

– Valóban, arattak az ő szempontjukból fontos, a miénkből pedig tanulságos sikereket, elsősorban Budapesten, illetve tíz megyei jogú városban. Ettől függetlenül, ha a leadott voksokat egy országgyűlési választásra vetítjük ki, százhuszonkilenc mandátummal továbbra is a kétharmad közelében lennénk. Természetesen sajnáljuk a lehetőségeket, amelyeket nemcsak a fideszes politikusok, de az adott településen vagy kerületben élők is elveszítettek. Az elmúlt hónapok fejleményei igazolják, nem a mérhető teljesítmény nyomán nyertek pozíciókat egyes ellenzéki aspiránsok. Hanem valami egészen más miatt.

– Mi ez a „más”?

– Ezt nyilván még meg kell fejtenünk. Bár talán nem is olyan bonyolult a feladvány. Az ellenfél tudta, mit csinál, részsikerei egy tudatos terv precíz és alapos végrehajtásából fakadnak.

– A teljes ellenzéki összefogásról vagy inkább a Borkai-ügyről van szó?

– Úgy vélem, utóbbi az első indulatból fakadó értékelésnél jóval kisebb súllyal esett a latba. Kétségtelen, a mozgósítás szempontjából jelentős utolsó néhány napban a botrány rá tudott erősíteni az ellenzék jól felépített gyűlöletkampányára. Az időzítés sem volt tehát mindegy, s ahol szoros volt a meccs, enélkül talán nyertünk volna. Összességében azonban az ellenzéki összefogásnak nagyobb jelentősége volt. Ám ezt a kifejezést mégsem szívesen használnám, habár kétségtelen, politikai értelemben igaz. A hasonló szituációban, ugyanakkor ellenkező előjellel 1994 után létrejött, „alulról” – a pártok helyi szervezetei s az alapvetően azonos, polgári értékrendet valló szavazóbázis által – kikényszerített polgári szövetséghez képest ez most egy teljesen elvtelen, minden értékrendbeli alapot nélkülöző formáció. Ezúttal a látszólagosan egymáshoz tűz- és vízként viszonyuló politikai erők a vezető rétegeikben megfogalmazódott taktikai felismerés jegyében egyesülnek egyfajta „politikai promiszkuitásban”. Úgy, hogy a pártok tagságát folyamatosan kondicionálni kell az emiatt fellépő undor legyűrésére. Ezt Karácsony Gergely úgy fogalmazta meg, Unicumot kell innia, hogy az általa még a Fidesznél is jobban utált szocialistákkal és Gyurcsánnyal egyáltalán tárgyalóasztalhoz tudjon ülni. Vagy a pártvezetésből az egri polgármesteri székbe menekülő Mirkóczki Ádámot is említhetjük, aki elmagyarázta, hogy az nem volt igaz, amit a Jobbik korábban csinált. Fogalmazhatunk akár úgy is, ezt a koalíciót szilárd elvi meggyőződés hozta létre, nevezetesen az, hogy a politikában nincsen szükség elvekre.

– Vagyis, ahogy mondani szokás, a hatalomért és a pénzért összefogtak. Miért voltak vevők erre a választók is?

– Kezdjük ott, hogy ezeknek a pártoknak nincs programja, nem tudjuk, mit akarnak. Csak kapkodjuk a fejünket, mi zajlik az önkormányzatokban, ahol átvették a vezetést. Egyelőre az osztogatás és a fosztogatás, a hazudozás meg a rombolás megy. Még mindig a nemeknél tartanak, pedig észre kellene már venniük, hogy nyertek, és igeneket kellene mondani. A saját választóik érdekében. Ami a kérdést illeti: a közös nevező a gyűlölet. Most érett be a társadalom egy jelentős részé­ben az ellenzék által kilenc éve folytatott háborús hisztériakeltés gyümölcse. Ugyanakkor ez nem újdonság. A nyilasokat és a kommunistákat 1944–45-ben is a gyűlölet, az irigység, a frusztráció és a gondolattalanság kötötte össze. Ezért nem okozott a kisnyilasoknak problémát belépni Rákosiék pártjába. Az egyébként jelentős részben zsidó származású kommunista vezetőknek pedig, akiknek a hitsorsosait a nyilasok belelőtték a Dunába, miközben akkor is bőszen fasisztázták a kiépítendő diktatúrájuk legfőbb ellenfelei­nek tekintett polgári politikusokat – köztük például a napokban Teremtőjéhez megtért volt kisgazdapárti képviselőtársunkat, Horváth Jánost is –, azonközben nem jelentett gondot befogadni a náci gyilkosokat. Vannak előzmények.

– Visszatérve az önkormányzati választásokra, mit kell majd máshogy csinálnia a Fidesznek?

– Nagybetűs recept nem létezik, ennek megtalálására kár is az időt fecsérelni. A legfontosabb, hogy továbbra is jól kell kormányozni, a lehető legkevesebb hibával és gyarlósággal megverve. Az a cél, hogy minél többen tekintsék magukat a Fidesz-féle politika nyertesének. A tavalyi parlamenti választáson egyébként igen demonstratív visszaigazolást kapott ez az irányvonal. A világgazdaság egén gyűlő sötét felhők dacára van esély arra, hogy 2022-re még többen érezzék nyertesnek magukat, akik ráadásul tudják, van mit félteniük egy politikai változástól. Különösen annak fényében, amit most az ellenzéki önkormányzatoknál láthatunk.

– Ez azonban nem biztos, hogy elég lesz.

– Utoljára 2002-ben gondoltuk, hogy önmagában a jó kormányzás elegendő a győzelemhez. Életre szóló lecke volt. Ezért folyamatosan keressük azokat a módszereket, amelyekkel a politikánkat le tudjuk fordítani az emberek nyelvére, s ezt folytatni kell. Továbbá a velünk egy értéket valló közösségekkel, intézményekkel, például az egyházakkal együtt meg kell próbálnunk olyan közhangulatot, légkört kialakítani, hogy az emberek érezzék, a futballból vett szlogennel szólva: a gyűlölet nem pálya. Ebben az oktatásnak és a médiának is óriási felelőssége van.

– A parlamentben gátat vethet az agressziónak az ellenzék által szájkosárnak titulált házszabályi módosítás?

– Nem akarom elkiabálni, de az utóbbi hetekben, hónapokban az ellenzék kicsit tartózkodóbb lett a balhézásban, mint korábban.

– Azért mondjuk Hadházy Ákosról ez nem mondható el.

– Hadházy Ákos zoológiai besorolása szerint Hadházy Ákos. Nincsen párja széles e világon. Ám mintha az ellenzék levonta volna a politikai konzekvenciáit annak, hogy nem csak a jó ízlés határait lépték át többszörösen. A baloldal bolsevista részének zsigereiben meglévő történelmi tapasztalat 1956. október 23-a óta az, hogy nem érdemes rugdosni az oroszlánt, hátha mégsem döglött. Nem mellesleg árulkodó volt a szintén hangos Tordai Bence nyilatkozata, miszerint azért ellenzik a házszabály módosítását, mert ezzel a Fidesz el akarja venni tőlük a „kattintékony híreket generáló” extrém akciók lehetőségét. Nekik ugyanis, miután érveik nincsenek, nem megfelelő eszköz a vita, amelyre egyébként annak idején maga a parlament létrejött. Nem azért jött létre, hogy az Országgyűlésbe bevigyék a polgárháborút, hanem hogy kinn ne kelljen azt megvívni. Ezt persze csak az idiótáknak kell elmagyarázni, az intelligensek tudják. Ahogy Ivan Ivanovics, a viccbéli nagy szovjet filozófus mondaná, hiába nekik van a legnagyobb megafonjuk vagy transzparensük, ha egyébként egyetlen gondolat sem jut az eszükbe!

– Az mindenesetre látszik, hogy részben Tordai és társai hatására, jelentősen leromlott a közélet színvonala.

– Ők a demokrácia salakja. Mindig vannak, akik a demokráciát a szabadság korlátlan terepének gondolják. Pedig még az úgynevezett liberális demokráciának is megvannak, mindig is megvoltak a korlátai – gondoljunk csak arra például, hogy Svájc csak a hetvenes években adta meg a nőknek a szavazati jogot, mégsem vitatta senki, hogy az alpesi országé a kontinens legrégebben működő demokráciája. Még 1990-ben Magyarországon is egészen mást jelentett ez a fogalom, hozzáteszem, az akkori parlamenti patkóban egymással szemben ülők is egészen másként gondolkodtak egymásról, mint ma szokásos. Leszámítva a taxisblokádot meg az SZDSZ egyes megnyilvánulásait, paradicsomi állapotok uralkodtak a mostanihoz képest. Voltak értelmes viták, s bár nem szerettük, tiszteltük egymást a politikában. Tudom, kiváltom ezzel Horn Gyula fiának ismételt rosszallását, de attól még, hogy életében hazaárulónak neveztük a volt miniszterelnököt, bizonyos szintig akkor is tiszteltük: volt valaki. Megjegyzem, kormányfőként mintha értett volna valamit a nemzeti érdekekből, láttuk a küzdelmeit, amelyeket a saját liberálisaival meg a szabaddemokratákkal folytatott. A mai úgynevezett liberális baloldal általában az emberek minden kötöttség alóli felszabadítását tűzi ki célul. Márpedig szabályok nélkül a szabadságból anarchia, abból pedig az erősek rémuralma lesz, a konvencióktól „megszabadított” civilizációból pedig egy új, primitív barbarizmus. Ha van gyomrunk figyelni az interneten elszabadult verbális szadizmust, van okunk aggódni afelől, hogy mindez mikor csap át a virtuálisból a valóságos világunkba.

– Ugyancsak konfliktusos terület a művészet világa. Érdemes volt újraindítani a Kulturkampfot a színházi törvénycsomaggal?

– Régi történet ez, az értékrendek küzdelméről szól. Ugyanakkor ez mégsem jó megfogalmazás, hiszen itt egy létező értékrend áll szemben a semmivel. Azzal a tétellel, hogy nincsenek, sőt nem is lehetnek értékrendek, mert minden érték egyenlő, minden szubjektum egy univerzum, senkinek és semminek nincs felfüggesztési pontja. Az, amit ma kultúrharcként látunk, nem más, mint a posztkommunista – mára liberálissá vedlett – értelmiségi csoportok és kineveltjeik kompromisszumot, sőt könyörületet sem ismerő, egzisztenciális érdekek mentén folytatott utóvédharca a Kádár-rendszerben megszerzett és a rendszerváltozás első két évtizedében gondosan őrzött hegemónia megtartásáért. A háborúskodás színterei változóak: hol a médiában, hol az emlékezetpolitikában, a történelem értelmezésében, hol pedig az alkotóművészet terén üti fel a fejét a konfliktus. Most éppen a színházaknál.

– Az ellenzék természetesen megint az érintettek, ezúttal a művészek és színházigazgatók korlátozásáról beszél.

– Nézzük meg, mi történt ezen a téren 2010 óta! Bár a most az MSZP-vel és a liberálisokkal szövetkező Jobbik személyében is ócsárolta, leváltását követelte, Alföldi Róbert kitölthette a mandátumát a Nemzeti Színház élén. Az őt követő főigazgatót, aki pályázaton nyerte el a megbízatását, és kétségtelenül közelebb áll az értékrendje a kormányzó erőkhöz, azóta is útszéli stílusban gyalázzák. Mintha Alföldinek ab ovo járna a Nemzeti Színház. A fővárosban pedig Tarlós István lett a főpolgármester, aki csupán néhány teátrum élén eszközölt személyi változást, abból is hatalmas liberális hisztéria kerekedett. A többi helyen nagyjából az addig regnáló vezetők maradtak a székükben. Mégis, most ők kiáltoznak elnyomást. Ha olyan lenne a mi általunk állítólag folytatott „kultúrharc” meg a „diktatúra”, ahogy ők gyakorolják másokon, mihelyt lehetőségük nyílik rá – lásd Karácsony bumfordi fenyegetését Dörner György felé –, akkor az fájna nekik. Egyelőre azonban inkább nekünk fáj. Őszintén szólva, elegem van abból a diktatúrából, amit állítólag mi tartunk fenn, mégis mi húzzuk a rövidebbet. Egyébként a főpolgármester most úgy viselkedik, mint egy pubertáskorban lévő kiskutya, amelyik látványosan körbejelöli a területét.

– Az ellenzék frusztrációjára előszeretettel rezonálnak Brüsszelben. Meddig érdemes magyarázni a bizonyítványt, ha úgysem értik meg?

– Tisztában vagyunk vele, hogy a tényekkel sem tudjuk meggyőzni az uniós kritikusainkat. Nem vagyunk naivak. Azért kell az igaz­ságot mindig kimondani, mert az mindenek fölött való, és hogy legalább néha kínos legyen azokat a blődségeket és hazugságokat velünk szemben hangoztatni, amelyeket immár kilencedik éve az Európai Unió különböző fórumain egyes képviselők megengednek maguknak. Ez is egy háború. A helyzet annyiban rosszabb, mint húsz-harminc éve, hogy kiderült, nincs jobb világ, nincs egy „száraz part”, ahol az özönvíz után felépíthetjük az új életünket, ahonnan megszerezhetjük a magasabb szintre lépést segítő mintákat. Más országok kormányzati szerepben lévő jobboldali politikusai is rendre arra panaszkodnak, hogy baloldali riválisaik elárulják a saját hazájukat, nemzetközi fórumokon próbálnak ártani a kormányuknak. Csakhogy ezzel általában az adott ország pozí­cióit rombolják az országok folyamatosan zajló hatalmi versenyében. De nézzük az Egyesült Államokat! Az amerikai elit balliberális része mindent egy lapra feltéve tönkre akarja tenni, politikai értelemben ki akarja végezni Donald Trumpot, és mindegy nekik, mekkora károkat okoznak ezzel a nemzetüknek. Hideg polgárháború zajlik ott is.

– Soros György alighanem aktív alakítója ezeknek a folyamatoknak, de nem túlzás ennyit foglalkozni vele?

– Nem a személye a lényeg. Fontos szimbólum, önmagában is erős hatalmi tényező, ám valójában csak egy előretolt ék. A homályból a nyilvánosságra kilépő „filantróp”, aki örömét leli a pofozkodásban. Sajnos nem lehetünk tekintettel a korára, csak a nemzeti érdekeinkre, amikor visszaütünk. Az egyes nyugati politikai tényezők, illetve magyarországi ügynökeik részéről ránk zúduló olthatatlan és elementáris gyűlölettel szembeni ellenálló képességük magyarázhatja, hogy más országok politikusai is egyre vakmerőbbek, és ők is Sorost nevezik meg a zűrzavarkeltők mögött álló tényezőként. Erkölcsi értelemben, de a politikai tekintélyünk szempontjából is fontos, hogy ezt mi engedtük meg magunknak elsőként, magunkra vonva az antiszemitizmus megszokott, hazug vádját. Az igazság előbb-utóbb utat tör magának.

– Ugyancsak szimbólum lett Greta Thunberg. Hogyan érdemes viszonyulni ahhoz a mozgalomhoz, amit képvisel?

– Valóban, akárcsak Soros, ő is szimbólum, azzal a jelentős különbséggel, hogy a milliárdos legalább tudja, mit csinál.

– Mindenesetre van hatása a svéd lánynak. Hazánkban is fiatalok ezrei tüntetnek a klímaváltozás miatt, igaz, egyúttal a genderjogokért és az elnyomó patriarchális társadalom ellen is.

– József Attila sora jut eszembe: „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat.” Ezeket a fiatalokat nem ítélem el, még magamban sem rovom meg őket mindazért, amit csinálnak. Egyrészt valóban fenyegeti az ő és utódaik békés öregkorát mindaz, ami a természeti erőforrásainkkal való rablógazdálkodás következtében előállt. A veszély, a probléma tehát valós, és ma már közvetlen. Ugyanakkor azzal a forradalmi hevülettel, ami mögött nincs valódi tényanyag vagy program, nem lehet semmilyen megoldásra sem jutni. A „klímavészhelyzet” kihirdetése például már átlépi a tragikomikumnak azt a határát, ami után az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Az még hagyján, hogy egy-két kókler meg az életkorából fakadóan korlátozott tudású és bölcsességű ember úgy gondolja, ha lózungokat pufogtat, azzal a problémát is elkezdte megoldani. De amikor komoly, demokratikus intézmények a hangadó kisebbség szellemi-morális terrorja hatására ilyen lépésre szánják rá magukat, az aggályos. Őszinte érdeklődéssel várjuk, mi lesz a következő mondat, mi fakad pontosan ebből az intézkedésből. Például korlátozzuk a gépkocsiforgalmat, kitiltjuk a dízelüzemű járműveket? Vagy betiltjuk az okostelefonokat? Megjegyzem, a lázadók ökológiai lábnyoma semmivel sem kisebb, mint azon generációké, amelyeket most a saját jövőjük elárulásával vádolnak. Csak nincs annyi ismeretük, hogy felfogják: nincs könnyű megoldás.

– Mire gondol?

– Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Ha a globális környezeti katasztrófa a túlfogyasztásból fakad, márpedig ez így van, akkor ebből az következik, hogy azt radikálisan és gyorsan vissza kell szorítani. Elsőként be lehetne tiltani például, hogy bárki repülővel menjen nyaralni. Ettől azonban valószínűleg összeomlana a világgazdaság egyik legdinamikusabban növekvő ágazata, a turisztika, ami magával rántana komplett gazdaságokat, tömegek veszítenék el az állásukat, végeredményben lázongásokhoz és akár háborúskodáshoz vezetne. A fél világ polgárháborúba süllyedne. Vagy állítsuk le a tengeri áruszállítást, ami az egyik leginkább környezetkárosító tevékenység? Annak is beláthatatlan gazdasági következményei lennének. Ma senki nem tudja megmondani, hogy miként kellene történelmi idővel mérve gyorsan levezényelni a fenntartható fejlődési modellre való átállást egy globális hatalmi vetélkedés közepette, olyan demokratikus rendszerekben, amelyek legfontosabb legitimációs tényezője a folyamatosan bővülő anyagi jólét ígérete – különös tekintettel arra, hogy a fenntartható fejlődés modelljének még nincs is semmiféle kidolgozott formája.

– Sokat beszéltünk az ifjúságról. Kicsit visszakanyarodva a beszélgetés kezdetéhez: egyesek szerint a Fidesz elveszítette a kapcsolatot a fiatalokkal. Mi az üzenetük számukra, miért érdemes a kormánypártokra szavazni?

– Életkori sajátosság, hogy ha valaki fiatalként elégedetlen a környezetével, azt gyorsan és radikálisan akarja megváltoztatni. Ha ez nem így lenne, a Fidesz sem jött volna létre. Úgyhogy azt üzenem nekik: van mi ellen lázadni! Az a liberális korszellem tette ugyanis tönkre a világot, amelynek jegyében manapság tüntikéznek. A konzervativizmus, a keresztény értékrend ezzel szemben a megőrzésről, a stabilitásról, az örök értékekről szól. A totális szabadság illúziója, a fogyasztásban megvalósuló gátlástalanság és mértéktelenség tette élhetetlenné a világunkat. Éppen azok ellen kellene lázadnia az ifjúságnak, akik ma politikai ágyútölteléknek akarják használni őket, akik kihasználják természetes vágyaikat, és hisztériává, romboló erővé akarják formálni jogos aggodalmaikat és szorongásai­kat. Mindazonáltal komolyan kell vennünk, hogy a fiatalabb korosztályok „csupán” negyven százaléka szavazna ránk, a többiek más pártokat választanak. Eközben folyamatosan alakul a kommunikációs tér is, évről évre radikálisan nő azok száma, akik az interneten tájékozódnak. Erre is reagálni kell, ugyanakkor a problémát fatalizálni sem szabad. Fontos, hogy a generációs szakadékok ellenére egységben tudjuk tartani a nemzetet, meg tudjuk őrizni a kapcsolódási pontokat, amelyeken keresztül utat találunk egymáshoz. Sokan dolgoznak azon, hogy ne járjunk sikerrel. De nem adjuk fel.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom